HTML

Megjelent novelláim

Friss topikok

Linkblog

KÖTETBEN MEGJELENT ÍRÁSAIM BLOG_VÁLTOZATA: RÉNYI ANNA : NOVELLÁK. (VÁLOGATÁS)

2014.05.14. 00:14 Rényi Anna

 

OOOOOO


CÍMKÉP.  ELŐSZÓ.  KÉRÉS  AZ  OLVASÓHOZ.


R É N Y I  A N N A

N O V E L L Á K

( Válogatás. )

A kötetben szereplő írásokat, néhány új novella, és elbeszélés kivételével közreadta a Szabad Föld, a Százoldalas, az Őszidő magazin, a Délvidék c. lap, a Polisz ( Politika-Líra-Széppróza ) c. irodalmi újság. Irodalmi pályázatokon nyertes írások megjelentek a Magánbirodalom c., és az Amennyi megmarad c. antológiában.
 

Minden jog fenntartva!
 
 
 
Közlemény:
A történet szereplői kitalált személyek,
minden hasonlóság a véletlen műve.
 
Azonos című kötetéből blogra írta a szerző.

OOOOOO
 

E L Ő S Z Ó
 
    Átalakuló világunk keményen céltudatos, érzelmektől mentes anyagi értékrendre épül. Az ember igyekszik alkalmazkodni az új követelményekhez, mert nem akar eltűnni a süllyesztőben, vagy szép, régi szóval, koldusbotra jutni, miközben lelke mélyén az maradt, aki volt: törődésre, figyelemre, együttérzésre, legfőképpen szeretetre váró.
Történeteim szereplői között vannak fiatalok, akik most tanulják a nagybetűs életet, és reménykedőn, vagy megkopott reménnyel élő középkorúak, s találkozunk megfáradt, idős emberekkel is. Egy részük városlakó, míg mások falvakban élnek, de valamennyiük életét meghatározóan befolyásolta a szeretet áldott jelenléte, vagy annak keserítő hiánya.   
A lélek dolgai nem tartoznak a racionális világ elvárásai közé, mindennapok során nem szokás nyíltan beszélni róla, legfeljebb filozofikusan, sorskérdések mögé rejtve, vagy személyes vonatkozásai miatt családi, baráti körben, bizalmasan. Ezért történeteimhez megidézem a baráti beszélgetések hangulatát, vagy Krúdyval szólva, hőseim sorsáról igyekszem úgy mesélni " ahogy kályha mellett szoktak beszélgetni esti alkonyatokon. "
Megélt emberi sorsok mindig tanulságosak, még epizódjaikban is. Segíthetnek elkerülni a buktatókat, vagy kapaszkodókat nyújtanak, melyekre ---- gyorsan változó ---- világunkban, mindannyiunknak szüksége lehet.

2oo7/2013

OOOOOO
 
 
Kérés az Olvasóhoz!
 
Ha írásaimat szívesen olvasták, tisztelettel kérem, hívják fel valamelyik adományvonalat. Segítsünk együtt azoknak, akik Isten elvárása szerint, vagy lelkiismeretük szavára, szép emberségből, a bajba jutott emberekért küzdenek. Akár úgy, hogy földrengés után, romok alól, vagy árvizek idején mentik az életet, vagy éhezők kezébe kenyeret adnak, s beteg gyermeknek, felnőttnek gyors segítséggel, reményt, esélyt az életben maradáshoz.
Egy hívással 200-250 forintot adhatunk, mely mai viszonyok mellett csekély összeg. A régi bölcsek úgy tartották, ha jó ügy érdekében sok szív dobban össze, hegyeket lehet vele elmozdítani.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
A  szerző.
 

 

 

Néhány adományvonal száma:

1353 Ökumenikus Segélyszervezet
1355 Baptista Adományvonal
1356 Katolikus Karitász
1359 M. Vöröskereszt Adományvonal
-------
13600 Bátor Tábor
13636 Civil szervezetek( pl. Állatvédők)
13666 Unicef
-------
1788: A Magyar Koraszülött és Újszülött Mentő Alapítvány

 

OOOOOO


 

 

A Z   U T Ó D
     
     Vasárnap délután volt. A márványtalpú öreg óra elütötte a hármat az almárium tetején. Az asszony megmozdult a heverőn. Nehezen mozdult, marasztalta fájó dereka, de vendég ígérkezett délutánra, nem maradhatott tovább.
A nyár aranyló melege beszökött a nyitott ablakon át, felmelegítette a tálcára készített üdítőt, megolvasztotta a csokoládét az aprósütemény hátán. Szöszmötölt vele egy kicsit, aztán betette a hűtőbe a vendég érkezéséig.
A falu új orvosa, Kriszta doktornő jelentette be magát délutánra. Ez amolyan tisztelgő látogatás lesz az előd özvegyénél, mivel megboldogult ura helyére jött. Igen fiatal még, alig száradt meg a tinta a diplomáján. Futólag már találkoztak. A templomkert mellett beszélgettek az öreg pappal, mikor Kriszta meglátta őket, átvágott árkon-bokron a kerékpárral, bemutatkozott, mondta a vasárnap délutánt is, aztán elrobogott, mint a szélvész.
Az öreg pappal nyugtalanul néztek össze, mert az ifjú hölgy inkább hasonlított egy széllelbélelt diáklányhoz, mintsem a falu baját felvállaló orvoshoz. Amúgy igen kellemes jelenségnek találta, módfelett csinosnak is. Virágmintás vászonnadrágot viselt, blúzát megcsomózta a melle alatt, kint volt a barnára sült dereka.
Szegény ura a betegsége idején sokat nyugtalankodott a falu jövendő sorsa miatt. Megbízható, komoly utódot várt maga helyett. Gondolt a körülményekre is. Kijárta az új orvosi lakás építését, nem sajnálták az anyagi áldozatot sem. Maguk is adtak, a faluban is perselyeztek, hogy felépülhessen a háromszobás ház. Erre idejön ez a csitri, beköltözik az új orvosi lakásba a szüleivel, a falunak pedig nem lesz igazi orvosa, mert ez a széllelbélelt kisasszony aligha tudja, hogy mit vállalt.
Sejti ezt Kriszta anyja is. Reggel megismerkedtek a mise után. Mellette ült a padban, mikor kimentek, az asszony megszólította. Kedves asszonyka, barátkozó, s talán gondolatolvasó is, mert mentegette a lányát. Mondta, hogy türelmet kérnek, hiszen Kriszta még nagyon fiatal, de belejön idővel, mert igen elszánt. Babszem korától orvosnak készült, veleszületett a szándék, nem lehetett lebeszélni róla.
Ettől sem lett jobb a kedve, mert mit tudhat egy pesti teremtés a falun végzendő munkáról. Semmit. Fogalma sem lehet arról, hogy milyen embert próbáló munka ez, az ura mellett megtapasztalta.
Kedvetlenül tett-vett a szobában. Megállt néhány pillanatra a tükör előtt, megigazította a haját. Őszhajú asszony nézett vissza rá, megviselte arcát a múló idő. Sóhajtva fordult el a tükörtől - megöregedett, eltemette az urát, magára maradt.
Nem először maradt magára az élete során. A háború alatt ők is Pesten éltek. Az urát elvitték a frontra. Kislányával Kispestre költözött a szüleihez, ott volt alkalmas pince, lehúzódhattak a légitámadások idején. Bombatalálat érte a házat, odavesztek az övéi. Azokban az órákban nem volt velük, víz után járt, így maradt életben. Mikor meglátta a romokat, a bombatölcsért a pince helyén, majdnem az eszét vesztette. Üvöltve kaparta a törmeléket, idegenek vonszolták el, mert nem akarta megérteni, hogy nincs remény. Napokig bolyongott aztán a szétbombázott ház körül.
Utána valahogy lejutott nagyanyjához vidékre. Az ura ott talált rá, mikor sebesülten megjött a háborúból. Súlyos volt a sérülése, nem lehetett többé gyermekük. Nagyanyja városában maradtak, Pestre nem kívánkoztak többé. Csak  nagyanyja halála után jöttek a faluba, s itt élték le az utóbbi évtizedeket.
Körülnézett a szobában. A bútorok java még nagyanyjáé volt. Megőrizték az emlékek miatt. Szerencsére nagyanyjánál maradt néhány fénykép is az övéiről. Ágikáról, a kislányáról csak egyetlenegy, a dédike ölében ül. A háború alatt készült a kép, Ágika akkor négy esztendős volt. Most ott áll a fénykép az almárium tetején az ura, s szülei fényképe között, tanúskodnak eddigi életéről.
Nagyanyjáról maradt egy olajfestmény is, fiatalasszonykorában ábrázolja. Feltették az almárium fölé a falra. Megbarnult már, de ragaszkodik hozzá, pedig fájdalmas rátekinteni. A medalion az oka. Nagyanyja nyakában ott van a festményen, a valóságban a kislányával együtt eltemette a bomba.
Nagyanyja azért ajándékozta nekik, hogy legyen valami értékük, ha megszorulnának. Ágika nyakába rejtette el, mert azokban az időkben az értékeket rejtegetni kellett. Azt remélte, a kislánynál nem keresik.
Még most is maga előtt látja. Felállította a székre, nyakába tette a láncot, s elmagyarázta, hogy miért kell őriznie. Látta a szemén, azokon a csodálatos ibolyaszemeken, hogy megértette. Nem volt oka aggodalomra, mert sohasem vette elő. Ha idegen volt a közelükben, figyelt rá, hogy meg ne lássa.
Megmarkolták szívét az emlékek, s ráborult az asztalra sírva. Ki tudja, már hanyadszor zokogta : a gyermeket miért nem vitte magával azon a szörnyű napon, hiszen utána szökött. Az utcáról vitte vissza a pincelejáróig, s ráparancsolt, hogy menjen le. Ha akkor magával viszi, életben marad. Rázta a zokogás, friss volt az ura utáni bánat, hamar jött a könny.
Hallotta kicsapódni a kiskaput. Megjött a vendég. Sietve rendbe tette magát. Állva várta a vendégét, már mosolygott. Jött a fiatal doktornő, nem is jött, száguldott. Berobbant az ajtón, ragyogott az arca, hozta a lendület.
- Csókolom, Ágnes néni! Jaj, de kellemes hűvös van idebent! Kint meg lehet pusztulni a hőségtől! - kiáltotta, amint belépett. Táskáját ledobta az asztalra, lehuppant kínálás nélkül a legközelebbi ülőalkalmatosságra, szétdobta nadrágos lábait, kifújta homlokából a haját, s fesztelenül folytatta - A kapás-dűlőből jövök. Oda kellett kibumliznom ebbe a gatyarohasztó melegben... Huh!
Nézte az ifjú hölgyet. Mi tagadás, kissé meghökkentette ez a fajta közvetlenség. Nem árulta el, helyette elnézőn elmosolyodott. Kivette a tálcát a hűtőből, teletöltötte a poharat, s felé nyújtotta igyekvőn.
- Akkor talán jólesik majd ez a hideg üdítő, parancsoljon !
Kriszta elvette a poharat, de megfogta közben a kezét, s kérőn nézett rá.
- Csak nem teszik engem magázni? Ágnes néninek végképp nem engedem. Amúgy sem szeretem a távolságtartást.
Elmosolyodva felelt, de hangjában ott volt az enyhe rosszallás is.
- Hallottam hírét. Mondják, tegez már az egész falu. Jó lesz ez, kislányom? Az orvosnak tekintélyt kell tartani, főleg faluhelyen.
Kriszta felnevetett, s kedvesen legyintett.
- Ó, a tekintély! Nekem megvan erről a külön bejáratú véleményem. Ágnes nénit nem akarom megdöbbenteni vele, ezért csak arról beszélek, hogy számomra mindennél fontosabb a falu szeretete. Akit szeretnek, annak a szavára is figyelnek. A többi az én dolgom. Lehet, hogy rámegy majd a magánéletem, panaszkodni is fogok, néha káromkodni is, de az biztos, hogy megteszek értük mindent...- mondta már bepárásodott szemekkel, átforrósodott hangon.
Meglepte ez a szép elhivatottság. Mintha csak az urát hallotta volna. Benne is ez a tűz lobogott. A felismerés belefojtotta az elgondolt intelmeket, s nyújtotta az aprósüteményes tálcát. Aztán örömmel nézte, Kriszta szájában miképpen tűnnek el kettesével a tészták.
Az ifjú doktornő akkor már gondtalanul nézelődött, mint aki befejezte az előbbi témát. Megdicsérte a régi tárgyakat, s megakadt a tekintete az olajfestményen. Nézte a képet, s valami különös izgatottság vett rajta erőt. Felugrott, s miközben majdnem megfulladt a süteménytől, azt kiabálta, hogy ő ezt a medált ismeri, biztosan ismeri, s tudni akarta, hogy ki van a festményen. Türelmesen válaszolt. Mondta a nagyanyját, azt is, hogy téved, a medaliont nem ismerheti, mert egyedi darab volt, s eltemette a bomba 44-ben, az egyetlen gyermekével, Ágikával együtt.
Kriszta szeme megtelt könnyel, rázta a fejét boldog tiltakozással, és sírva-nevetve követelte, hogy maradjon ott, ahol van, ne mozduljon egy tapodtat sem, s elrohant, mint a szélvész.
Megdöbbenve ült a helyén, de amint meghallotta a rohanó léptek zaját, a sírással vegyes, zaklatott hangokat, maga is rohanni kezdett. Aztán Kriszta édesanyjának tenyerén csodát látó szemmel nézte a medaliont, majd az elveszettnek hitt gyermeke örömkönnyeket síró ibolyaszemeit, s alig merte elhinni, hogy az almáriumon őrzött fénykép életre kelt.

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Dóri imádsága

2014.05.14. 00:13 Rényi Anna


                             D Ó R I   I M Á D S Á G A


  
       Ákosék elégedetten élték napjaikat, ami nem gyakori ebben a küszködő világban, de megvolt rá az egyszerű magyarázat: addig nyújtózkodtak, meddig a takarójuk ért. Ezzel együtt szerencsés embereknek vallották magukat. Szép házuk volt a megyeszékhely kertes negyedében, már felnevelték három gyermeküket, s kevés kellett ahhoz, hogy mindegyiket szárnyra bocsáthassák.

Ákos víg kedélyű ember volt. Szerette gyermekeit, büszke volt ügyvédjelölt fiára, gyönyörködött a két lányában. Különösen Emesében. A lány végzős orvostan hallgató volt, szép és okos, mellette határozott egyéniség, s ebből adódóan önálló. Másik két gyermekével sem volt gondja. Balázs szinte a barátjának tekintette.  Saci, az óvónő lányuk éppen csak végzett, s munkába állt, de még mindig olyan bújós cica volt, mint az óvodásai.
Feleségével is elégedett volt, s nem véletlenül. Míg maga a tekintélyt képviselte a családban, amit nem kellett túlontúl szigorúan venni, Júlia a melegséget. Törékeny, szelíd asszony volt, szinte sohasem emelte fel hangját, kiérdemelte vele a család szeretetét. Ebben az idillinek mondható légkörben élték napjaikat.
De mivel az élet úgy van kitalálva, hogy minden embernek jusson jó is, rossz is, őket sem kímélte a sors.

Emese egyik este, mikor a család együtt ült a vacsoránál, bejelentette, hogy gyermeket vár. Döbbenet erejével hatott. Az még inkább, hogy a gyermeknek nincs apja.
- Hogyhogy nincs?- kérdezte Ákos, s idegességében lekapta a szemüvegét.
- Van, természetesen, és arról sincs szó, hogy nem tudom, ki az... Mindössze annyi, hogy a gyermeket magamnak akarom, az apjára nincs szükségem. Nem is tudja, hogy gyereket várok, és nem is fogja megtudni.- mosolygott a lány olyan magabiztosan, mintha ez volna a világ rendje.
Emese önállóságában mindig a maga feje után ment, csak arra lehetett rábírni, amit jónak látott, így a család elkeseredése határtalan volt. Azért megpróbálták jobb belátásra bírni, de hiába. Határozottan mondta:
- Nem megyek hozzá. Eszembe sincs. Megbízhatatlan, lump. Szerettem őt, de nem érdemelte meg. Sem férjnek, sem apának nem való. Ezért döntöttem így. Róla nem kell többet tudnotok: egy dunántúli orvos elkényeztetett fia. Amúgy okos, egészséges. Mire megszületik a baba, dolgozni fogok, eltartom segítség nélkül is. Tőletek csak annyit kérek, hogy legyetek megértők, és fogadjátok őt szeretettel.
Mit tehettek ezek után. Némán ültek és néztek maguk elé. Megpróbáltak aztán beletörődni, de nem ment könnyen.
A rokonság, s a baráti kör idővel kényelmetlen kérdéseket tett fel. Ebben a helyzetben is megmutatkozott egymáshoz való, őszinte ragaszkodásuk. Egy emberként álltak Emese mellé. Így érkezett el Dóri születése. A család a kórház folyosóján szorongott, s a gyönyörű baba láttán minden addigi keserűségük elszállt.  Dóri magával hozta mindazt a változást, mely az újszülött érkezésével jár. A család átállította megszokott életmenetét, s kicsit sem esett nehezükre. Emese akkor már befejezte tanulmányait, otthon maradt a szoptatás idejére, állását csak később foglalta el a közeli városban.
Dóri közös óhaj szerint a családdal maradt. Júlia vállalta a nevelését, de Emese is otthon töltötte minden szabadidejét. Úgy döntöttek, így lesz Dóri óvodáskoráig. Ez mindenkinek megfelelt.
Kedvükre örülhettek a csöppnyi lánynak, s talán el is kényeztetik idővel, ha a kislányt más fából faragják, de Dórit jó természettel áldotta meg az Ég. Hálás volt mindenért, s tele volt szeretettel, úgy osztotta, mint az áldást. Így aztán, mikor eljött az óvodáskora, a család nem volt hajlandó megválni tőle. Ezúttal Emesének kellett engedni. Nem tehetett mást, feladta jó állását, s beérte kevesebbel, hogy gyermekével együtt lehessen.
Dórit beíratták Saci óvodájába. Minden a legnagyobb rendben ment mindaddig, míg a kislány rá nem ébredt, hogy mindegyik gyermeknek van apja, csak neki nincs. Először Ákoshoz kezdett ragaszkodni jobban, mint előtte, aztán sorozatban döbbentette meg a családot. Meséket talált ki azokról a szegény gyerekekről, akik elvesztették  apukájukat, és azokról az apukákról, akik sötét erdőkben keresik a kislányukat. Aztán a meséi átmentek a játékaiba. Fiú babát kért, és apukás meséket játszott.
Emese addigi magabiztossága megingott. Főképpen akkor, mikor Júlia egyik este izgatottan hívta a családot.

- Gyertek gyorsan, hallgassátok! Dóri imádkozik...az apjáért imádkozik!
Dóri csukott szobaajtajánál elszorult szívvel hallgatták a kihallatszó, esdeklő hangokat.
"... tudom, hogy minden gyereknek van apukája. Annak is, akinek elváltak a szülei. Édes Jézuskám nagyon szépen kérlek, keresd meg az apukámat. Mondd el neki, feltétlenül mondd el, hogy a kislánya nagyon várja. Mondd azt is, hogy mindennap lesi az óvodában, és nagyon boldog lesz, ha eljön végre érte. Sajnos, én még nagyon kicsi vagyok, egyedül nem tudom megkeresni. Ha nagy lennék, megkeresném, de nem tudok addig várni. Most szeretném megölelni, ahogy Rédei Kati öleli meg az apukáját. Nagyon jó lehet odabújni az apukához. Biztosan olyan jó, mint a papámhoz, vagy mamikámhoz, és anyához, meg Sacihoz, Balázshoz. Talán még annál is jobb, mert az nagyon jó lehet, ha a gyereknek van apukája!"
Emese sápadtan dőlt a falhoz, a család tanácstalanul állt előtte. Saci suttogva mondta:
- Gyanítottam, hogy ezért vannak a mesék! Egy ideje az óvodában is furcsán viselkedik. Faggatja a gyerekeket.
Júlia nyelvén már ott volt az " ugye, megmondtam, hogy ez lesz a vége", de lenyelte a könnyeivel együtt. A szomszédos szobában tanácskozásba fogtak, hiszen Dóri nyugalma mindennél fontosabb volt, de teljes volt a tanácstalanságuk, mivel a kislány vér szerinti apja szóba sem jöhetett.
Emese megszólalt.
- Van valakim. Nem beszéltem eddig róla, mert a kedvesemnek három gyermeke van. Egyedül neveli őket.
Ez sem volt akármilyen bejelentés, Saci száján ki is csúszott.
- Magadnál vagy?
Emesének rosszulesett, s nem felelt. Ákos töprengőn nézte a lányát, s kis idő után megkérdezte:
- Amúgy milyen?
- Apa!- kiáltott rá Júlia tőle szokatlan hangerővel - Három gyerekkel?!
- Én csak kérdezem. Csak éppen megkérdeztem.
- Ne kérdezd, ha három gyereke van. Akármilyen is. Három gyerekkel nem lehet Dóri apja. Szó sem lehet róla!
Emesét megviselte az ima hozta felismerés, s tetézte anyja szokatlan határozottsága, nyilvánvaló ellenállása, s elsírta magát. Balázs a húga védelmére kelt.
- Anya, mérlegelni kellene a dolgot. Végül is, magában véve nem tragédia, hogy három gyermeke van.
Júlia úgy nézett rá, mint kölykét védő oroszlán.
- Dóri nyakára három idegen gyereket?! Hogy ő csak a negyedik legyen?!
- De Júliám!- intette Ákos, mert voltaképpen ő sem tekintette tragédiának a három gyermek meglétét.
- Nem és nem!- mondta Júlia még mindig határozottan, aztán váratlanul megkérdezte - Milyen idősek azok a gyerekek?
Ákos a bajsza alatt mosolygott, Saci kuncogott, mint aki már túljutott az első meglepetésen, s maga sem tartja képtelenségnek a dolgot. Balázs csendre intette, miközben Emese felelt.
- Kicsik. Nagyon kicsik. A kislányok kétévesek, ikrek. A kisfiú egyéves.
Júlia felháborodott, de most egészen más okból.
- Atyaúristen! Milyen anyjuk volt azoknak, hogy el tudta hagyni őket?!
- Kénytelen volt. Meghalt a kisfiú születésekor.
Csend lett. Ebben a családban nem volt szokás érzéketlenül elmenni mások nyomorúsága mellett. Júlia megdöbbenve nézett a lányára. Az arca furcsa volt, mint akiben viaskodik a kétségbeesés a részvéttel, végül azt mondta:
- Szörnyű tragédia! De akkor sem lehet. Három gyermekkel nem. Tiszta őrület!
Azon az estén nem beszéltek többet róla. Másnap reggel újra szóba került. Dóri volt az oka. Talán imájában bízott, mert készülődés közben vidáman mondta:
- Ma nem Sacival jövök haza. Apukám eljön értem az oviba,  vele jövök haza.
Júliát megviselték a történtek, s még mindig az járt a fejében. Ismerte a lányát, komolyan tartott attól, hogy minden tiltakozása ellenére nehéz döntésre kényszeríti az élet, mert embert próbáló feladat befogadni a családba egy férfit három kicsi gyermekkel, s minden velejárójával.
Nyugtalanságában megfeledkezett magáról, s rákiáltott a kislányra.

- Más se hiányozna, három kicsi gyermeke van!
Dóri nagy szemeket nyitott, s örömtől repesve nézett Júliára,  szemében ugráltak a boldog kérdőjelek.
- Ismered az apukámat? Mondd gyorsan, mamikám! Vannak kistestvéreim is?!
Júlia segélykérőn nézett a családra, de ezúttal nem kapott segítséget. Nyilvánvaló volt, hogy a család ebben a dologban a másik oldalon áll. Felismerés megszorította szívét. Rágta a szája szélét kínjában, aztán döntött. Mire kimondta, már könnyekkel jöttek a szavak.
- Igen, Dórikám... Rajtad kívül még három gyermeke van az apukádnak.
A következő pillanatban a család ott volt a nyakában, s köszönték szóval, öleléssel. Júlia azonban tiltakozott.
- Ne nekem köszönjétek... Ne nekem... Köszönjétek Dórinak... Annak az imádságnak köszönjétek!

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Maszatos őrangyalok

2014.05.14. 00:13 Rényi Anna

M A S Z A T O S  Ő R A N G Y A L O K

    Biceginek cipészműhelye volt. Nem valamelyik gazdag negyedben, hanem egyik peremkerület szürke, álmos kis utcájában, ahol a földszintes házakat ódon egy - és kétemeletesek tarkították. Maga az üzlet is ilyen régi, elmúlt századokból való ház pincéjében volt, lejárattal az utcáról.
Aki nem vigyázott, beverte fejét az ajtóba, vagy gurulva érkezett le a nyolc kopott lépcsőfokon. Az üzlet egyetlen dísze nagy kirakata volt. Valaha varroda működött benne, akkor alakították ki, ott mutatták be az elkészült ruhákat. Mióta Bicegi tulajdonában volt, csak ablakként szolgált. Aki megáll előtte, láthatta a mestert lent a pince mélyén, amint kalapál egész nap. Munkája volt bőven az öregnek. Közel, s távol az egyetlen olyan cipész volt, ahová elvihették azt a lábbelit is, amit más, magára valamit adó mester már el sem vállalt.
Az öreg furcsa szerzett volt. Kicsi és sovány, olyan fényes kobakkal, hogy a napsugár elcsúszott rajta, de furasága nem ebben rejlett, hanem szokásaiban. Mogorván hallgatag volt, magányosan élt, a műhely mögött volt a lakása. Talán sohasem tette volna ki lábát az utcára, ha napi élelme lesétál magától, de így kénytelen volt napjában egyszer elbicegni a boltba. Mikor a falon lévő öreg óra ütni kezdte a tízet, letette azt, ami éppen a kezében volt, s indult. Se előbb, se később, mindennap pontban tízkor.
Megvásárolta a doboz cigarettát, fél kiló kenyeret, némi élelmet a főzéshez, s a nélkül bicegett vissza műhelyébe, hogy bárkivel szóba állt volna. Az utcabekiek így szokták meg az évek során.
Egy napon megjelent az üzlet előtt három maszatos kis cigánygyerek. Apjuk sepregetett a városnál, a közelben kaptak lakást. Felfedezték a műhelyt, s attól kezdve odajártak nézelődni. Nagy élvezettel nyomták orrukat az üveghez, támasztották hozzá tenyerüket, az üvegen ott maradt a sok maszatos tenyér nyoma, mutatva a gyakori látogatásokat. Óraszám bámultak lefelé az üzlet mélyébe, s kacarásztak közben.
- Az anyját!  Ez úgyis tudja szívni a cigit, hogy a szájában van a szög!
- Egyet se nyel le közben!...Hí...hí...hí! Majdnem rávert az ujjára!
- Lesheted, hogy mikor... Tegnap se vert rá, csak kitaláltad!
- Nem igaz! Rávert...majdnem rávert!
- De nem vert rá! Sohase ver rá, mindig csak majdnem...Fussunk!- mondta a legnagyobb, mert az óra ütni kezdte a tízet.
Az öreg letette a kaptafát, s mire felért a nyolc lépcsőfokon, a lurkók már a sarkon voltak, onnan lesték nevetgélve. Aztán tisztes távolságból követni kezdték bicegő utánzással a boltig, oda-vissza. Senki sem csodálkozott volna, ha az öreg ilyenkor méregbe gurul, de nem fordult elő. Úgy tett, mintha nem  látná. Nem neheztelt a három betyárra. Ha borús napokon elvették előle a világosságot, felkapcsolta a feje fölött lógó csupasz villanykörtét, s közben mintha mosolygott volna a bajsza alatt, de ebben a lurkók nem voltak egészen biztosak. Így ment ez sokáig. Mindennap megjelentek, mintha tanulni jártak volna a kirakat elé.
Egyik nap nagy szemeket meresztettek kuncogás helyett. A műhely üres volt. Izgatottan találgatni kezdték az okát.
- Ez még nem jött ki! Tán meghótt?!
- Ilyenkor már mindig kalapál... Csak nem ütötték agyon a pénziért? Vagy simán hótt meg?
- Az biztos, hogy este óta nem volt kint... ott a cigi, a ...meg a zománcos is... Ez mán az este se vótt jó, nem főzött, nem vitte be a zománcost.
Bicegi a kék lábasban vitte ki naponta az ebédjét a műhelybe, most ott állt mosatlanul a kopott asztalon.
A legnagyobb, lehetett tízéves, megpróbálta a kilincset, az ajtó engedett. Ijedtükben nagyot kiáltottak, s elszaladtak egy darabon az utcán, aztán lassan, lépésről lépésre settenkedtek vissza. Újra az üveghez tapasztották orrukat, s visszafojtott lélegzettel figyelték az óramutatót. Amint elütötte a tízet, s a műhelyben semmi sem mozdult, a legnagyobb azt mondta:

- Az anyját, ez tényleg meghótt!
Vártak még egy kis ideig, aztán újra az ajtóhoz settenkedtek. Először csak a legnagyobb, a két kisebb visszafojtott lélegzettel nézte, hogy mit tesz. A bátor lenyomta a kilincset, s bekukkantott, de visszakapta fejét azonnal. A hat bogárfekete szem tanácstalanul nézett egymásra. A legnagyobb mély lélegzetet vett, s benyitott újra, akkor már ott volt a két kisebb is a nyomában.
Óvatosan lopakodtak le a nyolc lépcsőfokon. Meg-megálltak, hallgatóztak. A három szempár sebesen járt körbe, a legkisebb halkan felujjongott:

- Ott a pénz a ládikában!
Valóban ott volt. Látták a ládikát nemegyszer. A mester abból adott vissza, s oda tette azt, amit kapott. Háta mögötti polcon tartotta, ott volt most is. Felcsillantak a tekintetek, de nem nyúltak hozzá, elmentek mellette, egyenesen a lakásajtónak vették az irányt. A legnagyobb az ajtóra tapasztotta fülét, s susogva mondta:
- Semmi...csönd van!
Benyitotta az ajtót, nagyot nyikordult, a két kisebb majdnem elszaladt. Aztán mégis megbátorodva bekukkantottak az ajtón.
A szemben lévő ágyon megmozdult a dunna.
- Na, végre!- hallották az ágy felől a mester dörmögő hangját - Ennyi ideig tartott, mire összejött a bátorság, he?!
Felsorakoztak az ágy mellett, vigyorogtak, mint a vadalma. Az öreg körbejártatta rajtuk a tekintetét. A legnagyobb elkomolyodott, s sarkon fordult, kiszaladt a műhelybe. A ládikával tért vissza, betette az öreg mellé az ágyba, s vigyorgott hozzá elégedetten. Az öreg megkönnyebbülve sóhajtott, s tekintete az asztalon lévő pohárra esett. A legkisebb felcsapott tolmácsnak.
- Szomjas!
A legnagyobb teleöntötte a poharat vízzel az asztalon lévő kancsóból, s itatni akarta a mestert.
- Emeljétek fel a fejem!- nyögte az öreg, s maga is erőlködött. Nagy üggyel-bajjal megemelték a fejét, a fele víz így is a nyakába ment. A legnagyobb megkérdezte:
- Meg akar hóni?
- Akar a nehézség!- mérgelődött az öreg- Megcsapott a szél. Csak az egyik felemet, majd elmúlik.
- Szólunk anyánknak!- ajánlotta a legnagyobb.
Az öreg, mintha gondolkodott volna, aztán beletörődve mondta:
- Nem bánom, de mi lesz az elkészült cipőkkel? Az nagyobb gondom.
- Majd mi, igaz ?!- nézett a többiekre a középső kérdőn, hogy ők mit szólnak. Bólintottak rá mindketten.
- Tudtok olvasni?
Az öreg minden cipőre ráírta a nevet, nem tudta volna észben tartani a sok elnyűtt topánt, volt belőle egy ruháskosárnyi. Ráírta a fizetnivalót is, azt a néhány forintot, amit kért a munkája után.
A két kisebb a legnagyobbra nézett, mint akik úgy gondolják, ebben egyedül ő az illetékes. Kijárta már az első két osztályt, de nemigen jeleskedett eddig. Vigyorogva húzta fel a vállát, hogy tud is, meg nem is. Az öreg értette, s nyugtatón mondta:
- Sebaj! Ha meggyógyulok, megtanítalak. Addig is behoztok hozzám minden cipőt, amire rámutatnak, rendben van?
Zsinórban bólintottak rá. Az öreg nézte a vidám arcokat, s nagyot sóhajtva mondta:
- Csakhogy itt vagytok végre! Már az este rosszul voltam, gondoltam is magamban, hogy kerülget a kaszás, aztán jobban lettem. Aludtam is valamennyit, reggel időben nyitottam, de elkapott újra. Alig tudtam az ágyamig jönni. Aztán már felkelni se. Nyitva maradt az ajtó, ott maradt a pénz is, meg a sok-sok cipő. Szegény embereké, ha ellopták volna! Gondoltam, hogy jöttök. Csak bennetek bízhattam. Egyedül csak bennetek.
Egymásra nézett mind a három, szemükben ott volt a büszke tudat. A legnagyobb anyáskodón mondta:
- Azért nem ártana az orvos se.
- Kell a nehézségnek! Nekem az is elég, ha itt vagytok. Majd csak elboldogulunk együtt valahogy, nem igaz?! Azért anyátoknak szólhattok. Egy mindig maradjon a műhelybe. Őrizzétek, amíg meggyógyulok. Ha meggyógyultam, nem muszáj kintről bámészkodni. Itt bent melegebb van, meg a lépcsőről többet is láttok.
A három lurkó szeme felragyogott, s olyan viháncolásba kezdtek, hogy az ágy végében lapuló macska ijedtében kiugrott az ablakon. 

Szólj hozzá!

Rényi Anna: A didergő

2014.05.14. 00:13 Rényi Anna

A   D I D E R G Ő


    Az öregasszony az ágya szélén ült, gondolatok nélkül, kimeredt szemekkel. Az agyában csak lassan mozdult a gondolat: reggel van, megint reggel... Megborzongott, mert a nevük sincs napok egyhangú malmában felőrlődtek már az apró örömök is. Egyedül élt az ura halála óta, körülfonta a csönd.
Könnyebb volt elviselni, míg szomszédasszonya élt, de nemrégiben hátára vette a kérlelhetetlen. Azóta onnan is szaporodik a csönd, átjön a falon, néha a torkáig ér. Itt hagyta a Kacor király is, matuzsálemi kort ért meg, elaludt csendesen. Eltemette a házból egy kamasz, száz forintot kért érte, de lehet, hogy csak a kukába dobta. Nem mert a kukához menni napokig. Hiányzik a lusta, nincs akinek elpanaszolja gondjait. Ha lenne valaki, akárki, akinek szüksége van a maradék erejére, akihez szólhatna!
Töprengésbe fogott, mintha csak azon múlna. Kapaszkodott a gondolatokba, mint szakadék fölött lógó faágba, aztán reccsent az ág, s felsírt benne a felismerés: Senkije sincs. Senki!
Nem volt kedve felkelni. Ellenséges szemmel nézte papucsait az ágya előtt, aztán mégis moccant. Kicsoszogott a konyhába, feltette a teavizet. Tejet csak ritkán vett azóta, hogy elment a Kacor. Maga beérte kevéssel. Egy kis főznivaló, s kevéske kenyér. A friss kenyérről is le kellett mondania egy ideje. Amióta a messzi boltba járt, nem tudott naponta menni.
A közeli boltból kiűzte a rosszindulat. Régebben szeretett odajárni. Volt ott egy mosolygós asszonyka, de elment. Helyette jött egy nagydarab, rosszindulatú nő. Nem szerette az időseket. Rá sem nézett jó szemmel. Leste minden mozdulatát, s látta a szemén, hogy azt gondolja: "Minek él az ilyen?"
Tűrte egy ideig, nehezen szánta rá magát a messzi boltra, de ahányszor meglátta a nőt, elfogyott a levegője. Végén már az álmaiba is betolakodott. Ajtó nélküli falak zárták körbe, s a falakból előtűnt a rosszindulatú arc. Ilyenkor mindig vizesen ébredt. Azóta nem jár oda. Hetente egyszer elbandukol a messzi boltba bevásárolni, mire végére ér a kilós kenyérnek, száraz is, savanyú is.
A teához aprókat tört belőle, s sóhajtott hozzá nagyokat. Később elindult a boltba. Lassan ment, fárasztotta az út. Néha megállt a kirakatok előtt. Az út elején volt a madárüzlet, szeretett ott álldogálni, nézegetni az üveg mögött élő madarakat. Egyszer be is ment kérdezni az árát, de vagyont kértek a kalitkáért, pedig gyenge volt, semmit érő. Ha élne az ügyes kezű párja, különbet fabrikálna. Ha élne, nem kellene a kalitka...
Ahogy ott álldogált, lábaihoz dörzsölődött valami. Kóbor cica tekeredett a bokái köré. Sovány volt az istenadta, mindenki koldusa. Nyávogott rá kérőn, hízelkedőn. Felvette a karjaiba, simogatta vigasztalón. Beszélt is hozzá töprengve.
- Mit tegyek veled ? Vigyelek magammal? Nem cipelhetlek olyan messzire... Éhes vagy, látom. Szeretnél tejecskét. - mondta, s körülnézett tanácstalanul.
A közelben volt a régi bolt. Nézte a bejárat ajtaját, s magához ölelte a zsákmányt. Nem akart megválni tőle, üres volt a Kacor király helye, gazdátlan a párnája. A messzi boltig mégsem cipelheti, nem bírja a karja. Nagy elhatározás született meg benne. A cirmost betette a táskába, s elindult a bolt ajtaja felé. Megbotlott a sohasem volt küszöbbe, de aztán ment elszántan tovább.
Tejet, s kenyeret tett a kosárba, majd tétován álldogált a hentes pult előtt. Magának nem vett felvágottat. Nyugdíjkor sem. Csirkeszárnnyal, vagy farháttal érte be. Nyugdíj előtt azt sem engedhette meg.
A gusztusos húsok, rúd szalámik, másféle felvágottak fölényesen néztek vissza rá a tálcáról, mintha tudnák, a kopott öregasszony nem vevőjük. Sóhajtva lemondott róluk a cica nevében is. Talán majd nyugdíjkor, gondolta, és indult a pénztárhoz. Alig tett pár lépést, útját állta a nagydarab nő. Toronyként magasodott fölé. Megfogta a táska sarkát, s megrángatta. Ott mondta mindenki előtt, hogy nyissa ki.

A gyanúsítás szégyene lázrózsákat festett az arcára. Megnyitotta a táskát, de nem tárta ki. A nő biztos volt a dolgában, s diadalmasan benyúlt a táskába. A cicát a hátán markolta meg, s felemelte, mint bűnjelet, amolyan zugevőt, aki csendben elfogyasztja a táskába rejtett, lopott felvágottat. Másik kezével turkált a táskában, kereste a felvágott papírját, közben nagy hangon mondta a körülöttük állóknak, hogy milyen trükkös az öreglány.
Csak egy régi reklámújságot talált, s az elmaradhatatlan gyógyszereket. Mérgében megszorította a marokra fogott jószágot. A cica zokon vette, s megkarmolta az arcát. Lett nagy ribillió. A pórul járt nő kiabált, a vevők visszakiabáltak. Emlegették a régi asszonykát, s felpanaszolták a rosszindulatú nő viselkedését. A pénztárosnő ijedtében a vevőknek adott igazat, s sietve elnézést kért.
Az öregasszony úgy-ahogy megvigasztalódott, s amint a cicával kijjebb kerültek az ajtón, dacos elhatározással mondta:
- Nem megyek eztán a messzi boltba! Ilyen lelketlen miatt nem gyötrőm magam odáig. Jól elbántál vele. Elégtételt szolgáltattál. Te, igazságosztó Mátyás!
Elnevezte a cicát. Felnevetett halkan, elégedetten, s a nevetés csiklandozta hazáig.

 

Szólj hozzá!

Rényi Anna : A krízis

2014.05.14. 00:13 Rényi Anna

A   K R Í Z I S

        Fáradt arcú, öreg este volt. Csak Mari szobájában égett a villany, s a konyhában az asztal fölött. Az asztalon újság pihent, a hamutálca szélén még parázslott a cigaretta, de Varga János már aludt a székén. Dolgozni járt a gazdag Kiss szőlőjébe, trágyát hordott egész nap. Mari csendesen nyitotta ki az ajtót, noha pénzt akart kérni az apjától, de előbb beleszippantott néhányat a füstölni valóba. Apja megmozdult a széken, így ijedten hátratette kezét, mint akinek semmi köze a dologhoz.
- Te vagy az? Miért nem alszol?- kérdezte apja álomtól kótyagosan.
Mari az ölébe tolakodott, s átölelte a nyakát hízelkedőn.
- Apu, szombaton buliba megyünk Ancsi barátnőmmel, de nincs mit felvennem. Ma láttam egy tök jó pulcsit, csak kétezer ötszázba kerül.
Varga János befele sóhajtott: "Csak kétezer ötszázba!" Sok trágyát kell ezért hordania, de nem is ez volt az igazi baja. Ezer helye volt annak a pénznek. Megint hozott a postás fizetnivalót, pedig a régiekből se kecmeregtek ki. A két lányára is sok a kiadás. Még szerencse, hogy a kisebbik beéri kevéssel. Viseli Mari kinőtt, vagy megunt ruháit, de cipő neki is kellett, mert hamar tönkremennek a mai lábbelik. Taníttatásuk is sokba kerül. Főleg azóta, hogy Mari gimnáziumba járt. Az osztálykirándulásokat is fizetni kell, bármilyen nehezükre esik. A gyermek ne szenvedje meg, hogy szegényebb másnál.
Ügyetlen védekezéssel mondta:
- De hiszen annyi ruhátok van, hogy anya nem győzi mosni!
- Ugyan, apu, az már mind bóvli!- mondta Mari méltatlankodón, s kérlelt újra.
Varga János rázta a fejét, nem tud adni, most nem. Mondta is restellőn, kérőn. Mari felugrott az öléből, torkát fojtogatta a sírás. Rohant az ajtónak, mert megérezte apja határozott szándékát. Mostanában amúgy is hamar sértődött, nem volt elégedett a sorsával. Az ajtóból kiáltotta vissza:
- Bezzeg Katinak jutott cipőre! Na, persze! Tőle nem sajnálod.
Varga János szeméből kiszökött az álom. Mari hangjában annyi vád volt, olyan félreérthetetlen célzás, hogy szíven ütötte. Kati a vér szerinti lánya volt, Marit pólyás kora óta nevelte, de sohasem tett különbséget két gyermeke között.
- Kislányom, ez nagyon csúnya volt...- mondta elcsukló hangon.
Mari maga is érezte, de fűtötte a keserű indulat, s kirohant anélkül, hogy bocsánatot kért volna.
Szobájában sírva dühöngött, s hogy igazolja önmagát, kirángatta ruháit a szekrényből, a szőnyegen rugdosta keseregve a halmot, miközben hajtogatta, hogy már valamennyi volt rajta, amúgy is olcsó vacak mind.
Végigvetette magát az ágyán, s ott sírta aztán, hogy igaza volt Ancsinak, az igazi apja gazdagsága mellett nem kellene nélkülöznie. Az egyetlen fia Mazdán jár. Ha anyja annak idején másképpen intézi a dolgokat, ma ő is gazdag lehetne. Anyjának nem volt joga lemondani helyette. Azt megérti, hogy elváltak, hogy Varga János lett a nevelőapja, de minek kellett az örökbefogadás. Most Radvánszki Máriának hívnák, s nem kellene elsős gimnazista korában egy vacak pulóver miatt könyörögnie.
Ancsi hallotta a szüleitől, hogy Radvánszki nagymenő. Elegáns úr, nem olyan csóró, mint a nevelőapja. Radvánszkinak biztosan nem kérges a keze, nem töredezettek a körmei, s nem gond neki kétezer ötszáz forint, gondolta keseregve, mielőtt álomba sírta magát.
Ancsival másnap megbeszélték a történteket. A lány biztatta, keresse fel a szomszéd községben élő apját, mert joga megismerni. Napokig gondolkodott rajta, aztán úgy döntött, hogy felhívja telefonon, s találkozót kér.
Otthon nem mert szólni róla, behúzódott a szobájába, kerülte a családot. Azt gondolták, a pulóver miatt kesereg. Amikor rászánta magát a telefonra, Radvánszki először nem tudta, hogy kivel beszél, aztán bosszús lett a hangja, de nem zárkózott el a találkozó elől. Mondott egy napot, amikor éppen ott jár majd Mariék községében, s a bográcsosairól nevezetes Kiskakas vendéglőbe hívta, mivel alkalmanként ott szokott ebédelni.
Mari izgatottan várta a napot. Ancsi elkísérte a Kiskakas bejáratáig, oda már egyedül ment. Egy ideig bolyongott az asztalok között, nézegette az embereket. Egy elegáns úr ült az egyik asztalnál, szép szürke öltöny volt rajta, nyakában vastag aranylánc. Jóízűen evett, csupa zsír volt a szája. Tétován állt meg az asztal mellett. Az ember felnézett, de mintha átnézett volna rajta, valahova messze a háta mögé, s csak annyit mondott:
- Ülj le!
Leült, s valami nagy-nagy csalódást érzett. Radvánszki zavartalanul evett tovább, mintha ő ott sem volna. Nem számított könnyes találkozásra, de ennél többet várt. Nézte, ahogy magába tömi az ennivalót, nem csak a szája, aranygyűrűs ujjai is zsírosak voltak. Rossz volt nézni mindezt, tetejében kitartóan hallgatott, s csak akkor szólalt meg újra, mikor befejezte az evést. Akkor is csak annyit mondott:
- Na, mit akarsz?
Mari a telefonban merészen letegezte, most magázódón felelt.
- Szerettem volna megismerni. Megkérdezni, hogy miért mondott le rólam.
Radvánszki ráemelte tekintetét, hideg volt, a hangja közömbös.
- Anyád nem mondta? Megkérdezhetted volna, mert nem az én ötletem volt, de nem bántam, hogy így alakult. Az a házasság púp volt a hátamon. Anyádat nem veszem el, ha apám nem olyan konzervatív. Másik öregapáddal katonatársak voltak, mindketten a becsületet emlegették, mikor megtudták, hogy úton vagy. Akkoriban még apámtól függtem. Tettem, amit elvárt. Csak néhány hónapig éltünk együtt, mert anyád szerencsére jobb belátásra tért. Mire megszülettél, elváltunk. Téged csak egyszer láttalak, néhány napos korodban. Őszintén szólva, már nem is emlékszem rád.
Elhallgatott, mint akinek nincs több mondanivalója. Mari feszengett a székén, nem tudta, hogyan tovább. Radvánszki megszólalt újra.
- Apám intézett mindent. Kaptatok tőle végkielégítést. Vett egy házat, a mostani házatok helyén állt. Jól emlékszem a házra. Testvérek között is megért fél milliót. Akkor nagy pénz volt, sok mindent kezdhettem volna vele, vagy magával a házzal. Hat ablaka volt az utcára. Vendéglőt is nyithattam volna benne. Öreg ház volt az igaz, de kár volt lebontani. Ha meggondolom, hogy ma mennyit érne, tíz gyerek után se fizethettem volna annyit. Apám túlzásba vitte a becsületet, Isten nyugosztalja!
- Az örökbefogadás...- rebegte Mari.
Radvánszki dühösen legyintett.
- A fenét érdekelte! A ház bosszantott. Egyébként, anyád akarta, vagy inkább a Varga. Papolt valamit a teljes családról, meg arról, hogy magának akar. Bajod van vele? Akkor se tudom, mit vársz tőlem. Semmi közünk egymáshoz, vagy pénzt akarsz? - kérdezte, s rosszkedv ült ki az arcára.
Mari nem felelt. Radvánszki a hallgatást helyeslő válasznak tekintette, kelletlenül benyúlt a belső zsebébe, elővette tárcáját, vastag volt, látszott benne a sok bankó. Összecsippentett néhányat, s meglengette Mari arca előtt.
- Itt van, tessék! De ne legyen rendszer belőle, mert bőséggel kaptatok. Nem tartozom se neked, se anyádnak!
Mari nem nyúlt a pénz után. Nézte a pénzt tartó ujjakat, a gyűrűk hideg csillogását, az idegen kezet. Megborzongott. Nincs köze ehhez az emberhez. Rá nem emlékszik, csak a hatablakos házra. Jelentkezéséig azt is elfelejtette, hogy volt valaha egy lánya. Felugrott az asztaltól köszönés nélkül, s kifutott a Kiskakasból.
Ancsi a sarkon várta, elfutott mellette, hiába kiabált utána, nem állt meg, nem várta be. Futott hazáig lélekszakadva. Tudta, apja hazaugrik bekapni valamit, s megy vissza a gazdag Kisshez. Otthon akarta érni, találkozni akart vele. Úgy esett be az ajtón, mint akit kerget a tatár, s apját valósággal ledöntötte a lábáról.
Varga János azt hitte, tudja a felindulás okát, s míg magához ölelte, kis nevetéssel mondta:
- Jól van, na! Jól van. Tudom, hogy nem gondoltad komolyan. Hiszen tudod, hogy egyformán szeretlek benneteket. Megvesszük azt a pulóvert is, csak adj még egy kis időt.
Mari bújt, ölelte a nyakát, már nem akarta a pulóvert, csak a közelségét, a bizonyosságot, hogy van, hogy szereti, hogy köze van hozzá.

Szólj hozzá!

Rényi Anna: A Rembrandt kép

2014.05.14. 00:13 Rényi Anna


A  R E M B R A N D T  K É P

        A holland Madonna a gyermekkel szép keretben ott függött az öreg Mici vendégfogadó szobájának falán. Kalandos módon került oda. Akkor kapta, amikor még Micikének hívták, s családjában elsőként szerzett óvónői oklevelet. Ez a háborús évek elején történt. Volt egy hasonló nevű nagynénje, aki Pesten színésznő volt, s a család szégyenének tartották. Úgy hírlett, hogy valaki mindig kitartotta, abban az időben éppen egy német tiszt.
A vidéki, tisztes polgári családokban ilyen rokonsággal nem dicsekedtek. A kormos Micit, ezen a néven emlegették ritkán, s csak halkan, nem hívták meg családi összejövetelekre. Micike ünneplésére is hívatlanul állított be a család nagy megdöbbenésére. Autóját katonasofőr vezette, s csak addig maradt, míg Micikének átadta a nevezetes festményt.
Amikor elment, s elült a jötte okozta vihar, szemügyre vették az ajándékot. Néhány nagybácsi valódinak ítélte a festményt abból kiindulva, hogy ezt az országot rabolja mindenki, akit ide hoz a balsors. Ezekben a percekben a mély igazsággal keveset gondoltak. Körbeállták a festményt, s áhítattal nézték a Madonnát a gyermekkel, a kicsit gnóm macskát, amint éppen lefetyelni készül a földre tett tányérból.
Hamar híre ment, hogy Micike milyen értékes festményt kapott, s hirtelenében sok kérője akadt. Egy banktisztviselőt választott, s mivel a fiú családja a festményen kívül nem kért más hozományt, összeházasodtak hamarosan.
Ezzel a festmény megkezdte áldásos tevékenységét. A front közeledtével elrejtették, de mivel a rokonság tudott róla, megkönnyítette azokat az ínséges időket. Egy gazdag rokon abban a reményben, hogy idővel megszerezheti a festményt, Micikééket ellátta élelemmel, noha nyíltan mondogatták, hogy semmiért sem válnának meg a festménytől.  
Közben megszületett a legfiatalabb Mici. A kép akkor került először veszélybe, amikor kitört a diftériajárvány. A kis Mici is megbetegedett, s háborús körülmények között nagyon nehéz volt penicillinhez jutni. Legfeljebb elegendő aranyért. Miciék összeszedték összes értéküket, még a karikagyűrűket is lehúzták, de ez sem lett volna elegendő, ha a gazdag rokon nem segít újra. Halvány ígéret fejében kipótolta az aranyat.
Később is számíthattak rá. A jegyrendszer idején nem kellett beérniük kevéssel, ahogy a keserves ötvenes években is jól jártak. A gazdag rokon igyekezett menekülni a kuláklista elől, tartott a házkutatásoktól is,  s a feketén vágott hízó fele mindig Miciékhez vándorolt. Szegény gazdag rokon így sem úszta meg, egy nap mégis elvitték, s nem került elő többé.
Miciék sietve híresztelni kezdték, hogy a festmény elveszett a háború alatt. A hatvanas évek második felében mégis visszakerült a falra.
A kis Mici eladósorban volt, s a lányos mamák irigyen sóhajtották, hogy nem véletlenül került elő éppen akkor. Sok volt ebben az igazság. Öreg Mici maga tapasztalta, hogy mennyit lendíthet egy ilyen érték a lány férjhezmenetelén. Megtapasztalta aztán kis Mici is. Szerelmes volt apja főnöke, Kávási bankigazgató fiába, de a fiú sokáig vonakodott. Amint felkerült a festmény a falra, mindjárt megjött a nősülős kedve.
Mindenki találgatta, hogy vajon megkapja-e a lánnyal a nevezetes festményt. Nem kapta meg. Öreg Miciék ragaszkodtak a festményhez, főleg azután, hogy divatba jöttek a vállalkozások, s a vő sorra belebukott az üzleteibe.
Az öreg banktisztviselő ágynak esett, s nem győzte inteni a feleségét.
- Ha meghalok, eszedbe ne jusson odaadni a képet! Ez a kókler elkótyavetyélné bagóért, vagy befektetné valami baljós vállalkozásba. Kis Mici mehetne az unokákkal koldulni.
Az öreg sok szempontból jó jósnak bizonyult. Meghalt valóban, s halála után a vő jogot formált az örökségre, noha a festmény hivatalosan nem is létezett, így nem volt része a hagyatéknak sem. Csak feketén lehetett volna értékesíteni, de ez Kávásit nem tartotta vissza. Mivel az új vállalkozásához pénz kellett volna, anyósát naponta környékezte.
- Drága mama, lássa már be, a festmény így holt vagyon!- mondta ilyenkor- Mintha nem is volna. Attól, hogy ott van a falon, mi nyugodtan éhen halhatunk. Ha eladnánk, a mamának is könnyebb lenne az élete. Takarékba tenné a pénz felét, megélne a kamataiból. Ha magára, vagy ránk nem gondol, legalább az unokáira gondoljon!

- A festmény marad!- jelentette ki öreg Mici, egy percre sem feledkezve meg ura intelmeiről.
Kávási mindannyiszor káromkodott magában. Amikor látta, hogy hiába könyörög, cselhez folyamodott. Szerzett egy ügyes festőt, s jó pénzért rávette a másolat készítésére. Erre az időre anyósát a családdal elküldte nyaralni. Mire elkészült a  másolat, Kávási vevőt is talált kormos Mici ajándékára. Nagy pénzt kért érte, így kénytelen volt belemenni a szakértői vizsgálatba, s kiderült az, amit addig is sejteni kellett volna.
Kávási ott állt aztán két hamisítvánnyal megfürödve, s még csak nem is panaszkodhatott. Csak a tekintete borult el, ahányszor a falon lévő festményre nézett. S, ha anyósa a mesés örökségről beszélt az unokák előtt, gondolatban cifrán emlegette táncos lábú nénikéjét. Pedig kormos Mici megérdemelte volna a kíméletet.

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Vádolva és védve

2014.05.14. 00:13 Rényi Anna

V Á D O L V A  É S  V É D V E

     Az asszony belépett az előszobába. Halkan járt, nesztelen. Természetéből fakadt, ilyen halkan élt, ilyen csendesen. Levetette vékonyka rövid kabátját,  lassú mozdulattal a fogasra akasztotta, kendőjét is levette, összehajtotta gondosan, a kis szekrény fiókjába tette, s megállt közben elgondolkodva. Majd a cipőjét is levetette. Míg simogatta fájós lábait, az arcán gond ült. Nem tudta, miképpen fogjon ahhoz, amit meg kell tennie. Mert össze kell békítenie fiát az apjával. Az apa halálán van, az idő rövid. Nem várhat többé alkalomra, nem remélheti az unoka mosolyától, puha kezecskéitől, összebékítő csacsogásától, neki kell cselekednie.
Az apát otthagyta a kórházi ágyon kétségek között, s elindult élete legnehezebb küldetésére. Mert a fia, apja fia. Éppen olyan konok és makacs, mint az apja volt, míg az indulatok éltek benne. Most már csak egyetlen vágya van, látni a fiát még egyszer az életben, s megismerni az unokáját.
Összerezzent, mikor meghallotta a fia indulatos hangját az ajtó mögött. Feleségéhez beszélt a szobában.
- Mikor megkaptam az üzenetet, hogy menjek ki hozzájuk azonnal, azt hittem, őt érte valami baj. Ha tudom, hogy apámat, nem tépek százhússzal. Anyát ott találtam a kiskapuban, remegett tetőtől-talpig. Halálra volt rémülve, mert annak az iszákos gazembernek kilyukadt a gyomra!
Az asszony szája elé kapta kezét, majdnem felkiáltott kínjában.
- Pszt! Halkabban! Bármikor megjöhet. Tudod, hogy milyen csendes, nem szeretném elszomorítani. - hallotta a menye hangját.
- Sajnos, nem kerülhetjük meg a dolgot. - szólalt meg a fia újra - Most, hogy apám itt van a városban, azt akarja majd, hogy béküljünk össze. Jön majd azzal, hogy látogassuk meg. Én nem megyek be hozzá. Nem bocsátom meg a bűneit még akkor sem, ha beteg. Nem! Ebben az életben soha!
Az asszony belebújt a papucsába, s tétován megállt az ajtó előtt. Látta maga előtt az ura könyörgő tekintetét, s lenyomta a kilincset. Fia a szoba közepén állt, indulatában le s föl szaladgálhatott, ott érte az ajtónyitás. Menye a kiságy mellett guggolt, a játékokat szedegette fel.
- Szervusztok! - sóhajtotta, s a gyermekhez menekült, kivette az ágyból, s neki mondta - Megjött a mama, kincsem.... Hideg az arcom, ugye? Cudar hideg van odakint!
A menye fogadta a köszönését, a fia leült az egyik fotelba, indulatosan ütögette a combjait, s köszönés helyett azt morogta:
- Tetejében még össze is fagyott! Ez is kedves, jó apám bűne! Nem jutott mellette télikabátra, mert elitta annak az árát is.
Az asszony letette a gyereket, s a fia felé sóhajtotta:
- Hagyd már abba, ne bántsd szegényt!
Ebből sejtették, hogy hallotta őket. A menye indult kifelé, és neheztelőn nézett az urára. Olaj volt a tűzre. Az ura utána kiáltott.
- Nem baj, hogy hallotta! Legalább tudja, hogy mire számíthat. Kevesebb lesz a vita. Mert én akkor se megyek be hozzá, ha sírva kér rá. Nem megyek. Nem érdekel. Magának köszönheti a baját. Azt kapta, amit megérdemelt.
- Az apádról beszélsz! - remegett az asszony hangja.
- Az apámról! - mondta a fiú keserű indulattal- Az apámról! Szép apám van nekem. Kiutasított az otthonomból... Kiutasított, mert lefogtam, mert nem engedtem, hogy megüssön. Ezért utasított ki, s még ő volt megsértve. Tartotta a haragot. Nem érdekelte az unokája sem. Egyszer sem jött el, egyetlenegyszer sem. Végeztem vele, hatszáz!
Az asszony a kezébe temette arcát, megroggyantak a vállai.
- Nem ismered a megbocsátást!- sírta.
- Aki nem érdemli, az ne is várja!
- Mert csak a rosszra emlékszel - kesergett az asszony - Volt jó is.
- Jó? Ugyan! Az utóbbi két évben ki sem józanodott!
- Az élet nem csak az utóbbi két évből áll.
- Kértelek, hogy hagyd ott. Gyötört reggeltől-estig.
- Ha otthagyom, végleg kicsúszik lába alól a föld. Akkor senki sem lett volna, aki visszatartsa valamennyire is.
- Sokra mentél vele, így is kilyukadt a gyomra. Felesleges áldozat volt.
- Tartoztam vele annak, aki az apád lett. - mondta az asszony csendesen.
- Ez ostobaság, anya!
- Nem az, hidd el! Felelősek vagyunk egymásért. Megpróbáltam jobb belátásra bírni. Későn kezdtem el.
- Majd még magad fogod okolni. Szép emlékek, mesebeszéd!
Az asszony megrázta a fejét tiltakozva.
- Igenis, volt szép is az életünkben. Volt, ami erőt adott a későbbi bajok elviseléséhez. Én nem felejtettem el azt, ami jó volt benne. Még most is látom magam előtt, mikor először föléd hajolt, az örömtől remegett a sírás a szája szélén... Azt is látom, amint járni tanít. Vagy később, ahogy fogja a kezed és vezeti a papíron.
 - Ez nem mentség a későbbi bűneire!
Az asszony mintha nem hallotta volna, tekintete a múltba révedt.
- Milyen büszke volt rád, amikor hoztad a jó jegyeket.
- Ne keress újabb mentségeket, anya! - mondta a fia indulattal.
- Amikor kollégista lettél és messze kerültél tőlünk, nem találta a helyét.
- Bezzeg a kocsmát már akkor is megtalálta!
- Katonáék alatt naponta leste a postást, és úgy örült, ha megjött a leveled.
- Estére aztán úgy berúgott, hogy azt is elfelejtette, hogy a világon vagyok!
- Az esküvődön elmondta ezerszer, hogy hálát ad az égnek, mert megérhette azt a napot.
- Aztán az asztal alól szedték fel, mert eszméletlenre itta magát!
Az asszony elhallgatott. Mikor újra megszólalt, meggörnyedtek bele a vállai.
- Amikor a kicsi megszületett, és hazamentem tőletek, a fáskamrában találtam rá... kötél lógott a gerendán, ő meg a kisszéken ült, és úgy sírt, mint egy megvert kisgyerek.
Csend lett, nehéz, nyomasztó csend. A fia maga elé meredt. Az asszony úgy érezte, eljött a várva várt pillanat, s felsírt fájdalmasan.
- A halálán van!
A fia úgy ugrott fel, mint akibe vipera mart, s ordított.
- Nem, akkor sem!
Az asszony halkan zokogott. A menye könnyes szemmel nyitott be az ajtón, de ijedten megállt. Az urának hamuszürke volt az arca, s mintha tíz évet öregedett volna hirtelen. Nem mert megszólalni, mozdulni is alig. Az asszony kétségbeesetten sírt egy ideig. Aztán, mint aki képtelen feladni, ráncoktól barázdált, vizes arcát a fiára emelte, s esdeklőn mondta:
- Legalább próbáld meg...Ha te nem is tudsz neki megbocsátani, bocsásson meg neki az a kisgyerek, aki még szerette... Akinek a kezét vezette a papíron... Az nem lehet, hogy úgy haljon meg, hogy ne lásson... Hogy egyszer se  lássa az unokáját.
A fiúban megmozdult a lélek. Rekedten kérdezte:
- Csakugyan annyira odavan?
Az asszony felsírt, elég volt a fájdalma. A fia arca most sápadt volt, mint akit nehéz betegség gyötör, s azt mondta a feleségének:
- Öltöztesd a kicsit hamar!
Mire beértek, az ember már nem tudott beszélni, csak nézte őket, s a fia kezére kulcsolódtak az ujjai. A fiú némán sírt, s csak az Isten volt a tudója annak, hogy az egykori gyermek siratta-e apját, vagy az, aki azt mondta, hogy sohasem tudna neki megbocsátani.

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Őszi napsütésben

2014.05.14. 00:13 Rényi Anna

Ő S Z I   N A P S Ü T É S B E N

        Ezer ágra sütött a nap, mintha nem is október elejét írták volna. A park félreeső részén, távol a sétálgatóktól egy emberpár üldögélt a padon. Nyugdíjaskorúak voltak, mégis egymáshoz simulva ültek. Illedelmes simulás volt. Beszélgetés közben az őszhajú férfi megfogta a nő kezét, s szájához vonta. A nő rámosolygott hálásan, melegen, aztán felnézett az őszi égre, s azt mondta:
- Szeretem a vénasszonyok nyarát. Ilyenkor már nincs igazi tüze a napnak, de még melegít. Elhiteti az emberrel, hogy messze van még a tél.
A férfi finoman elmosolyodott.
- Sajnos, hamarabb eljön, mint szeretnénk, mindkét értelemben. Kevés az időnk, de azt a keveset, ami még hátra van, tudja, hogy magával szeretném leélni. Éppen ezért újra kérem, Matildka, beszéljen végre a nővérével. Ha valóban tőle függ az összeköltözésünk, győzze meg valahogy. Bejönnek az őszi esők, fagyos szelek, nem tölthetjük a parkban az időt.
Matild bánatosan sóhajtott. Nővérével együtt lakott a szülői házban, mindketten hajadonok voltak, s Márta megátalkodott férfigyűlölő volt. Gyerekkori tapasztalatából fakadt. Kicsik voltak, mikor apjuk elhagyta a családot, s anyjuk gyűlölt aztán minden férfit. Akkor sem rejtette véka alá a véleményét, mikor lányai már eladó sorba kerültek. Rájuk vetődött az árnyék, s a kérők elmaradtak a háztól.
Márta termetre, természetre is hasonlított anyjukra. Szikár, magas nő volt, s hideg tekintetű. Önsanyargató életet élt. Anyjuk halála után átvette a családfő szerepét, ragaszkodott a nehezebb munkákhoz, s önkéntes alapon megfosztotta magát a csinos öltözködéstől, jobb falatoktól, de még az apró örömöktől is.
Matild kevés hasonlóságot örökölt anyjától. Termetre alacsonyabb, s teltebb volt, természetre alapvetőn vidám. Szerette a csinos ruhákat, a jó falatokat, noha Márta gyakran emlékeztette puritánabb öltözködésre, s saját magával példálózott, ha Matild megkívánt valami finomat. Békesség kedvéért Matild függőségbe került. Márta egy idő után elvárta, hogy mindenben kikérje a véleményét, vagy inkább a hozzájárulását.
Akkor jött Feri. Néhány éve szomszédok voltak, de felesége életében nem jártak össze. Aztán szomorúan magányos lett. Matild gyakran találkozott vele bevásárlás közben, s olykor megálltak beszélgetni. Később keresni kezdték egymás társaságát, de Márta miatt titkolniuk kellett.
Feri hónapok óta kérlelte Matildot, hogy beszéljen végre a nővérével. Matild egyszer próbálkozott is, de nem járt sikerrel, noha óvatosan hozta szóba. Csak úgy emlegette Ferit, mint magára maradt, szomorú embert.
Márta hangja így is felcsattant.
- Úgy kell a kutyának, szenvedjen! Ha a feleségét nem tette volna idő előtt a sírba, akkor most nem lenne magányos.
Így még inkább tartott tőle, de belátta, hogy Ferinek igaza van, cselekedniük kell. Újra a nővére elé állt, s példálózással kezdte.
- Hallottad, hogy az özvegy állatorvosné újra férjhez megy?! Öregebb, mint mi vagyunk. Ha neki sikerült, nekünk is sikerülhet..., - mondta, de nem tudta folytatni, mert Márta hozzávágta a vizes felmosórongyot.
Olyan volt közben, mint egy fúria. Megint elmondta a férfiakat mindenféle rossznak, a házasságot olyan szerencsétlenségnek nevezte, melyben a nőt a férfi magához aljasítja, s gyötri aztán haláláig. Nem érte be ennyivel. Azzal folytatta, nem engedi ki a házból, ha bevásárlás közben meghallgat minden ostobaságot. Eztán maga fog bevásárolni.
Feri másnap hiába várta Matildot a szokott helyen. Mikor meglátta Mártát a bevásárló táskával, megsejtette a történteket. Úgy döntött, maga veszi kézbe a dolgot. Mikor Matilddal sikerült néhány szót váltaniuk a kerítésen át, nem mondta el tervét, csak arra kérte, bízzon benne, bármit is tapasztal.
Matild gondolta, kettőjük érdekében igyekszik majd jobb kapcsolatot kialakítani a nővérével, s várta a fejleményeket. Amikor Mártával kint voltak a kertben, a nővére átmutatott a szomszédba, s meglepő módon azt mondta:
- Igazad volt a múltkor! Ez a szerencsétlen napról-napra szánandóbb. Olyan elhaló hangon köszön az embernek, mint aki már a végét járja.
Matild kicsit mulatott magában, de aztán elkomolyodott, mikor a nővére Ferit néhány nap múlva megint szóba hozta.
- Magukra maradt férfiak olyan gyámoltalanok, mint a gyerekek. Képtelenek megbirkózni a háztartással. Szomszédunknak az egyszerű bevásárlás is gondot okoz. Nem tudja, melyik fűszer mihez való, miből mennyit vegyen.
- Beszélgettetek?- kérdezte Matild belső nyugtalansággal, mert Feri annak idején neki is ezt panaszolta.
Márta arcára zavart mosoly telepedett.
- Annyira elesett, hogy muszáj megállni vele néhány szóra. Egyébként, úgy látom, elhamarkodottan ítéltem meg. Rendesebb, mint gondoltam. Felőled is érdeklődik mindig. Ma is kézcsókját küldte.
Matildot nem nyugtatta meg.  Aztán még inkább nyugtalankodott, mert Márta egyre több ideig maradt távol, s külsőre is változni kezdett. Vásárolt néhány színesebb holmit, fodrászhoz ment, otthon sem viselt már elnyűtt holmikat. Míg egyik nap azzal állt elő, hogy délutánra meghívta Ferit teára. S, hozzátette megemelt hangon :
- Remélem, nincs kifogásod ellene?! Elvégre, felnőtt, önálló emberek vagyunk. Jogunk van határozni az életünk felől.
Matild nem tudott szólni, de Márta nem is várta. Nem kérdezte a véleményét, csak közölte vele az elhatározását.
Matildot délután már a hideg rázta. Nem ismert a nővérére. Mártát kicserélték. Sürgött-forgott, süteményt, s virágot tett az asztalra, dúdolt is hozzá, mint aki biztos a dolgában.
Matild teljesen összezavarodott. Ferit sápadt-szótlanul fogadta. Márta annál hangosabb volt. Tréfálkozott, kacagott, s olyan bizalmasan beszélt Ferivel, mintha régi barátok volnának. Leültek hármasban az ünnepi asztalhoz. Amint Márta kiment a teáskannáért, Feri vidám arccal súgta:
- Itt az ideje, hogy megkérjem a maga kezét!
- Előbb arról beszéljen, hogy mit művelt, maga őrült ?! - mondta Matild ideges nevetéssel.
- Semmit. Éppen csak beszélgettünk. No, egy kevéskét udvarolgattam is, de éppen csak annyit, ami a jó ízlés határán belül marad. Olyan helyzetet kellett teremtenem, hogy elvből ne mondhasson nemet.
- Uramisten, mi lesz ebből? - ijedezett Matild, s sápadtabb lett, mint volt. Amikor megitták a teát, Feri ünnepélyes arcot öltött.
- Kedves Mártika, engedje meg, hogy rátérjek jövetelem igazi okára. Kapóra jött ez a meghívás, mivel magam is készülődtem. Az elmúlt időben sokat beszélgettünk, tapasztalhattam jóindulatát. Elmondtam, hogy változtatni akarok az életemen. Rátaláltam egy megértő, kedves teremtésre, akitől azt remélem, megszépíti hátralévő éveimet. Ez a remény hozott ide, de bevallom, most mégis félek folytatni a mondandómat.
Márta sietve biztatta.
- Folytassa nyugodtan, barátok között van. A mi korunkban amúgy is nyíltan beszélhetünk már mindenről.
- Ezt örömmel hallom. Akkor mindjárt a közepébe vágok. Tisztelettel megkérem Mártikától a kedves húga, Matildka kezét.
Matild ijedtében csuklani kezdett, s biztos volt benne, hogy Márta a következő pillanatban rájuk borítja az asztalt, de nem ez történt. Márta értetlenül bámult egy ideig, aztán kimérten felelt.
- A húgom felnőtt ember. Nincs szüksége a beleegyezésemre.
Most Feri sietett a válasszal.
- Mártika véleményét a világért se hagynánk figyelmen kívül! Engedje, hogy megcsókoljam hálásan a kezét...,- mondta komolyan.
Márta nem tehetett mást, elfogadta a kézcsókot. Közben az ablakon bágyadtan sütött be az októberi nap, s hideg szél lebbentette meg a függönyt. Megjött az ősz, véget ért a vénasszonyok nyara.

Szólj hozzá!

Rényi Anna : A torzonborz

2014.05.14. 00:13 Rényi Anna

A   T O R Z O N B O R Z

        Ha az ember magányosan él, s nyugdíjba megy, hirtelenében nem tudja, mit kezdjen magával, hacsak nincs valami érdemes hobbija. Laci bácsinak nem volt. Valójában sohasem volt, mert a munkája kielégítette. Haza pihenni járt. Amint levetette utcai ruháját, kényelembe helyezte magát a televízió előtt, általában ott töltötte az estéit. Elvált férfi volt, nem házasodott újra. Húga a közelben lakott, időnként elvégezte nála a nagyobb takarítást, a többivel elboldogult maga. Főzni kifejezetten szeretett. Házas korában is szívesen töltötte a hét végeket a konyhában, ahogy mondta, ilyenkor szabadságolta a feleségét.
Házasságukon ez sem segített. Az asszonynak volt egy tíz esztendős fia. Tekintélyt nem tisztelő, elkényeztetett kiskamasz volt. Apa nélkül cseperedett, anyja folyton dédelgette, s a gyerek nem tűrte aztán az erősebb kezet. Gyakran feleselt, s amihez nem volt kedve, arra nem lehetett rávenni. Az asszonnyal megbeszélték, hogy a gyerek apának fogja szólítani. Nem titkolta, hogy örül a dolognak, de a gyerek megfosztotta az örömtől. Laci bácsit mondott, noha sohasem ismerte vér szerinti apját. Bosszantotta a viselkedése, de az asszony háborgott, ha szóvá tette. Pedig megérdemelte volna, hogy tisztelje benne az apját. Nyolc éven át gondoskodott róla. Otthont adott, jó körülményeket, s bármit tanulhatott volna, ha van hozzá kedve, de csak az autó, a motor érdekelte. Ahogy letette a szakmunkásvizsgát, azonnal motorkerékpárt akart. Mikor nemet mondott, megdézsmálta a nehezen gyűjtögetett vagyonkájukat, elvitte a pénz harmadát egy ócska motorra. Haragjában kitiltotta a lakásból. Ezen bukott meg a házasságuk. Az asszony a fiát választotta, elköltöztek albérletbe, s beadta a válókeresetet.
Jó húsz esztendeje már ennek, akár el is felejthetné, mégis eszébe jut sokszor. Főleg azóta, hogy nyugdíjba ment, mert amúgy szerette az asszonyt. Most itt tenne - venne a közelében, jobban telnének a hosszú napok, hiszen a televízió előtt sem ülhet örökösen az ember, s már az étvágya sem a régi.
Unalmában gyakran időzött az ablaknál. Nagyváros utcáin sok a látnivaló. Háta mögött szólt a rádió, miközben nézegette a járókelőket, az utcában lakók mindennapi jövését-menését. Egy idő után sok embert ismert látásból, főképpen a szemben lévő bérházból. Elnevezte őket kedve szerint. Volt a köpcös diplomatatáskás, aki reggelente lélekszakadva rohant a sarokig, hogy elérje a villamost. Alighanem, sajnálta a pénzt csörgőre, vagy az asszony nem hagyta időben felkelni. Mulatott a gondolaton.
Ott volt aztán a pedáns úr, aki autóval járt. Hosszan törölgette a szélvédőt, a visszapillantó tükröt, végül a talpait is a járda kövén, mielőtt beszállt az autóba.
Bosszantón nevetségesnek találta. Nem szerette a túlzásokat. Ahogy az utcán trécselő, nagyhangú asszonyokat sem. Volt belőlük néhány a szemben lévő házban. Ha összetalálkoztak a kapu előtt, tűző napon, őszi esőben, fagyos szelekben órákat beszélgettek széles gesztusokkal, mintha mindig szenzáció történt volna náluk. Ilyenkor szívesen lekiabált volna, hogy hosszú haj, rövid ész, legalább a kapualjba álljanak be, ha már annyi a mondanivalójuk.
Igaz, a szemben lévő ház kapualja ezen a télen nem volt biztonságos hely. Tanyát vert benne három hajléktalan. Kartondobozokból vackoltak szállást a kukák mögött, s nem lehetett megszabadulni tőlük. Néhányszor kint járt a rendőrség, hetente megjelent a teás autó is, magában csak így nevezte, mert a szociális munkások termoszokkal közlekedtek. Érdeklődéssel figyelte, mire jutnak. Sokra nem mehettek, mert a három hajléktalan maradt. Reggel elmentek ugyan, de késő délután újra ott voltak, aztán reggelig a színüket se látta. Talán időben bevackoltak, mert erős mínuszok voltak ezeken az éjszakákon. A rádióban hallotta, hogy naponta találtak megfagyott emberre.
Reggelente az ablak előtt itta meg kávéját, a reggelijét is ott fogyasztotta el, ha addig nem tűnt fel a három szerencsétlen. Sajnálta őket ezekben a napokban, noha nem fogadta el ezt a fajta életmódot, ahogy a különböző indokokat sem. Meggyőződése volt, az ember akkor sem hozhatja magát ilyen helyzetbe, ha a balsors mindkét kezével csapkodja.
Ezen a reggelen csak két hajléktalan jelent meg a kapualjban, szokottnál több táska volt náluk, s furcsán viselkedtek. Eleinte szinte lopakodtak, aztán gyorsan eltűntek az utcából. Várta a társukat. Magában torzonborznak nevezte a nagy haja miatt. Délig nem került elő. Rossz étvággyal fogott az előző napi maradékhoz, folyton az járt a fejében, hogy a torzonborzzal történt valami. Talán megfagyott az éjjel, s azért tűntek el a társai sietve, vagy védekezésre képtelen beteg, s most ott fekszik kifosztottan az irgalmatlan hidegben.
Úgy döntött, hogy utánajár. Félbehagyta az ebédet, s átment a kapualjba. Megtalálta a kartondobozok alatt takarók nélkül. Élt még, de nagyon rossz állapotban volt. A bitangok elvitték a cipőjét is, zokni helyett használt, rongyokból kilátszott a fagyott, fekélyes lábfeje. Iszonyú gyulladásban volt mindkettő, hogy rájuk nézni is alig lehetett. A szerencsétlen nem volt teljesen magánál, s nyöszörgött szüntelen. Gondolt magában valamit a kapun ki-be járó, közönyös emberekről, s sietett telefonálni a mentőknek. Hallotta a rádióban, hogy sok dolguk akadt ezen a napon, a nagy hó miatt a közlekedés is lelassult. Elhatározta, hogy addig átvisz egy takarót, s megitatja meleg levessel, hátha tartja benne a lelket, míg megérkeznek a mentők. A levesnek csak a levét vitte, de így sem volt könnyű dolga.
Az ember eleinte csapkodott a karjaival, mint aki igyekszik távol tartani magától az idegent, de amint megérezte a meleg leves ízét, lecsillapodott. Nagyokat nyelt aztán, ugrált bele az ádámcsutkája. Mire megitta, egészen magához tért, s megszólalt gyenge hangon.
- Köszönöm, apa! Húslevese még mindig a régi. Szegény anyám holtáig se tudta utánozni.
Döbbenetében nem tudott felelni. Aztán mozdult, betakargatta még jobban, s állt felette őrzőn, míg megjöttek a mentők. Beszállt mellé a mentőautóba, s egész úton azon gondolkodott, mai eszével mit tenne másképpen, ha most kerülne elé az a hajdani, tekintélyt nem tisztelő, elkényeztetett kiskamasz.

Szólj hozzá!

Rényi Anna: A tükör

2014.05.14. 00:13 Rényi Anna

A  T Ü K Ö R

    A tükör ott állt a hálószobában a két utcai ablak között. Ovális keretben volt, s tartozott hozzá egy fényes asztalka, háromlábú székkel. A széken halványzöld bársonypárna pihent, az asztalkán hímzett fésűtartó, és egy rózsaszín kölnisüveg, aranyozott kupakkal, nagy selyembojttal.
A tükör újkora óta állt a helyén. Cili, a ház úrnője hozta magával a házasságba. Azokban az időkben a tükör még elégedett volt a világgal, mert Cilit gyakran látta mosolyogni. Akkoriban még Ákos urat is kedvelte, mert úgy látta, szereti Cilit. Ha a ház úrnője a tükör elé ült, s fésülte szép szőke haját, Ákos úr ragyogó szemmel hajolt hozzá, s azt súgta :
- Imádlak!
Lidike születése után a tükör új örömöket ismert meg. Lidike olyan volt, mint egy hajas baba. Cili ibolyaszemét örökölte, s Ákos úr sötét haját. Lidike eleinte nagyokat csodálkozott a tükör láttán, később már hangosan kacagott is, ha belenézett. Cili gyakran ültette a fényes asztalkára, s engedte játszani a rózsaszín kölnisüveggel. Azért sem haragudott, ha szétszórta a púdert az asztalkán. Cili szeme akkor még derűs nyugalommal nézett a világra.
Mikor Lidike óvodás lett, gyakran táncolt a háromlábú szék tetején fodros szoknyácskában, de amint fehérgalléros, sötétkék  matrózruháját megkapta, igyekezett illedelmes arcot vágni. Csak akkor mókázott, ha kettesben volt a tükörrel. Olyankor mindenféle ábrázatot öltött, hol szendét, hol méltóságteljest, vagy visszautasítót. A tükör élvezte a játékát.
Csak Cili miatt volt egyre nyugtalanabb. A szép fiatalasszony szemébe beköltözött a bánat, s akkor sem vidult fel, ha Ákos úr megjelent mögötte, mert Ákos úr tekintete fölényes volt és hideg. Esténként virágot tűzött a gomblyukába, s gazdagon szórta magára az illatot. Cili ilyenkor fátyolos tekintettel nézte, s halkan kérdezte :
- Megint elmegy?!
Ákos úr feleletre sem méltatta, átnézett rajta, mint az üvegen, pedig tudott még mosolyogni. Amikor nagy vendégség volt a házban, s egy fekete szépség megjelent a szobában, Ákos úr mosolyogva tűnt fel mögötte, s a nyakába csókolt.
- Megőrült?! Azt akarja, hogy meglássanak bennünket?- figyelmeztette a fekete szépség.
- Nem érdekel, ha meglátnak. Imádom! - felelte Ákos úr felhevült hangon.
Cili ezen az estén zokogva borult a fényes asztalkára, Ákos úr hidegen magasodott fölé, szokása szerint virágot tűzött a gomblyukába, s azt mondta :
- Nem hatnak meg a könnyei! Nem érdekelnek. Ha nem tetszik az, ami van, mehet az Istenhez panaszra!
Másnap reggel letakarták a tükröt. Cilit nem látta többé, csak Lidike kisírt szemét, s Ákos úr zavart tekintetét. Hónapok teltek el így. Egy napon  viszontlátta a fekete szépséget. Beköltözött a házba, s Cili helyére leült a fényes asztalkához. Ákos úr buzgón hajolt hozzá, de a szépség eltolta hidegen.
- Hagyjon, szúr a bajsza! Inkább nézzen a fürdővizem után.
A tükör elégedetten szemlélte Ákos úr elborult tekintetét. A ház ura nem járt már el esténként, nem tűzött virágot a gomblyukába, mégis sokat állt a tükör előtt. Olyankor mindig aggodalmaskodó szemmel vizsgálta az arcát, vagy ősz hajszálakat tépett ki a hajából.
A tükör örült, mikor átköltöztették Lidike szobájába. A lányka sokáig siratta Cilit, olykor gyengéd kézzel simogatta a fényes asztalkát, sorra kezébe vette az asztalka tartozékait, legjobban a rózsaszín kölnisüveget szerette, édesanyjára emlékeztette az illata.  
Az élet ment tovább, s Lidike könnyei lassan felszáradtak. Tizenhatodik születésnapjára megkapta első báli ruháját. Gyönyörű ruha volt, csupa csipke és tüll, Lidike olyan volt benne,  mint a mesék tündérkirálynője. Az első bálja után álmodozó szemmel nézett a tükörbe, s eljött az a nap is, mikor hófehér menyasszonyi ruhát öltött.  A tükör azon a napon újra fényesen ragyogott. Másnap reggel megismerte Istvánt. A fésülködő Lidikéhez hajolt, s boldog szemekkel súgta:

- Szeretlek!
A tükör tudta, hogy ismét beköszöntöttek a szép napok. S, a legszebb az volt mind között, mikor Lidike megmutatta neki Dódit. A kisfiú olyan szép volt, mint Murillo angyalkái. Lidike gyakran vitte a tükörhöz, később az asztalkára is ráültette. Olyankor Dódi tapsolt örömében. Mikor már maga is fel tudott mászni, naponta kereste fel a tükröt, s kedves grimaszokat vágott, vagy nyelvét nyújtogatta, de a tükör nem vette zokon, szerette a pufók legénykét.
Egy napon hiába várta. A szobában orvosságszag terjengett, s suttogó rémület. A gyerekágy felől fuldokló hangokat hallott, és Lidike zokogó hangját.
- Diftéria?! Uramisten, segíts!
A tükör érezte, hogy nagy a baj, s torzítani kezdett félelmében. Mikor letakarták, kövér cseppekben gurult rajta végig a pára. Szomorú idők voltak ezek. Kitört a háború is, Istvánt elvitték katonának. A bombázások alatt Lidike is eltünt a lakásból. Idegen emberek jöttek, egyenruhát viseltek, s idegen nyelven beszéltek. Volt köztük egy fiatal hadnagy, egyszer nagyon megijesztette. Megállt előtte pisztollyal a kezében. A tükör látta a szemét, s azt hitte, eljött a vég, de szerencsére nem az történt. A hadnagy a fejéhez emelte a fegyvert, közben keserűen nevetett, aztán ledobta a pisztolyt, s az asztalkára borult fojtott zokogással, miközben azt ismételgette:
-Keiner Sinn...keiner Sinn !
"Nincs értelme...nincs értelme!" Igaza volt. Elvesztették a háborút, s értelmetlen volt minden további áldozat.
Aztán más egyenruhások jöttek, más hangsúllyal beszélték az idegen nyelvet. Köztük is voltak különös emberek. Gyakran látott egy öregembert, megtört volt, fáradt arcú. Leült a fényes asztalkához, maga elé tett két fényképet, mindkettőn fiatal katona volt, bizakodó szemű, vidám, s míg nézte őket, könnyek gurultak végig ráncos arcán.
Társai közt is voltak fiatalok, némelyik mókás kedvű, szertelen. Az a legény is, aki gyakran nevetett a tükörbe. Sapkáját a feje búbjára tolta, beszélt a tükörhöz és nevetett a szeme. Mikor elment, magával vitte a hímzett fésűtartót, s a rózsaszín kölnisüveget. A tükör nem bánta, mert kezdett elcsendesedni a világ.
Viszontláthatta Lidikét, s egy napon megjött István is, soványan, rongyosan, de Lidike szeme attól kezdve újra nevetett. A tükör tudta, hogy beköszöntöttek ismét a szép napok. Hamarosan megérkezett Katinka is. Attól kezdve ő lett a tükör  mindennapos öröme. Ahogy cseperedett, a tükörben úgy nőtt a remény, hogy látja majd felnőni, látja szép fiatal lánynak, első bálosnak, menyasszonynak.
Katinka már kiskorában szeretett öltözködni. Gyakran állt a tükör elé, néha úgy kiöltözött, hogy a tükör alig ismerte meg. Hol Lidike hálóingét vette magára, hol István kalapját,  szemüvegét. Az is előfordult, hogy az éjjeli edénykével a fején jelent meg, a tükör nevettében bepárásodott. Sok vidám napot éltek meg együtt. Noha István szemében gyakran látott gondot, néha haragot is, s Lidike arcán bánatot, de a tükör nem nyugtalankodott, mert ha Lidikéék egymásra néztek, eltűnt arcukról a rossz. Csak Katinka élte napjait gondtalanul. Már a tizedik születésnapjához közeledett, lófarkot viselt és fodros szoknya helyett nadrágot. A tükörnek nemigen tetszett, mert jobban szerette a habos-csipkés viseletet, de legjobban mégiscsak Katinkát kedvelte, s beletörődött az új divatba.
Katinka megosztotta vele a gondolatait, gyakran beszélt tükörbeli önmagához, s a tükör értesült a külvilág dolgairól. Így volt ez akkor is, mikor egyik napon újra felfordult a világ. István sápadt volt, Lidike sírt. Katinka tükörbeli önmagának megmagyarázta az okát. Szüleitől hallotta, hogy a nemzet egy emberként lázadt fel az idegen elnyomás ellen, a szabadságért vállalva bármi áldozatot. A tükörnek Katinka szavai jutottak eszbe, mikor egyik nap Istvánt meglátta véres fejjel. Hallotta, hogy golyó súrolta a homlokát, s fényét vesztve hallgatta Lidike zokogó hangját.
- Minden elveszett! Mi lesz velünk?!
István fogcsikorgatva felelt.
- Menekülnünk kell. Feriék hajnalban indulnak, magukkal visznek bennünket. Csomagoljunk életem, de csak a legszükségesebbet. Át kell jutnunk a határon, míg lehet!
Az utcáról nehéz járművek dübörgése hallatszott, s lőttek közben, rázkódott minden.  A hatalmas dörrenésekbe a tükör beleremegett. Mikor Katinka elébe állt kabátban, könnyes szemmel, rémületében alig értette a szavát.
- Elmegyünk. El kell mennünk. Vigyázz a babáimra, vigyázz a könyveimre, vigyázz mindenre, amíg odaleszünk. - mondta gyermeki hittel tükörbeli önmagának.
A tükröt nehéz pára lepte be. Nem látott már, de érzékelte a kapkodó sietést, hallotta a becsapódó ajtók hangját. S, a közeli hatalmas robbanásnál bánatában kettéhasadt.

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Fotómontázs / Egy fénykép margójára. Nagyapám emlékére/

2014.05.14. 00:12 Rényi Anna

F O T Ó M O N T Á Z S
/ Egy fénykép margójára. Nagyapám emlékére. /

    Ferenc gyermekkorában másképpen intézték az árvák sorsát. A hivatal csak akkor foglalkozott velük, ha a rokonság lemondott róluk. Ahol a rokoni kapcsolat megtartó kötelék volt, maguk döntöttek a sorsuk felől. Összeült a tekintélyesebb rokonokság, s ha nem volt önként jelentkező, kijelöltek maguk közül valakit. Áldott gondoskodás volt, de olykor visszájára fordult, s az árva rosszabbul járt, mintha lelencházba küldték volna.
Ferencékkel is ez történt. Tisztes, polgári családban születtek, de egy nap szüleik kétüléses homokfutóját a megbokrosodott lovak a robogó vonat elé vitték, s gyermekeik egyik percről a másikra árvaságra jutottak. A rokonság pedig elvétette az öt gyermek sorsát. A két legkisebbet külföldön élő, távoli rokonokhoz adták, többé nem hallottak róluk. Ferenc a két húgával egy dölyfös, s hirtelen haragú nagygazda birtokára került.
A gazdag ember felesége volt rokon. Csak másod-unokatestvér volt, de gyermektelen, ezért esett rá a választás. Testben-lélekben erőtlen, beteges asszony volt. Tudomásul vette a döntést, de mivel lekötötte saját állapota, nem foglalkozott tovább az árvákkal. Az év nagy részét fürdőhelyeken töltötte, s elutazott még az árvák érkezése előtt. Sohasem találkoztak, mert a rokon asszony haláláig szanatóriumokban élt, jómódjában megtehette.
Ahogy az ura hátán púp volt a beteges asszony, úgy fogadta a gyermekeket, s kénye-kedve szerint kiosztotta köztük a jövőt. Nagy tanyája volt, s tekintélyes háza a faluban. Béresek, cselédek várták parancsait. Az alig tíz esztendős gyermeklányokat, Sárikát és Gizikét besorolta a faluban lévő cselédsége közé, s ezzel keserves sorsra ítélte őket. Nem a munka volt az oka. Ahhoz idővel hozzászokik a megkímélt gyermek is, hanem a cselédség viselkedése. Nem volt szánalom bennük a gazda szegény rokonai iránt. Nyomorgatott ember a maga vigasztalására ott törleszt, ahol tud. A két védtelen lányka ettől a naptól sokat szenvedett.
Ferencre is ez a sors várt a birtokon. A tizenhat esztendős fiút amúgy is riasztotta a kegyelemkenyér, munkával akart fizetni érte, de arra nem számított, hogy a rokon kicsapja majd a béresei közé. Istálló szalmáján, marhák között lesz szállása. Aki addig tiszta, rendes otthonban élt, s szabad idejében klasszikusokat olvasott apja könyvtárából, bármilyen fegyelmezett is, nehezen tudja elfogadni az ilyen sorsot.
Ferenc belső lázadásáról csak a tekintete árulkodott, de a hirtelen haragú embernek ennyi is elég volt, s egy alkalommal, ostorával a fiú arcába csapott.
Ferenc még azon az éjszakán megszökött a tanyáról. Húgaitól nem akart végleg elszakadni, így csak a legközelebbi városig vitte a lendület. Alkalmi munkából élt, s mikor tehette, visszalopakodott a faluba. Sötétség leple alatt ment, kert aljában húzódott meg, a lánykák kiszöktek hozzá a cselédházból, s összeborulva siratták keservesre fordult életüket.
Nehéz sorsokban áldás a legkisebb szerencse is. Ferenc a városban munkát kapott egy fényképésznél. A mester után vitte a felszerelést, s a ház körül dolgozott. Csak szállást, s kosztot kapott, de nem bánta, mert közben megkedvelte a fényképész mesterséget. Szerette volna kitanulni, de a mester hallani se akart róla. Azt mondta, egy fényképészt eltart a kisváros, de kettőt már nem. Az okos fiú így is sok mindent ellesett. Mikor a mester rájött, kidobta a házból.
Újra a piacon téblábolt munkát keresve, s összeakadt egy vándorfényképésszel. Jóindulatú ember volt, s felajánlotta, hogy tartson vele vándorútjain, tanulja ki mellette a szakmát. Ferenc válaszút elé került. Nem tudott egyedül dönteni, s elvitte gondját a húgaihoz. Az árva lélekben hamar felnő. A két lányka könnyek között mondta, hogy velük ne törődjön, majd megsegíti őket az Isten, csak a maga sorsán enyhítsen. Ferenc is könnyekkel ígérte, hogy amint teheti, visszajön értük.
Így lett belőle fényképész tanonc. Mesterével éveken át vándoroltak, bejárták az országot. Felszereléssel a hátukon gyalogoltak településről településre, ahogy a drótos tót, vagy a vándorköszörűs. Akkoriban kevesen álltak a fényképész masinája elé, főleg faluhelyen. Aki mégis rászánta magát, élelemmel vagy szállással fizetett. Csak a városokban jutottak némi pénzhez, amiből úgy-ahogy pótolták a szükséges kellékeket, s az elkoptatott cipőtalpakat. Vihar vert ruhájukra is költeni kellett, mert rongyos fényképésznek nehezebb volt a dolga.
Ferenc hamar belátta, hogy így kevésre jut. Már kitanulta a mesterséget, szeretett volna valahol letelepedni, idővel műtermet nyitni, hogy családot alapíthasson, s magához vehesse a húgait. Mestere ismerte a gondját, s tréfálkozón mondta, hogy csak jó hozományra kell találni, az minden gondot megold. Maga is ezt kereste évtizedek óta. Nem volt biztató kilátás. Szerencsére Ferenc számára mégsem ez volt a legfontosabb. Szerető társra vágyott, s olyan tisztes, meleg otthonra, amit hajdan elvesztett.
Egy alföldi kisvárosban hosszabb munkát kaptak. A város jubilált, s ebből az alkalomból díszes füzetet adtak ki. Fényképezték a városházát, a templomokat kívül-belül, s a templomi énekkarra is sor került. Ferenc így ismerte meg Mariskát. Kedves, szép lány volt, tisztes polgári családból való, s noha tartózkodón viselkedett, egy idő után megengedte, hogy Ferenc hazáig kísérje.
A fiatalemberek akkoriban nem ronthattak ajtóstól a házba. Mindennek megvolt a maga rendje, s főképpen sok idő kellett hozzá. Amikor befejezték a munkát, Ferenc újra választás elé került. Folytassa a vándorlást, vagy maradjon a városkában abban a reményben, hogy egy napon majd feleségül veheti Mariskát.  
A remény mellett döntött. Elengedte mesterét, noha akkor már tudott volt, hogy Mariska szülei ellenzik a kapcsolatukat. Nem fogadták el a bemutatkozását, pedig tekintélyes szószólója volt. Az iskola tanítója járt közbe az érdekében, s nem véletlenül. Még a munka elején kiderült, hogy a tanító felesége Ferenc szülővárosában nőtt fel, ismerte az egykori családot. Így nemcsak szállást kapott náluk, hanem pártolást is. A szigorú szülők így sem engedték lányuk közelébe a bizonytalan jövőjű fiatalembert. Nem gőgből fakadt, hanem aggodalomból. Az apa nyugalmazott hivatalnok volt, tisztes házukon kívül nem volt más vagyonuk, s a lányuknak olyan férjet kívántak, aki megbízható módon keresi a kenyerét.
Ferencnek előbb bizonyítania kellett. Az ilyesmi sohasem megy könnyen. Szerencsére, akkor már volt egy kazettás masinája, s olykor munkája is akadt. Amint tehette, a tanítóéknál megköszönte a szállást, s a helybeli borbély házában kivett egy szobát.
Kereste aztán a megbízhatóbb foglalkozást. Kisvárosban manapság is kevés a lehetőség. Akkoriban még kevesebb volt, főképpen annak, akitől elvárták, hogy foglalkozása valamennyire úri legyen. Ilyet pedig nem talált.
Amikor már elfogyott minden reménye, újra pártfogásába vette a szerencse. A borbély apai jóindulattal volt iránta, s beállhatott hozzá a borbélyműhelybe. A borbély mesterség ugyan nem volt kifejezetten úri foglalkozás, de abban az időben tekintélye volt, s állandó jövedelemmel járt. Ferenc tanulni kezdte a mesterséget. Három esztendei kitartása láttán Mariska szülei meggondolták magukat, s a fiatalok annak rendje és módja szerint összeházasodhattak.
Ferenc hitte, hogy révbe ért. Boldog volt a házassága, mellette visszakerült abba a tisztes polgári környezetbe, amelyben felnevelkedett. Gondjai viszont szaporodtak. Évente jöttek a gyermekek, a két mesterséggel is csak nehezen tudta eltartani a családot. Nem volt műterme, s nem nyithatott saját borbélyüzletet. A mestere mellett dolgozott, s kívánságra házakhoz járt borotválni, vagy fényképezni. Már négy gyermekük volt, mikor a borbély nyugalomba vonult, s jutányosan bérbe adta az üzletét. Ferenc az üzlet mögötti helyiségben berendezte a kis műtermét is.
Akkoriban jött divatba a családi fotó, s ez is javított a helyzetükön. Végre gondolhatott a húgaira is.  Egyik nap elment értük. Tizenkét esztendő telt el az ígérete óta. Csak Gizikét találta meg a hirtelen haragú rokon házánál. Még mindig a cselédség között élt. Sárika akkor már férjnél volt egy derék fiatalembernél, s időközben három gyermeke született. Szerényen éltek, kis földön gazdálkodtak, Gizikét így is magukhoz vették volna, de a lány nem akarta szaporítani a gondjukat.
Ahogy Ferencét sem. Mariska akkor már az ötödik gyermeket várta, s Gizike úgy gondolta, nélküle is van elég éhes száj, de Ferenc nem tágított. Így a bátyjával tartott. Sárikától újra búcsút vettek, s komoly szándékkal fogadták egymásnak, hogy legalább évente egyszer találkoznak, de sorsuk megint másképpen határozott.
Ferencéknél az ötödik gyermeket még három követte. Tizennégy esztendő alatt nyolc gyermek.
Örömteli évek voltak. Aztán lélek próbáló idők következtek. Tragikus módon elvesztettek egy gyermeket a nagyobbak közül. Tizenkilencben történt. A zavargások idején gyakoriak voltak az utcai lövöldözések. Egy eltévedt golyó megölte a közlekedő fiút. Ez magában véve is csapás volt, de az életük akkor fordult tragédiába, amikor Mariska megbetegedett, s szervezete nem tudott megbirkózni a kórral. A hét gyermek anya nélkül maradt. Ferenc majdnem beleroppant felesége elvesztésébe. Élete végéig sem fogja kiheverni. Sohasem nősül meg, nem néz asszonyra többé.
A bánatot tetézte az anya mindennapos hiánya. Gizike átérezte bátyja tragédiáját, felvállalta a háztartás gondját, ami hét gyermek mellett embert próbáló munka volt. Közben saját életére nem maradt ideje, de sohasem panaszolta. Maga módján így hálálta meg, hogy a bátyja kiemelte abból a keserves sorsból, amibe szerencsétlen árvaság taszította.
Felnevelték a gyermekeket. Mennyi, mennyi fáradtság volt mögötte, hány gondterhelt napnak, álmatlan éjszakának kellett addig eltelni, mire a négy fiú, s a három lány felcseperedett. Ferenc a mindennapi gondok mellett nem csak apja, hanem anyja is volt gyermekeinek. Úgy érezte, ezzel tartozik a halálában is szeretett asszonynak. Ahogy lélekben ragaszkodott hozzá, úgy felejtette tekintetét szobája falán lévő, művészien szép olajfestményen, melyről a tűnt pillanat mozdulatlanságából szelíd mosollyal nézett vissza rá az elvesztett asszony.
Teltek-múltak közben az évek. Lassan mindegyik gyermek tisztes hivatásra, s szerető társra talált. Jöttek aztán az unokák sorra. Ferenc minden unoka születésekor kis fenyőfát ültetett a kertben. Végül tizenhét fenyőfa cseperedett a ház hosszában elnyúló kertben, úgy sorakoztak, mint az orgonasípok. De a sors természete, hogy hol ad, hol elvesz az embertől. A második világégés alatt elvesztette egyik fiát, elesett szegény a Dón-kanyarban, egy fiúgyermek maradt utána. Két kis unokáját is el kellett temetniük a háború hozta betegségek miatt.
A háború idővel véget ért, de a gondok megmaradtak. S, a gond, gondot szült. Jött az államosítás, elvették a borbélyüzletet, a kis műtermet. Ferenc már benne volt a korban, de nyugdíjra nem számíthatott, ahogy állást sem kapott, hiába próbálkozott, mert egykorvolt tulajdonosi volta miatt valamiféle feketelistára került.
Pedig azokban a keserves ötvenes években is élni kellett. Az anyagi gondokkal küszködő gyermekeitől nem fogadott el segítséget, hiába kérlelték. Helyette Gizikével otthon végezhető, mosodai munkát vállaltak. Az akkoriban felépült laktanya lepedőit mosták, vasalták három esztendőn át.
Keserves munka volt, hiszen abban az időben még nem volt gyakori a mosógép. Kézzel mostak, fateknőben. Faszenes vasalóval vasaltak. Télen a hajdani ebédlőben száradt a rengeteg fehér ruha, az ebédlőt másra amúgy sem használhatták. A mosás rosszul fizetett, csak arra volt elég a kevés kereset, hogy valahogy fenntartsák magukat. A gyerekeket, unokákat nem tudták a régi módon asztalhoz ültetni. Jöttek azért rövid időre és nem egyszerre, hogy minél kevesebb gondot okozzanak.
Azoknak az éveknek a természetéhez tartoztak a kiszámíthatatlan dolgok. Így eshetett meg, hogy Ferenc a tiszta lepedőkkel tudtán kívül levezekelte sohasem volt bűneit. Amikor a laktanyában létre hozták a mosodát, tovább nem volt szükség a munkájukra. Újra állás után kilincselt, s egy ismerős városi előjáró jóindulatúan javasolta, hogy folyamodjon trafiknyitási engedélyért. 
Így lett belőle a kisváros trafikosa. Végre tisztesebb jövedelemhez jutottak, s ha meggazdagodni nem is lehetett a két lépésnyi trafikból, arra lehetőséget adott, hogy az unokák nyaranta újra benépesítsék a nagyszülői házat. Ott találkozott a sok gyerek, mert amúgy távol éltek egymástól, s azokban a szegényes években más módjuk nem volt.
Évente néhányszor a nagy család is összejött. Decemberben, Ferenc-napkor senki sem maradt távol, bárhol is élt. Ez lett a család legszebb ünnepe. Ilyenkor Gizike harminc terítéket tett az asztalra.
Ha Ferenc végignézett az ebédlőasztal mellett ülő családján, megbékélt sorsával. Nem kívánt többet az élettől, talán csak annyit még, hogy egyszer összeültethesse őket Sárika családjával, mivel az élet úgy hozta, hogy csak levelekből ismerték egymást. Sárikának is népes családja volt, három gyermeke után még három született. Ebben az időben már özvegy volt, tanyán gazdálkodott egyik fiával. Ahogy Ferencben, Sárikában is élt a kívánság, s vállalta a vendéglátást.
Ferencék egy verőfényes vasárnap reggel indultak útnak. Mivel akkoriban autóbuszt nem lehetett bérelni, hatalmas, ponyvás teherautó platójára tett padokon szorongott a család. Ferenc és Gizike a fülkében kapott helyett. Mindenki ünneplőben volt, s lélekben is ünnepeltek. Várták a találkozást a sohasem látott rokonokkal.
Közben Sárikáék is készülődtek. Tágas tanyájukon kemencében sütötték a túrós lepényt, almás rétest, sürögtek-forogtak asszonylányai, menyei. A férfiak birkákat vágtak, s maguk főzték a bográcsost. Mindannyian örömmel tették a dolgukat, de közben munkált bennük az aggodalom is. Vajon, hogy lesz, mint lesz, milyenek a városi, tanult rokonok, szót értenek-e majd a magukfajta, egyszerű falusi emberrel, vagy csalódás lesz belőle.
A városi rokonok nem nyugtalankodtak. Robogott velük a teherautó, s a platón hangos volt a jókedv, még akkor is, amikor útközben beleszaladtak egy nyári zivatarba. Időben elrendezték a ponyvát, s védelme alatt tovább folyt a vidám beszélgetés. A baj akkor történt, mikor a zivatar elmúltával óvatlan kezek bevonták a ponyvát. Az összegyűlt víztömeg a platón lévők nyakába zúdult. Elázott a sok selyemruha, vasalt férfiöltöny, csipkés, masnis, gyermeköltözet. Megpróbáltatásuk ezzel nem ért véget. A tanyához vezető út felázott, s elakadt a teherautó. Mindenki leszállt, s tolta, ahogy tudta. Mire visszajutottak a platóra, mezítláb, kezükben a cipőikkel, térdig, könyékig sárosan, nem mertek egymásra nézni, mert elfogta őket az a fajta nevetés, amit nehéz abbahagyni.
Így érkeztek meg Sárikáék tanyájára. Fogadásukra felsorakozott az ottani népes rokonság a szárazon maradt, hófehérre meszelt oszlopos tornácon, faluhelyen viselt fekete ünneplőkben, fényes cipőkben, csizmákban.
Perceken át néma csodálkozással szemlélték a teherautóról lekászálódó bőrig ázott, sáros, kócos városi rokonságot. Aztán felderültek az arcok, s ölelésre tárultak a karok. A nyári zivatar elmosta az aggodalmakat. Mire alapos mosakodás után körülülték a szabadba kitett asztalokat, s hozzáfogtak a bográcsoshoz, kemencében sült finomságokhoz, már olyan közvetlenül folyt a szó, mintha mindig ismerték volna egymást.
A három testvér az asztalfőn ült. Középen Ferenc, két oldalán a húgai. Egy fekete-fehér fénykép megörökítette, ahogy egymáshoz húzódtak, s hallgatagon nézték a nagy családot, de könnyes tekintetük beszédesebb minden szónál.

 

Szólj hozzá!

Rényi Anna: Novellák c. kötet - Pongrác

2010.02.28. 13:14 Rényi Anna

P O N G R Á C

Nyár eleje volt, mikor Pongrácot megismertük. Akkoriban költöztünk ki a tanyára. A három fiam gazdálkodni akart, munkanélküliek voltak, s így menekültek a kilátástalanság elől. Egyikük sem értett hozzá, pályakezdők voltak, tapasztalatlanok, de remélték, majd menet közben megjön a tudás is. Tréfásan mondogatták, ha egy zenetanár, egy kalkulátor, s egy számítógép-bűvölő összefog, abból csak jó dolgok sülhetnek ki, s megvették a tanyát a város közelében.
A tanya igen rossz állapotban volt, olyan hullámos volt a teteje, hogy tengeri beteg lett az a madár, melyik rászállt. Kevés volt a pénzük, maguk akartak új tetőt készíteni, de egyikük sem volt József tanítványa, ácsmunkát még közelről sem láttak, s megakadtak a cserép leszedése után.
Fóliával letakart bútorok között laktunk, miközben naphosszat vitatkoztak a tetőn. Mivel a konyhába becsodálkozott az ég a mennyezeten át, az eresz alá költöztem a főzéssel, ott hallgattam a vitájukat. Akkor is éppen azt tettem, mikor jött Csuri lányom, s jelentette, hogy egy csavargó ül az akácfa alatt, s hallgatja a tetőn vitatkozó fiúkat. Mentünk együtt csavargót nézni. Furcsa szerzet volt. Rongyos farmert viselt, kinyúlt pólót, hozzá lehetetlen kalapot, az arcát szőrzet borította, alig látszott a szeme. Kopott hátizsákja sem jómódról árulkodott. Megkérdeztem tőle, hogy mi járatban van, de nem felelt.
Csuri súgta, hogy talán nem ért magyarul. Sok a bolyongó idegen mostanában. Németül kérdeztem újra. Erre mélyen szemébe húzta a kalapot, s magyarul dörmögte:
- Közterület !!!
Érthettük belőle, hogy semmi közünk hozzá. Az akácfa valóban a portán kívül volt, az árkon túl, az út szélén. Visszahúzódtunk, de szemmel tartottuk. A fiúk is észrevették, elhallgattak egy pillanatra, de aztán tovább vitatkoztak. Az új gerendázatról volt szó. Lackó jegyzeteket készített a régiről, de Fecó újítani akart az ésszerűség jegyében, Lackó és Dönci ellenezte. Olyan hanggal voltak, hogy hetedik határban is hallották őket. Ezt a kiabálást harsogta túl az idegen, egyenesen Fecónak címezve a mondandóját.
- Az eszed tokját, te nagyokos! Hát a szelemennel mi lesz ? Anélkül akarod felrakni a gerincet ?!
Fiaimat még sohasem láttam olyan fürgén mászni. Körülvették az idegent, faggatták, s röviddel azután ott marasztalták kosztért, szállásért tetőt készíteni. Így ismertük meg Pongrácot. Megismertük? Ez túlzás.
Csak annyit tudtunk róla, hogy ért az ácsmunkához, és Pongrác a neve. Többet nem árult el magáról. Beköltözött a hirtelenében kimeszelt istállóba, beérte egy priccsel.
Csak a fiúkkal állt szóba, Csurit és engem meg sem látott. Fecóval megüzente, reggelire tejet és sajtot kér, ebédre semmit, mert akkor aludni fog, de vacsorára mindennap legyen hús. Fiam azt mondta, vegyem komolyan, mert ez kikötés. Így is csoda, hogy hajlandó volt nálunk maradni fizetés nélkül, akkor legalább a kosztja legyen rendes.
Áldottuk a sorsot, hogy Pongrácot hozzánk vezette. Még az sem zavart, hogy kijelentette, ne faggassuk, mert nincs mondanivalója. Ha lesz, akkor szól. Ez világos beszéd volt, nem kérdezgettük többet.
Másnap hozzáfogtak a tetőhöz. A déli pihenőt leszámítva, Pongrác úgy dolgozott, mint a megszállott. Hajtotta a fiúkat is, ordítozott olykor, ha valamit nem a kedvére tettek, de egyikük sem vette zokon. Olyan szakértelemmel tette a dolgát, hogy elkápráztatta őket. Amúgy is megkedvelték hamar. Esténként a tábortűzhöz hívták, Csurival mi is odatelepedtünk, s míg a sercegő szalonnára ügyeltünk, hallgattuk a beszélgetésüket. Pongrác a fiúkkal barátságos volt. Magáról soha nem beszélt, de minden másról lehetett vele beszélgetni. Otthon volt minden témában.
Csuri eleinte azt mondta, hogy még a szeme sem áll jól, s az is lehet, hogy törvény üldözte bűnöző. Később már jobb véleménye volt, szegény hajléktalannak nevezte, s megpróbált szóba elegyedni vele, de Pongrác perben-haragban állhatott a női nemmel, mert az egyetlen kísérlete is kudarcba fulladt.
Buktát sütöttünk, Csuri frissiben akart kedveskedni. Pongrác éppen meszet oltott, s amint meglátta a közeledő lányt, üvölteni kezdett.
- Menj innen! Mit gondolsz, lekvárt kevergetek?! Tűnés!!!
Csuri már nagylány volt, harmadikos gimnazista, megbántva fordult vissza. Attól kezdve újra csavargónak tartotta, s titkon félt tőle. Így történhetett meg, hogy Pongrác egyik este nem kapta meg a kialkudott húsadagját. Halat sütöttem aznap vacsorára, Pongrácnak is azt akartam adni. Minden mást már a tálcára készítettem, mikor  valamelyik fiú kiszólított. Pongrác bement a tálcáért. Akkor már rendben volt a konyha, Csuri sütötte a halat helyettem. Ijedtében nem nézte meg, hogy mi van a tálcán, odaadta. Pongrác egy szót sem szólt, elvitte hal nélkül, s bezárkózott az istállóba. Mikor rájöttünk a mulasztásra, hiába kopogtattam.
Dönci másnap reggel azzal ébresztett bennünket, hogy Pongrác elment. Futni volt, s látta, hogy ballag a jegenyésben, hátán a zsákja. Messze volt tőle, köztük a szántás, előbb minket riasztott.
Szaladtunk Pongrác után. Kerékpárokkal mentünk, mikor meglátott bennünket, levágott a rekettyés felé. Oda már gyalog szaladtam utána, az én mulasztásom volt, nekem kellett rendbe hoznom. Loholtam utána, s könyörögtem, de rám sem nézett. Ment, mint a süket.
Igen nagy szükségünk volt rá, így a vége felé már könnyekkel jött a szó. Nagy keserűségemben nem figyeltem, hogy merre vette az irányt. Ott jöttünk ki a rekettyésből, ahol bementünk. A fiúk is nagyot néztek, magam is elcsodálkoztam, el is némultam. Pongrác rám nézett, s csak annyit mondott : "Na, azért !" Aztán elindult vissza a tanyára.
Hamarosan elkészült a tető. Csuri is megérte, hogy Pongrác szóba állt vele. Utasította, hogy szedjen mezei virágot, mert az új tetőt fel kell bokrétázni.
Azon az estén ünnepeltünk a tábortűz mellett. A fiúk hálásan szorongatták Pongrác kezét, s azzal tréfálkoztak, hogy örökre nálunk marasztalják. Nélküle nem lenne új tető, a jószághoz is ért, hallották már tőle.
Pongrác bólogatott, s mondta a tanácsait, hogy malacokért a nyéki vásárba kell menni, s majdnem éjfélig sorolta, hogy mire vigyázzanak. Aztán nótázásba fogott. Belekezdett egy szép, szomorú népdalba. Közel állt a szívéhez, elárulta az arca. Csuri is szerette a népdalokat, ismerte is, s vele dalolt. Eleinte bátortalanul, de aztán megbátorodva. Vidámabb népdalokat is énekeltek. Hol felváltva, hol együtt, aztán felelgettek egymásnak. Elhallgattuk volna reggelig, de Pongrác egyszer csak felpattant, mint aki hirtelen észbe kapott, s azt dörmögte, ideje eltenni magunkat másnapra, mert a jegenyésben már virrad. Mikor elment, róla kezdtünk beszélgetni. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy nálunk marad továbbra is. Hiszen hajléktalan, hova is mehetne. Mielőtt bejönnek az őszi hidegek, az istállóra kéményt kell építeni.
Azon az éjszakán már nyugodtan hajtottam fejem a párnára. Legnagyobb gondunknak lába kélt. Fiaim is visszanyerték önbizalmukat, hiszen Pongráctól oly sokat tanultak az elmúlt hónap alatt, s ott volt a dörmögő, bogaras, mégis szívesen látott földönfutó, akit akkor már kicsit családtagnak éreztünk.
Reggelre eltűnt, csak hűlt helye maradt utána. A fiúk végigrohanták a határt, keresték mindenfelé, de hiába. Pongrácot elnyelte a föld. Napokon, heteken át vártuk vissza, nem tudtunk belenyugodni abba, hogy elment.
Véget ért a nyár, Csuri visszament az iskolába. Ahogy az  lenni szokott, az első nap számba vették a változásokat. Az egyik lány mesélte, hogy új tanárt kaptak. Pongrácnak hívják, abban az iskolában tanított eddig, ahova ő járt elsőbe, ismeri jól. Elvált. Mivel a felesége is ott tanít, aki mellesleg egy boszorkány, áthelyeztette magát. Biztosította a többieket, hogy igen jól jár vele az osztály, mert mindene a diák. Ott segít, ahol csak tud. Amúgy is élvezni fogják, mert szenzációs figura.
Csuri már az első pillanatban felkapta a fejét, de a szája csak akkor maradt tátva, amikor Pongrác szembejött vele a folyosón elegánsan, kiborotválkozva.
A tanár is megismerte, s rászólt nevetve:
- Csukd be a szád, Csuri, mert kihűl a hasad!
Azon az estén, mikor Csuri elmesélte, sokáig csend volt az asztalnál. Mindenki elmélyülten tanulmányozta a petróleumlámpa fényét. Aztán Csuri halkan énekelni kezdte azt a szép, szomorú népdalt. Mi hallgattuk, s nagy-nagy melegség támadt a szívünk körül.

Szólj hozzá!

Rényi Anna: Novellák c. kötet - A remény

2010.02.28. 12:46 Rényi Anna

 

 A  R E M É N Y
 
         

    Tél volt, igazi zimankós idő. Erős szél vitte a havat, az utcán baktató ember arcába vágta. Mikor Antal elindult Pestről, még nem esett. Ahogy robogott vele a vonat, úgy mentek bele a télbe. Mire megérkezett az alföldi városkába, olyan hóvihar kerekedett, hogy alig látott. Bosszúsan gondolta, a legrosszabb időt választotta erre a látogatásra, s igyekezett barátja házához. Szerencsésen meglelte az utcát. Megírta, mikor érkezik, a kiskaput mégis zárva találta. Megnyomta a csengőt, de senki sem mozdult. Egyik kezével markolta a kalapját, hogy a szél el ne vigye, másikkal sorra zörgette az ablakokat, de hiába. Csengetett újra, s tétován állt a kapu előtt. Fázott. Nem volt kedve visszamenni az állomásra. Látta a várót, hideg volt és piszkos. Vonata, pedig csak hosszú órák múlva indult vissza.
- Halló!...Halló!...Kozmáék elutaztak!- hallotta a háta mögött. Szemben lévő ház ablakából jött a hang, túlkiabálva a szél bömbölését.
Átvágott az úton, s megállt az ablak előtt.
- Kézcsókom! Feri barátja vagyok Pestről, hol vannak?!
- Harkányban, már egy hete. Nem kapták meg a maga levelét. Én szedem ki a postájukat, elutazásuk után érkezett meg...Jöjjön be! Nyitva van a kapu. A kutya nem harap, jöhet nyugodtan!- mondta az asszony, miközben birkózott az ablakot benyomni készülő széllel.
Antal az előszoba ajtaja előtt leverte a havat a cipőjéről, közben a kutya örvendezve körülugrálta. Az asszony mosolyogva nyitott ajtót. Bemutatkoztak, s bevezette a nagyszobába. Odabent kellemes idő fogadta. Hatalmas cserépkályha ontotta a meleget. Amikor levetette a kabátját, a háziasszony a fotelra mutatott.
- Foglaljon helyet, Anti! Ugye, szabad így neveznem?! Feri is így szokta emlegetni. Várta magát, de közbejött a beutaló. Mintha érezte volna, hogy később jön meg a levele, nagyon sokat emlegette. Sajnálni fogják, hogy nem találkoztak. Helyezze magát kényelembe. Hozok mindjárt forró teát, mert látom, hogy átfázott. Hozok harapnivalót is. Ha tudom, hogy délben érkezik, megosztom magával az ebédemet. Sajnos, éppen az imént költöttem el.
Antalt meghatotta ez a fogadtatás, noha sejtette, részben a jó szomszédnak szól, mégis igen jólesett neki, hogy nem engedte útjára ebben a cudar hidegben. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, s körbejáratta tekintetét, míg a háziasszony távol volt. Finom eleganciával berendezett szobában ült. Még mindig fázott, vágyakozva nézte a nagy cserépkályhát.
A háziasszony tálcán hozta a gőzölgő teát, s a harapnivalót. Antal melengette kezét a csészével, közben elismeréssel mondta:
- Kellemes otthona van. Ez a cserépkályha remek dolog. Szívesen támasztanám egy kicsit. Nagyon átfáztam, nem öltöztem elég melegen. Pesten még nem volt ilyen tél.
- Menjen oda, és melegedjen! - mondta az asszony biztatva- Én is úgy szoktam, ha fázom. Tavaly rakatták a gyermekeim. Tudták, hogy a szívem régen fáj utána, hát megleptek vele.
Antalnak nem kellett kétszer mondani. Ott kortyolgatta aztán a teát a kályhának dőlve, s a szekrényen álló fényképre esett a tekintete. Régi, elefántcsont keretben fiatal család nézett vissza rá. Jóképű, barna fiatalember volt a képen, mellette mosolygós asszonyka, ölükben két gyermek. A fiúcska, apja fia, okos tekintettel, komolyan nézett a lencsébe. A szöszi lánykának kétfelé állt mókásan a copfja, s arcán huncut nevetéssel tekintett fel a bátyjára. Derűt sugárzott a felvétel.
- Szép családja van! Aranyosak az unokái. Biztosan sok öröme van bennük. A legénykén látszik, tudatában van már az önérzetének. A kislány meg ennivaló. Ilyen huncut mosolyú az életben is ?!
Az asszony lehajtotta a fejét. Hallgatott egy ideig. Mikor újra Antalra nézett, könnyben úsztak az addig derűs szemek.
- Meghaltak mindannyian. Tavaly nyáron autóbaleset érte őket.
Antal megrendült. Nézte a hirtelen megtört arcot, még sohasem látott ilyen élő, eleven fájdalmat.
- Bocsásson meg…!- hebegte, képtelen volt ennél többet mondani.
Az asszony tekintete a képre siklott, s könnyeit nyelve mondta:
- A nélkül is bennem élnek. Itt maradtak velem, a lelkemben. Csak beszélni nehéz róluk.
Hallgattak egy ideig. Antal már kimelegedett a történtek miatt, letette a csészét, s visszaült a fotelba. Szinte lábujjhegyen ment az ülőalkalmatosságig. Összerezzent, mikor az asszony megszólalt.
- Hogy telnek a nyugdíjas napok? Feritől tudom, hogy nehezen viselte az elején.
Antalt meglepte a kérdés. Arra kellett gondolnia, hogy hallatlan lelkiereje van ennek a törékeny kis asszonynak. Más körülmények között talán panaszkodni kezd, mert a magány nyomorúsága hozta le a barátjához, de most szégyellte volna a saját gondját. Így csak annyit mondott.
- Csendesen, magányosan. Még szoknom kell hozzá.
- Fogjon a falatozáshoz is, biztosan megéhezett az úton. Messze van ide a főváros. Meleg volt a vonatban?
Beszélgettek, s lassan megjött az étvágya is, hozzálátott. Házikolbászt kapott, és friss tepertőt. Nemcsak az étel esett jól, hanem a beszélgetés is. Örömmel tapasztalta, hogy véleményük megegyezik az élet felemlített dolgairól.
Egyre jobban tetszett neki az asszony. Pedig már túl volt azon a koron, mikor gyújtó bájaiért nézi meg a férfiember, mégis elbűvölte. Sugárzott belőle valami fény, talán jóság, szelíd nemesség, vagy együtt mind a kettő.
- Megkérdezhetem a keresztnevét?- kérdezte, s kicsit elvörösödött.
- Nem mondtam volna? Teréz a nevem.
- Szép neve van, illik magához. Éppen úgy, ahogy az otthona. Jó itt, nagyon jó. Valami puha, jó szagú meleg veszi körül az embert. Mindenkire jellemző az otthona. Rám is. Én bagolyvárnak hívom. Nem csak a sok könyv miatt.
- Maga is szeret olvasni?
- Ifjúkorom óta gyűjtögetem a könyveket. Tele van velük minden. Mégis sok magány fér el abban a lakásban. Néha elviselhetetlenül sok.
A magányos emberek életéről kezdtek beszélgetni. Elszaladt az idő. Mikor Antal készülődni kezdett, összeszedte a bátorságát, s megkérdezte:
- Még nem gondolt arra, hogy könnyebb lenne az élete, ha nem élne egyedül?
Az asszony nem válaszolt azonnal, csak nézte töprengőn. Antal már kezdte hinni, hogy merészség volt feltenni a kérdést, de az asszony szelíd, kedves hangja megnyugtatta.
- Gondoltam rá, de eddig nem találtam olyan férfit, akivel szívesen megosztottam volna az otthonomat.
- Eddig még én sem találtam olyan társra. De most, hogy Terézkét megismertem, szegény feleségem halála óta először gondolok arra...- mondta, de nem tudott többet mondani, mert az asszony a kezére tette kérőn a kezét.
- Ne folytassa, Anti! Mennie kell, indul a vonata. Jöjjön el újra, akkor majd beszélgetünk. Ha Feriék nem tudják elszállásolni, majd én elhelyezem. Van itt hely elég. Elférnének azok a könyvek is...- tette hozzá mosolyogva.
Antal szó nélkül csókolta meg a kezét. Nem köszönte hangosan, de mozdulatában benne volt a hála éppúgy, ahogy az öröm. Az állomáshoz menet már nem fázott, pedig vitte az orkán a havat, de őt fűtötte az a puha, jó szagú meleg, amit magával hozott a lelke.

 

OOOOOO

 

Szólj hozzá!

Rényi Anna: Novellák c. kötet - A telihold alatt

2010.02.23. 18:40 Rényi Anna

 

A   T E L I H O L D   A L A T T
 
 

      Asztalnál ült a család. Istiék áthozták a maguk vacsoráját, ami bevett szokás volt. Külön konyhán voltak, de mikor eljött az este, mindig jólesett egybeseregleni. Körbe ülték az asztalt, ki ezt ette, ki azt. Csak a három unokára nem vonatkozott a rend. Ők a nagyszülők vacsorájából is kaptak, kívánság szerint.
Vacsora közben beszélgettek, ment a televízió, nézték is, ettek is, s megbeszélték a látottakat, meg az aznapi történteket. Az öreg István munkanélküli volt, mióta a gazdaság felbomlott. Isti, a fia tanított a falu iskolájában. Az asszonyok tették a dolgukat. Borit, István feleségét a házimunka kötötte le, és az aprójószág. Ilust a három gyerek. Most is ott viháncoltak az asztal végén, s hol apjuk, hol nagyapjuk szólt rájuk. Ők meg huncutkodó nevetéssel válaszoltak.
Mondta is az öreg István:
- Ezek előtt már nincs tekintély!- Hangja zord volt, de szeme azt mosolyogta: " Életre való kis lurkók vagytok!"
A televízióban éppen a híradót adták, benne az országgyűlési tudósításokat. A földek privatizációjáról volt szó. István hirtelen letette a kést, s nézte a képernyőt, mint aki csodát lát. „A privatizáció során mindenki visszakaphatja földjét, vagy annak megfelelő földterületet "- hallották a tudósító hangját.
István felállt az asztaltól, s az ablakhoz ment. Ott állt mozdulatlanul, mint a cövek. Ilus odasúgta Istinek:
- A papának mi baja ?
Isti az anyjára nézett válaszért. Bori nyugtalanul tekintett az ura felé, tett-vett, halkan beszélt a gyerekekhez, mintha hirtelen beteg került volna a házhoz. Fia kérdő pillantására éppen csak suttogta:
- Felkavarta a hír!
Ilus titkos pillantást váltott Istivel, amiben megvillant egy parányi mosoly is: " Az öregre már megint rájött a földmánia!" Isti amúgy szerette az apját. Jól megvoltak, sok mindenben egyetértettek, de az a földügy bosszantotta már évek óta.
Még a világon sem volt, mikor elvették. Apja mindig keserűen emlegette. Maga nem értette, mit sirat azon a birtokon ennyi év után. Birtok? Hat hold föld nem is birtok, csak apja nevezte így, meg az öregapja, amíg élt. Őt még megértette valahogy, de apját nem. Brigádvezető volt a gazdaságban, végül is ugyanazon a földön dolgozott, amíg engedték.
" Azért az mégis más volt, a miénk volt!- bizonygatta apja- Kimentünk apámmal ketten, és nekifogtunk. Mikor a munka végeztével végignéztük a táblát, tudtuk, ezt mi végeztük.  Mi vetettünk el, a mi kezünk munkájából, verejtékünkből jövőre meglesz a kenyér. A család azt eszi majd egész évben. Más azon a földön dolgozni, ami a tiéd. Amit nagyapád, és apád szerzett a maga erejéből, neked és majd a gyerekeidnek. "
Isti magában legyintett, nem kért belőle. Nem nézte le a paraszti munkát, de nem született bele. Gondolatai a tanári katedra körül jártak, nem a búzaföldön. Gyerekei pedig kicsik. Ki tudja, mit akarnak majd, ha nagyok lesznek.
Apja visszafordult az ablaktól, tüzes volt az arca.
- Fiam, vacsora után lenne egy kis dolgod. Kivinnél a határba ?
- Most?!- kérdezte Isti, s az apjára meredt.
- Most!- felelte István, s kiment az udvarra.
- A papa mit akar kint a határban, holdvilágnál?- kérdezte Ilus.
Bori nem felelt. Hozta a házi málnaszörpöt, sorra töltögette az unokái poharába. Isti bosszankodva nézett maga elé. Tényleg! Mit akar most kint a határban? Megnézi, hogy nem lopták-e el a földet? Ez már hóbort, vagy annál is rosszabb.
István belépett az ajtón, már kabát volt rajta. Csendesen kérdezte:
- Indulhatunk, fiam?
Isti indulatosan felelt.
- Apa, ne haragudj, de ez gyerekség! Mi a nehézséget akarsz most odakint?
Apja úgy fordult ki az ajtón, mint akit pofon ütöttek. Isti dühös pillantást vetett utána. A televízióban éppen a sporthírek kezdődtek, csattant a tenyere az asztalon.
- Nem viszem ki! - mondta, s a fogai közt hozzátette- Olyan, mintha ivott volna.
- Csak ennyire ismered az apádat ?- kérdezte anyja, s a szeméhez emelte kötényét- Nem látod, hogy megszorították a szívét ? Semmit sem értesz, fiam...Menni akar. Most tudta meg, hogy az övé lehet újra a földje. Látni akarja. Olyan nehéz ezt megérteni?
- Jaj, anya, ne kezd már te is! Mi az a föld? Csecsemő, aki most született és el kell menni megnézni ? Nevetséges!
- Akkor nevess rajta. Majd rajtad is nevetnek egyszer a gyerekeid, ha nem érzik át a bánatod!- mondta, kabátot terített magára, s kilépett az ura után az udvarra.
István éppen akkor tolta ki kerékpárját a kiskapun. Bori odáig szaladt. István bevárta, semmit sem kérdezett, csak szabad karjával magához ölelte, s elment. Bori nehéz szívvel tette be a kiskaput.
Kellemetlen, hideg este volt. Az égen mély fekete felhők között tejfehéren úszott a hold, nagy volt, akár egy cipó. Felette sejtelmes fények vibráltak. Hideg szél cibálta a fák ágait, hullott a száraz levél. Reggel lesz mit söprögetni, gondolta Bori, s indult befelé. A fia akkor lépett ki az ajtón.
- Elment?- kérdezte rosszkedvűen.
- El, fiam! Mennie kellett!... - sóhajtotta Bori, s magára hagyta.
Isti az udvaron álldogált egy ideig, közben nem tudott szabadulni a történtektől. Eszébe jutott az is, amit akkor mondott apja, mikor kikerült a gazdaságból. Könnyekkel keseregte, hogy ötvenévesen lapátra tették, de ha az a föld megvolna, ember lehetne újra. Mozdult a lelkiismerete. Kihozta a kocsit a garázsból, s elment az apja után. Tudta, merre kell menni, gyerekkorától tudta. Alig látszott ki a földből, mikor már elvitte az apja. Kézen fogva vezette a föld széléig, s ott azt mondta:
" Jegyezd meg magadnak, kisfiam, ez a föld a miénk! Nagyapámé volt, aztán az apámé. Megdolgoztak érte. Enyém lett volna és a tiéd, de elvették! "
Akkor még nem értette, ha az övék, akkor miért a másé. Később már mosolygott magában apja szavain, mert elvitte újra, évek múltán is. Amikor megvették a kocsit, akkor is menni akart. Azt akarta, hogy kanyarodjanak el arra. Lássa, emlékszik-e még. Tréfával ütötte el, s nem ment. Most ez is bántotta.
A dűlőútra emlékezett, már az elején leállította a kocsit. Gyalog ballagott tovább a keréknyomoktól feltört úton. Egy közeli tanyában kutyák vonítottak, talán a holdat ugatták.
Elért a nagy tábla széléhez, s döbbenten megállt. A telihold fényében a kopár táblában meglátta az apját, jóval beljebb az úttól, már a szántásban, fél térdre ereszkedett, fejét lehajtotta, mint a templomban.
Állt megrendülve, s lassan megértett valamit apja fájdalmából. Rádöbbent, hogy ez nem csak birtoklás vágya - öröme. Sokkal több annál. Ez a föld határtalan szeretete.
István nem vette észre fia közeledtét. Megrezzent, mikor vállára tette a kezét.
- Édesapám!
Felállt, s miközben leporolta térdét, rekedten mondta:
- Te ezt nem értheted, fiam!
- Most már értem, édesapám!
Elindultak együtt hallgatagon. A közeli tanyában még ugattak a kutyák, de az égről már eltűntek a sötét fellegek, s a telihold aranyfénnyel vonta be az őszi határt.
 

OOOOOO

Szólj hozzá!

Rényi Anna: Novellák c. kötet - Pálforduló

2010.02.23. 18:10 Rényi Anna

PÁLFORDULÓ

 

           Bőséges termés ígérkezett. Rogyadoztak a tőkék az édes teher alatt. Miska a háznál lévő lugast nézegette éppen, s elégedetten dörzsölte össze tenyerét.
- Ej, de jó termés lesz, de jó év ez..., de betyár jó év! - mondta elnyújtva, szinte énekelve, s Ilon felé pislogott nagyokat - Akár lakodalmat is tarthatunk most már, olyan jó termés ígérkezik!
Ilon a lugas közelében ült, a vén eperfa árnyékában tisztította az eltenni való uborkát. Úgy tett, mint aki nem hallotta, de magában füstölgött azon, amit az ura mondott. Szidta Miska elkóborolt eszét, mert tudta, honnan fúj a szél. Már megint a " másik " szőlő járt Miska fejében. Néhai apósa tehet róla. Rosszul végrendelkezett. A hat hold szőlőt megosztva hagyta a két fiára, noha tudta, a két menye haragban van.
Nem kellett volna megosztani a szőlőt. Hagyta volna csak az egyikre, másikra meg a szántót. Éppen úgy, ahogy a két tanyán osztozkodtak. Egymás nyakára engedte őket, s még nagyobb lett a harag. Miska bátyjának fogyott el előbb a türelme, s bosszút állt rajtuk. Eladta a három hold szőlőt egy pesti kocsmárosnak.
Hiába kapkodtak aztán, a kocsmáros felárral sem akart megválni tőle. Helyette ide jár a nyakukra. Igaz, elviszi az ő borukat is, de mindig náluk száll meg. Itatni, etetni kell őket, mert sohasem egyedül jön, vagy egy emberét, vagy a fiát hozza.
Legény fia van. A házasulandó fiú láttán jött Miskának az ötlete, hogy össze kellene hozni a lányukkal. Ági nevet az apja ötletén, de neki nincs jó kedve, ha Miska rákezdi, mint most is.
- Miért is ne hozhatnánk össze Ágit a Radnai fiúval? Igen derék az a gyerek, és egyke, mint Ági... Előbb-utóbb úgyis az övék lesz minden !
Ilon hallgatta, egy kukkot sem szólt. Ha szólna, azzal kellene kezdenie, hogy Miskának teljesen elment a józan esze. A lánya kedvéért eddig megtett volna mindent a világon, most mégis erre vetemedne. Mikor gondolatban eljutott idáig, mérgében lecsapta a kést, s felpattant, hogy a tűz után nézzen a konyhában.
Miska oda is utána ment, s ott kérdezte:
- Mérges vagy?
- Mérges! - mondta Ilon, de nem mondott még többet, mert hátha éppen most jön meg az ura jobbik esze, de Miska nem úgy nézett ki, mint aki a felé halad.
Nevetgélve, tréfálkozva folytatta:
- Majd megvigasztalódsz, ha Mercedesszel jár a lányod. Ezeknek annyi a pénzük, mint a pelyva!
- Nem a pénzükre fáj a te fogad, hanem arra az átkozott szőlőre. Az a te bajod! Még a lányodat se sajnálnád érte...- mondta ki Ilon mégis.
- Ejnye, no! Ne mérgelődj már. Nem adnám akárkihez én sem. Még akkor sem, ha tudva tudnám, hogy megkapom érte azt a szőlőt, de ez a legény tényleg jóravalónak látszik. Éppen Ágihoz illik.
- Mert azt tudni lehet abból, amit látsz! - mérgelődött Ilon, s olyan gyilkos szemekkel nézett az urára, hogy Miska jobbnak látta, ha elmegy a közeléből. Kijjebb is lépett a konyhából, de megállt az ajtóban, onnan mondta tovább.
- Gondold csak meg! Ez a Radnai nem győzi sokáig a szaladgálást. Vérbeli kocsmáros, első neki a kocsma. A szőlő csak hobbi. Ránk bízza majd. A fiatalokra, ha összekerülnének. Tulajdonképpen, mi bajod ezzel a fiúval ?
- Az, hogy buszma! - mondta Ilon indulattal, s értette alatta, hogy buta. Neki mindenki buta volt, aki keveset beszélt.
A Radnai fiú pedig igen csendes volt, ha lelátogatott hozzájuk. Csak Ágit falta a tekintetével, s pirosodott. Ági is barátkozott volna vele, mindig ott lebzselt a közelében, nem győzte elhessegetni. Hogyne! Nem ilyen néma leventének szülte a lányát. Hiszen Ági maga az élet. Okos és vidám. Érettségi után elment az utazási irodába dolgozni, mellette idegen nyelveket tanul. Könnyen megy neki. Az angol mellett már a japánnal kacérkodik. Azóta otthon nem is köszön másképpen, csak úgy, hogy:" Szajonára, szülők!" Miska egy ilyen lányt akar hozzákényszeríteni ahhoz a buszma fiúhoz.
Magában tudta, kényszerítésről nincs szó, de már a tervezgetés is nyugtalanította. Meg Ági furcsa kacarászása, ha a fiú szóba került. A lányára is jó lesz odafigyelni. Amilyen bolondja az apjának, majd még hagyja magát rábeszélni. Aztán egy életen át hallgathatják, hogy nekik köszönheti a boldogtalanságát. Mi más is várhatna rá, egy ilyen fiú mellett.
Ha a kocsmárosék legközelebb lejönnek, véget vett ennek a nagy vendégjárásnak. Nem nyíltan, mert ahhoz nincs mersze. Miska jó ember, de ha megharagítják, sok minden kitelik tőle. Így csak szépen, finoman. Úgy, hogy észre se vegyék, csak akkor, mikor már végleg kijjebb kerültek az ajtón.
Míg ezen töprengett, Miska közben mondta a magáét, hogy neki milyen jó barátja ez a Radnai. Nem akarta meghallani, csak töltögette az üvegekbe a forró vizet sorba. Megállt egy autó a házuk előtt. Mind a ketten megismerték a kocsmárosék Mercedesszének hangját. Miska nyaka vörösödni kezdett.
- Ejnye, no! El is felejtettem mondani, hogy mára mondták, hogy leugranak...- kezdte, de elhallgatott mindjárt, s eltűnt az ajtóból, mert Ilon keze megállt a forró vízzel teli merőkanállal, s úgy tartotta közben, mint aki hajítani készül.
Nem dobta el, csak belecsapta a fazékba, és mérgében elsírta magát: A lehető legrosszabbkor jöttek! Most hagyhatja félbe a befőzést, s állhat oda tyúkot kopasztani, mert ezeknek nem adhat töpörtyűt, szalonnát vacsorára.
Fejéhez kapott, - dehogynem adhat! Nagyon is adhat. Itt az alkalom, hogy véget vessen a dínomdánomnak. Miska se szólhat egy rossz szót sem, hiszen nem szólt időben, gondolta daccal, s elszántan folytatta a munkáját.
A kocsmárosék besorakoztak az ajtón, jött apa és fia. Miska tessékelte befelé őket, ahogy a kedves vendéget szokás. Nagy szíveskedés miatt kénytelen volt abbahagyni a munkát, s kezet fogott velük. Aztán bekísérték őket a szobába illendőség szerint. Amint leültek, a kocsmáros megkérdezte, hogy Ágika merre van. Ilon olyan grimaszt vágott, mint akinek nehezére esik felelni.
- Órája van. Most éppen angol, de már tanulja a japánt is! - mondta kicsit magasról, és lekicsinylő pillantást vetett a Radnai fiúra.
A kocsmáros elkapta a tekintetét, s ültében a fia vállára tette a kezét.
- Gyuri perfekt angolból. Hány nyelven is beszélsz, fiam?
A fiú halványan elmosolyodott.
- Ne hozz zavarba, apám!
- Nem szégyen az, ha valamit tud az ember! - mondta Miska sietve, s Ilonra nézett diadalmasan " No, lám! Nem is olyan buszma ez a gyerek." Ilon a szemével intett vissza " Messziről jött ember azt mond, amit akar!"
Miska nem hagyta magát.
- Még nem is kérdeztük, minek készülsz, fiam?!
A fiú csendesen válaszolt.
- Tavaly doktoráltam, Miska bácsi, jogi doktorátust szereztem.
Ilon a kontya tövéig vörösödött, s akkorát jajdult, mint akinek a lábára léptek.
- Jaj, te jó isten! Én meg csak állok itt, a vacsora meg sehol. Rohanok, és elvágom a tyúk nyakát.
Rohant volna valóban, de a kocsmáros elkapta a kezét.
-Ne szaladjon, Ilonkám! Nem időzünk hosszan. Csak éppen leugrottunk a hordók miatt, meg Miskával is van egy kis beszédem, hallgassa meg...-mondta, és Miskához fordult–Komám, úgy döntöttem, hogy az idei szüret után megválok a szőlőtől. Addig mondogattad, míg beláttam, igazad van. Nem nekem való már ez a szaladgálás. Mondok egy tisztességes árat, és legyen tiéd a szőlő!
Miska hirtelen kezet nyújtott, közben vidáman kurjantotta :
- Megegyeztünk! Megadom, amit kérsz!
Olyan hévvel mondta, olyan örömmel, hogy mindannyian nevetni kezdtek. Aztán Ilon elkomolyodott ijedtében, mert a vendégek kecmeregtek felfelé, mint akik máris indulni akarnak.
-Jaj, ne menjenek még el! Ágikának rosszul esne, ha nem találkozhatnának! - mondta gyorsan, s olyan szép kéréssel nézett az ifjabb Radnaira, hogy az azon nyomban visszaült a helyére.
A kocsmáros is mutatott rá hajlandóságot.
- Na, ha ilyen szépen marasztal bennünket, Ilonkám, akkor feltétlenül megvárjuk Ágikát!- mondta elégedetten, s leült maga is.
Miska széles jókedvvel tette eléjük a poharakat, mert aligha ülnek autóba már ezen a napon. Ilon meg úgy futott ki a szobából, hogy biztosak lehettek benne, olyan fenséges tyúkpörköltet kapnak vacsorára, amilyet eddig még soha.
 

OOOOOO

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Novellák c. kötet - A világ kereke

2010.02.23. 17:44 Rényi Anna

 

A  V I L Á G  K E R E K E

 

 
            A vén diófa az udvar közepén állt, s olyan vastag volt némely ága, mint az ember dereka. Dércsípte levélszőnyeg borította reggelre az alját. Vince korán kelt, mert gondolta, hogy így lesz, nagyon ragyogtak előző este a csillagok.
Ezen a késő őszi vasárnapon hazavárta a gyermekeit. Hónapok óta betegeskedett, sorsáról kellett dönteni. Mikor eltemette a feleségét, még nem gondolta, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Kezébe vette a söprűt, s suhintott vele néhányat, de meg kellett állnia, mert elfáradt. Ez volt a baja, elfogyott az ereje. Seprű nyelére támaszkodott, s nézte a fát pihenés közben. Hatalmas volt, ágas-bogas, lehetett már nyolcvanéves is. Törzsét valaha megcsavarta egy szélvihar, mély repedést ejtett rajta, de kiheverte.
Nem úgy az ember, ha baj éri. Őket is életük derekán érte a tragédia, a felesége hirtelen meghalt, s nem tudja kiheverni. Ha Zsuzska lánya nem szaladna haza naponta, nem hozná a meleg ételt, nem vigyázná, míg fogyasztja, nem is enne.
Újra hozzáfogott a munkához. Halomba söpörte a leveleket, a fűzfaseprű széles nyomot hagyott a puha talajon. Amíg jólesőn nézte, eszébe jutottak újra a gyerekei. Zsuzska hazahívta a vidéken élő lányait, mert megmondták az orvosok, végleges az állapota. Kihozta belőle a bánat. Az a szerencséje, hogy jó gyermekei vannak. Szeretik egymást. Az ő sorsát is szívükön viselik.
Vödrönként hátravitte a leveleket, s megállt pihenni az üres istálló előtt. A lovakat is el kellett adnia. Minek, ha úgysem tudja hajtani őket. Be kellett látni, hogy nincs már jussa a régi életéhez. Visszaindult lassú lépésekkel, lehajtott fejjel. Nyitva volt a nyári konyha ajtaja, belépett rajta, s az arcára öröm lopakodott.
Az asztalon egy tál pihent tiszta szakajtóruhával letakarva. Fellebbentette a ruhát, s elégedetten szemlélte a barna-pirosra sült kalácsot. Maga dagasztotta, maga sütötte. Anyjuk mindig ezzel várta haza a gyerekeit, megtalálják most is. Zsuzska megfőzte előre a vasárnapi ebédet, de sütni már nem volt ideje, készet akart venni. Nem engedte. Már akkor gondolt a kalácsra. Remegett a lába, mire bedagasztotta, de megérte. Ha olyan jó lesz, mint amilyen szép lett, örülni fognak. Zsuzska is sírva fakadt örömében, mikor meglátta. Ha Zsuzskáékkal összeköltözhetne, nem háborgatnák a vidéki lányait, de velük él a böjti boszorka anyósa, azzal nem költözik egy fedél alá. Az dirigál a fia házánál. Az öregasszonynak már az sem tetszik, hogy Zsuzska hazajár segíteni.
A másik két lányával sincs gondja. Megmondták a temetés után, hogy számíthat rájuk. Neki mindegy, melyik veszi pártfogásba, mert egyformán szereti őket. Ha mégis választania kellene, Sárit választaná. Annak csendes, komoly az ura, és náluk van az egyetlen fiúunoka.
Mindig szeretett volna egy fiút, azért lett a három lánya. Unokából is három van, egy-egy mindegyiknél, de legjobban a kisgyereknek örült. Eszes legényke, az sem baj, hogy szeplős. Olyan a képe, mint a pulykatojás. Már alig várja, hogy összecsókolhassa azt a szeplős kis pofáját.
Megállt hirtelen, s a fejéhez kapott: a hinta! Megígérte, hogy fabrikál egy hintát, mire legközelebb jönnek. Visszament a diófa alá. Nézte a vastag ágakat, kinézett magának egy jó erőset, megbecsülte a magasságát, s ment kötelet keresni. Aztán deszkát vett elő, s nekiállt szögelni. Csak dél körül várta őket, volt még ideje.
Elkészült vele, mire megjöttek. Kocsikkal jöttek, még Zsuzskáék is, családostól, ünneplőben. Az autókat kint hagyták az utcán. Tecus ura hosszan dudált, hogy a szomszédok megcsodálják az új autóját. Nem örült neki, de ez a veje ilyen volt. Rátarti, s gyakran kötekedő. Azért békében élt vele, mert nem mondta ki a véleményét.
Mire besorakoztak az udvarra, már elfelejtette a gondját, s örömmel sietett elébük. Ölelgette az unokáit, a kis szeplőst még fel is dobta, noha alig bírta el. Lányaival már bepárásodott szemmel ölelkeztek össze, közeli volt a közös bánat, nagyon közeli. Az ebéd is lassan fogyott. Hiányzott az, aki már nem lehetett köztük. Csak akkor derültek fel az arcok, mikor előhozta a kalácsot, hogy aztán mindjárt el is törjön a mécses. Úgy dajkálták a barna-piros kalácsot, mintha anyjuk küldte volna odaátról. Aztán a nyakába röpültek, úgy köszönték.
Ebéd után kiment az unokáival feltenni a hintát. Kint is maradt velük egy ideig, hogy a gyerekek nyugodtan beszélgethessenek.
Hangjuk elhallatszott a diófáig. Nem értette a beszédet, de így is összeszorult a gyomra. Az embernek nem mindegy, ha a sorsa felől döntenek.
Csak akkor ment be, mikor elcsendesedtek. Meglepődött. Olyan szomorúan ülték körül az asztalt, mintha egynek se jutott volna krumpliföld. Azt gondolta, összevesztek rajta, s melengette a gondolat. Leült közéjük, s kis mosollyal kérdezte:
- Na, mi a baj? Csak nem fogtok hajba kapni miattam?
Zsuzska mozdult először a széken, könnyes-sértődött volt a hangja.
- Másról beszéltünk eddig. Sérelmezik, hogy apánk kölcsönadta nekünk a lovak árát.
Elkomolyodott. Valóban ezt tette, de nem értette, miképpen jön ez most ide. Az volt a szokás, hogy segítettek, ha tudtak. Zsuzskáék megszorultak, odaadta. Csak kölcsönbe adta. Készen volt a felelettel, de Tecus ura megelőzte.
- Nemcsak az a bajunk, hogy a papa odaadta. Hanem az is, hogy előtte nem beszélte meg velünk.
- No fene!- mondta, s nyelt egyet. Már megint ez a veje kezdi ki a békességet. Tecusra tekintett neheztelőn. A lánya az ura pártjára állt.
- Igaza van Ferinek! Szólnia kellett volna nekünk is, a többieknek is, mert másnak is van gondja ezekben az ínséges időkben, nem csak Zsuzskáéknak!
Ez igen rosszulesett neki. Mivel Zsuzskáékról volt szó, Sárira nézett pártolásért. Újra összeszorult a gyomra. Sári az asztal alját nézte, s nagyon pirosodott. Azért biztatta. Sári megszólalt végre, de nem volt köszönet abban, amit mondott.
- Ha engem kérdez, apánk, én sem mondhatok mást. Szólni kellett volna. Még akkor is, ha csak kölcsönbe adta.
Zsuzska hangja felcsattant.
- Ej, de emlegetitek! Arról bezzeg hallgattok, hogy apánk gondját ki viselte az elmúlt hónapok alatt?!
- Te voltál itthon, ...- mondta Tecus vállat vonva - mi nem szaladgálhatunk ilyen benzinárak mellett.
Zsuzskát pártolón magához vonta az ura, s azt mondta:
- Ebben igazatok van. Messziről nehéz eleget tenni a kötelességnek. Zsuzska helyettetek is ellátta a papát. Mindennap hozta a főtt ételt, hajnalban kelt. Ha már nem köszönitek meg neki, legalább azt a kölcsönt ne emlegessétek!
- Na, persze! - vágta rá Tecus ura dühös nevetéssel - Nektek az lenne jó, ha szóba sem került volna. Hátha akkor meg se kell adni.
Zsuzska belevörösödött a feltételezésbe, s kikérte magának. Erre mindannyian felugráltak, s egyszerre kezdtek beszélni. Mindegyik sorolta a gondját-baját. Bizonygatta, hogy neki nagyobb szüksége lett volna arra a pénzre. Hovatovább egymást vádolták önzéssel, haszonleséssel, röpködtek a sértő szavak.
Kapkodta a fejét. Nem ismert rájuk. Mázsás súly telepedett a mellére, gombóc nőtt a torkában. Akkor sem tudott volna szólni, ha engedik. Csak ült köztük elveszetten. Mikor már nem bírta tovább, csendesen kiment a szobából. Megállt az udvari ajtó előtt, nézte a békésen játszó unokáit. Ha ők nem lennének, ha az a kis szeplős nem mosolyogna rá olyan szeretettel, mert nagyot fordult a világ kereke, nagyon nagyot..., - gondolta fájdalommal, s könnyes szemmel nézte a vén diófa vastag ágait.
 

OOOOOO



Szólj hozzá!

Rényi Anna: Novellák c. kötet - Estike

2010.02.23. 17:21 Rényi Anna

 

E S T I K E
 

 
           Beesteledett. A nagyváros utcáin, egész napi kánikula után tüzeltek a járdák, házfalak, mint a jól befűtött kemencék. Ezer reklám ragyogott, a sárga villamosok sápadt fénybe öltöztették ablakaikat, a karcsú kandeláberek fényei is kigyúltak a parkban. Fojtogatón meleg levegőben valami édes, erős illat terjengett. Egy öregember ült a parkban a padon, s nagyokat szippantott a levegőbe.
- Estike ! - motyogta aztán hitetlenkedve - Hogy került ez ide ?
Elfordult az illat irányába, s kutató pillantást küldött a bokrok közé. A kis virág ott lapult a közelében, apró virágai kikandikáltak a termetes bokor mögül. Mindketten idegenek voltak abban a környezetben. A kiskertek kedvelt virága éppúgy, ahogy a gyűrött arcú, ősz öregember. Aki látó szemmel ment el a padja előtt, igencsak elcsodálkozott, annyira nem illett a jövő-menő városi emberek közé. A nagy meleg ellenére nyakig begombolt kabátkát viselt. Olyanformát, mint amilyet az idős parasztemberek hordanak népviseletként a délalföldi falvakban. Fekete volt rajta minden, kicsit avítt, színehagyott fekete. Mellette pihent a kalapja a pad ülőkéjén, sok évet megélt, viseltes volt már az is. Ült az öregember a padon, s az estikéhez beszélt.
-Idehozott a kósza szél?...  Megkapaszkodtál, gyökeret eresztettél. Még szerencse, hogy nem néztek gyomnak, nem téptek ki tövestől... Neked jó, mert tudatlan vagy ! - mondta nagyot sóhajtva, s szomorú hangon folytatta - Nem tudod, hogy élhetnél máshol is, csendes kis falucskában, portújkák és szegfűk között... Nekem is volt estikém a kertben. Annak nem kellett szomjaznia. Na, várjál csak ! Majd hozok én neked valahonnan egy kis vizet... - mondta, s felemelkedett.
Indult volna vizet keresni, de a park apró kavicsokkal borított útján két termetes rendőr tűnt fel. Visszahuppant a padra, s kezébe vette a kalapját. Forgatta aztán zavarában, míg elvonultak előtte. Csak akkor sóhajtott fel, mikor látta, hogy kifelé mennek a parkból. Korán lélegzett fel. A rendőrök megálltak, mint akik tanakodnak valamin, aztán visszafordultak. Mikor megálltak a pad előtt, az öregember nyugtalanul nézett fel rájuk. Fel is állt, mint aki éppen menőfélben van.
- Jó estét! - köszöntötte az idősebb rendőr - Levegőzünk?!
- Adjisten! Pihengettem egy kicsit.
A fiatalabb rendőr némi kötözködéssel a hangjában azt mondta:
- Aztán miért nem otthon pihenget, papa? Késő van már a nézelődésre.
Az öregember feltette a kalapját, s indult volna, de a fiatalabb rendőr hangja megállította.
  Mitől lett ennyire sietős? Ha már ilyen szépen összetalálkoztunk, mutassa csak az igazolványát!
- Nem követtem el semmi rosszat ...- tiltakozott halkan az öreg, de azért kigombolta a kabátkát, s elővette az okmányt. Az idősebb felé nyújtotta, mint aki nem bízik a fiatalban, s magyarázón mondta - Itt lakunk, abban a nagy házban, a park mögött. A fiaméknál vagyok. Ott a sarokban, ahol világítanak az ablakok.
- Ezt higgyük is el, papa? - kötekedett megint a fiatalabb, míg zseblámpa fényénél olvasták a bejegyzéseket. Utána azzal folytatta- Itt más áll. Hogy van ez akkor?
- Mondom, hogy a fiaméknál vagyok...- kezdte újra az öreg, s elcsuklott a hangja.
Az idősebb rendőr nyugtatón mondta:
- Semmi baj, bátyám, ha úgy igaz, ahogy mondja. Akkor csak mulasztást követtek el, mert nem jelentkezett be. Vagy csak vendégségben van?
Az öregember megrázta a fejét.
- Nem, végleg. Vagyis, úgy volt, hogy végleg itt maradok. De most már...,
- Most már nincs úgy? - csapott le rá a fiatalabb rendőr hangja - Talán bizony éppen most indult világgá?
Az öregember lehajtotta a fejét. A két rendőr összenézett. Az idősebb rátette kezét az öreg vállára.
- Mi a baj, bátyám? Beszéljen bátran. Miért üldögél ilyenkor itt? Nem jó a gyerekeknél?
Az öreg keserveset sóhajtott. Elnézett a kivilágított ablakok felé, s halkan dünnyögte, de így is hallatszott, hogy remeg a hangja.
- Ők nem tehetnek róla. Jót akartak. Azt akarták, hogy ne legyek egyedül, de nem lehet az öreg fát átültetni. Nem lehet.
A fiatalabb rendőr új ábrázatot öltött, még a hangja is megváltozott.
- Nono, papa! Azért nem kell ennyire elkeseredni. Neki ne menjen már a nagyvilágnak. Az én nagyszüléim is felköltöztek faluról, és ha nem is mindjárt, de azért megszoktak. Feljöttek utánunk, tudja?!
- Falusi vagy te is? - tegezte le hirtelen az öreg, s hozzátette- Nem gondoltam volna.
- Pedig az vagyok! - mondta a fiatal rendőr vigyorogva, s rákacsintott a társára - Járőrtársam is. Igaz, Pista bá?
A másik is mosolygott.
- Vagyunk egypáran, az biztos...Mikor hozták fel a gyerekek ?
- Van annak már egy hónapja is. Elvittek az állatkertbe, meg a vidámparkba. Egész nap meg egyedül vagyok. Ilyenkor se érnek rá. Mind rohan nézni a televíziót.
- Azért akar világnak menni? Mert ugye, azt akar?! - firtatta a fiatal rendőr, s leült a padra, mint akinek más dolga sincs.
Az öreg is leereszkedett, s felé fordulva mondta:
- Gondoltam, kimegyek a vasúthoz. Testvérhúgom azt mondta, hozzá mindig mehetek.
- Nem is szólt, bátyám, hogy eljött? - ült mellé most a másik is.
- Úgyse hallották volna meg! - sóhajtotta az öreg sértődötten - Lehet is azokkal beszélni!
- Hát arra nem gondolt, hogy megijednek ? Szeretik magát, ha egyszer azt mondja, hogy jót akartak. Így nem szabad eljönni tőlük...- mondta az idősebb komolyan, s rábeszélőn folytatta - Vissza kellene menni, és beszélni velük. Vagy mi beszéljünk velük inkább?
Az öregember szaporán ingatta a fejét, tiltakozott erősen.
-Még hogy rendőrt vigyek rájuk?! Becsületes emberek azok! Megijeszteni se akartam őket, de ha egyszer nem tudok megszokni.
Ezt már kétségbeesve mondta. A fiatal rendőr a kezére tette a kezét.
- Papa, hallgasson ránk. Menjen vissza szépen. Mondom, az én öregeim is így voltak vele, de aztán megszoktak. Meg, ha mondom! Már levetették a hacukát is. Ha látná őket, el se hinné, hogy nem városiak.
- Hova való vagy?
A fiatal rendőr tétovázott, aztán azt mondta:
- Az Alföldre... Ahova maga!
- Faluba?
- Abba hát. Egy egészen kicsi faluba...- mondta, s hirtelen mással folytatta. - Minek van ilyen erős illata? Érzi maga is, Pista bá? Valami kölnit dobhattak el, vagy a szép lányok sétálgatnak erre?! ...Na, mi lesz, papa ? Hazakísérjük?
Az öreg felállt, s újra nemet intett.
- Visszatalálok magam is. - mondta, s kezet nyújtott az idősebb rendőrnek, a fiatalnak meg azt mondta - Na, isten megáldjon! Üdvözlöm az öregeket.  Hanem, te aztán már jó régen eljöhettél abból a faluból, ha nem ismersz rá az estike illatára.
Az idősebb rendőrre rájött a nevetés, s elfordult kissé, a fiatalabb meg hebegve mondta:
- Estike?! Az volna?
Az öreg nem felelt, csak kalapjához érintette az ujját, s botorkálva elindult a park mögötti nagy ház irányába.

OOOOOO

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Novellák c. kötet - A családfa

2010.02.23. 16:57 Rényi Anna

 

A   C S A L Á D F A

 
 
            Dorogi Laciék albérletben kezdték közös életüket. Laci gépszerelő volt a város egyik gyárában, Marcsi számítógépen dolgozott egy kis cégnél. Közepesen kerestek, s szülői segítség nélkül nem gondolhattak saját fészekre. A szülők pedig küszködő emberek voltak. Laciék esztendő múltán az albérleti szobába vitték haza első gyermeküket, s vele az öröm mellett a szerencsét is.
Laci szüleinek azon a héten négyes találata volt a lottón. A nagyszülői szív adakozó. A nyereményről lemondtak az albérletben szorongó gyerekek javára. A négyes éppen annyit fizetett, ami elég volt ahhoz, hogy megkapják a tekintélyes kölcsönt, s a vállalt második gyermek után is az állami kedvezményt.
Nem volt náluk boldogabb ember, mikor elfoglalhatták az új lakóparkban lévő otthonukat. Amúgy is szépen éltek. Nem discóban összecsapódott, elkapkodott kapcsolat volt az övék, hanem komoly ragaszkodás, szívet-lelket melengető szerelem. Marcsi még gimnazista volt, mikor először találkoztak. Laci a bátyja barátja volt. Jókötésű, magabiztos fellépésű, barna fiatalember szívét megfogta a szőke, kék szemű, mosolygósan kedves diáklány. Kibontakozott a szerelem, s három év múlva összeházasodtak.
Az új lakásban hamar kialakult a mindennapi élet rendje. Mikor Laci hazaért a munkából, a kisfiút levitték együtt levegőzni. Ráérősen sétáltak az alig koptatott járdán egymáshoz simulva, egy-egy kézzel fogták a babakocsit, s Laci szabad karjával magához vonta Marcsit. A szomszédok szívesen beszélgettek velük, mert mindig derűsek voltak, s mindenkihez volt néhány kedves szavuk.
Egy nap szomorú fordulat történt. Laci elvesztette a munkáját. Gazdát cserélt a gyár, s szélnek eresztettek néhány száz embert. Munka után szaladgált, de egyre fogyott a reményük. A városban újabb üzemet építettek le, onnan is százával indultak munkát keresni. Az idő telt, s a fizetnivalójuk felszaporodott. Hamarosan belátták, nincs tovább, meg kell válniuk az új lakástól, mielőtt végleg elnyeli a tartozás. Ha sikerül eladniuk, talán marad annyi pénzük, hogy kisebb lakást béreljenek. Hirdettek, de ezzel sem voltak egyedül. A lakóparkban a fákon, villanyoszlopokon sorra jelentek meg a hasonló tartalmú cédulák, érdeklődő pedig alig akadt. Aki mégis telefonált, igyekezett kihasználni szorult helyzetüket. Csak annyit ajánlott a lakásért, amennyi teher volt rajta. Készpénzről hallani sem akart. A nélkül pedig mehettek volna vissza az albérleti szobába.
Már úgy nézett ki, nem tudnak megszabadulni a gondtól, mikor jött valaki, aki nemcsak a terhet vállalta át, hanem cserébe felajánlott egy családi házat is, melyre a törvény szerint átvihették a gyerekekre kapott állami kedvezményt.
Távoli faluban volt a ház, hivatalos úton örökölte gyermektelen rokonától, akit sohasem látott. Az örökségét is csak futólag nézte meg. Először feldicsérte a házat, hogy nagy kertje van, üvegezett verandája, tekintélyes konyhája, három nagy, padlós szobája. Villany is van benne, s ólak, istálló az udvarán. Aztán elismerte, hogy a tető némi javításra szorul, s nincs vezetékes víz, csak  ásott kút az udvarban. Hozzátette, annak viszont olyan jó zamatú a vize, hogy a városi csapvíz után áldásnak fogják tekinteni. Köszönték magunkban az ilyenféle áldást. Napokon át gyötrődtek, hogy mitévők legyenek. Akkor már megvolt a pici lányuk is. Marcsi idegességében alig tudott szoptatni. Nagyon ellenére volt a gondolat. Nem akart messze menni azoktól, akiket szeretett. A városhoz is ragaszkodott. Ott nőtt fel, falut inkább csak televízióban látott, de annyit tudott, hogy manapság ott sem könnyű az élet.
Sírdogálva mondta:
- Még kevésbé találsz majd munkát. Később én sem kapok. A gyerekeknek nem lesz rendes óvodájuk, iskolájuk. Talán még orvos sincs a faluban. Gondolom, bolt is csak egy. Akkora, mint ez a szoba. Örülhetünk, ha hetente lesz friss kenyér. Tetejében amolyan jött - mentnek tekintenek majd bennünket, s úgy is bánnak velünk... Engem csak megkötözve vihetsz oda, de amint eloldozol, beleugrok abba a mély kútba, aztán az udvarban sem lesz vized!
Laci kínjában nevetett, s a vevőjükkel egymagában ment falut, házat nézni. Utána komor arccal mondta:
- A falu kicsi, néhány száz ember lakja, de orvos van szerencsére. Boltból kettő is. Ami pedig a házat illeti, valóban tágas. Félig paraszt ház, félig polgári, befelé hosszú épület, nagy ablakokkal, rendes ajtókkal. Hanem a tetején több lyukat láttam, mint cserepet. De mit tehetünk, ha nincs más választásunk?!
Valóban. Ilyenkor az ember menti azt, ami még menthető. A család feje felett a tetőt, ami mégiscsak megmarad, ha messzi faluban is, ha lyukasan is. Megegyeztek a cserében.
Mivel a cserép pótlásához, s a költözéshez pénz kellett, sietve eladtak néhány dolgot, köztük a nászajándékba kapott automata mosógépet, televíziót, zeneszekrényt. Laci lement a faluba, s két héten át dolgozott. Pótolta a hiányzó cserepeket, irtotta az udvaron, s a kertben a gyomot, renovált, meszelt, takarított, hogy beköltözhessenek a gyerekekkel.
Amint elkészült, mindjárt át kellett adniuk a városi lakást. Két nap múltán nehéz szívvel indultak útnak. A bútort ponyvás teherautó vitte, őket szívességből Laci volt kollégája a kocsiján. Kora este érkeztek meg a faluba, szakadó esőben. Marcsi a ház előtt szállt ki, s bokáig süppedt a sárban. Csak azért nem fakadt sírva, mert Laci így is keserű volt. Kollégája útközben azt mondta, ebben a helyzetben falura vinni a családot felelőtlenség. Ezzel az erővel a híd alá is vihette volna őket. Könnyen beszélt, nem volt Laci helyében. Megmaradt a munkája.              
Bepakoltak úgy-ahogy, s fél éjszaka rendezgettek. Marcsi aztán sokáig forgolódott a franciaágyon. Érezte az öreg padló szagát, noha Laci gyúródeszka tisztaságúra súrolta. Zavarta a falakból áradó, friss meszelés illata, a megszokottól alacsonyabb mennyezet miatt kínzó légszomja támadt.
Reggelre enyhült az érzés, de így is korán ébredt. A család még békésen aludt. Valamennyire vigasztalta, hogy a gyerekeket nem zavarta az új környezet. Óvatosan betakargatta őket, s csendben kiment az udvarra levegőzni. Hideg szagú, friss reggel volt. Szerencsére már nem esett. Sóhajtva nézett szét. Az udvar nagy részét magas fűféle borította, ahova nem jutott, ott még mély volt a talaj az eső nyomán. Így a kertet csak messziről vette szemügyre. Valóban nagy volt, fél labdarúgópálya, s néhány üres gyümölcsfától eltekintve, kopár. Laci hegyet rakott a kiszedett gyomból.
Örömtelen szemmel nézte a kertet. Tavasztól majd ott kell kapirgálnia, s azt sem tudja, hogy fogjon hozzá. Olyan sincs, aki megmondja. A családból senkit sem citálhatnak ilyen messzire, amúgy is megvan mindenkinek a maga gondja. Laci pedig csak annyit ért a kertészkedéshez, mint ő maga. Erről eszébe jutott az összes nyomorúságuk.
Míg a könnyeit nyelte hangtalan, tekintetével az ásott kutat kereste. Messze volt a háztól, majdnem a szomszéd kerítése mellett. Nem akart beleugrani, keserűségében sem gondolta komolyan, csak éppen belenézni, hiszen a két kicsi gyerek miatt a víz volt a legnagyobb gondja.
Ha el akart jutni odáig, kénytelen volt a vizes füvet választani. Bosszúságára térdéig ázott a pizsamanadrágja. A kút nem érte meg a fáradtságot. Közönséges, nyitott kút volt, betongyűrűkből, s csak a mélyben látott valami csillogást. Nézte a kútágasról lecsüngő, csorba, lyukas vödröt, s ez lett az utolsó csepp a keserű pohárban. Hangosan felsírt tehetetlenségében, s öklével ütemesen ütögette a betongyűrű szélét.
Mozgolódás támadt a kerítés túloldalán, fejkendős asszonyfej jelent meg a deszkakerítés felett, s az asszony nevető arccal kérdezte:
- No, mi bajod? Csak nem itatod az egereket korán reggel, amikor ilyen szépen süt az istenke napja?!
Marcsira rosszul hatott, de abbahagyta a sírást, s valami köszönésfélét motyogott. Az asszony fogadta, s folytatta fesztelenül.
- Eláztatok az este, mi?! Jó nagy zuhé volt éppen. Ha a fiam itthon van, segít pakolni. De csak magam voltam, a törött lábujjammal.
Marcsi az asszony napbarnított arcára függesztette tekintetét, de még kétkedés volt benne, mint aki hiszi is, meg nem is, hogy mást tapasztal, mint amire számított. Azért gondolatban tett felé egy lépést.
- Eltört a néni lábujja?- kérdezte.
-Jucinak hívnak. Amúgy meg rokonok volnánk. Az öreg Dorogi, sógor volt öreganyám után. Beszéltünk róla az uraddal is.
Marcsi pislogni kezdett. Most hallotta először, hogy vevőjük rokonát is Doroginak hívták. Ahogy azt is, hogy Laci közelebbi ismeretségbe került a szomszédokkal. Csak annyit említett róluk, hogy szerinte nem lesz gond velük. Maga nem nagyon hitt benne. Azt viszont biztosan tudta, hogy a ház eredeti tulajdonosa nem volt rokon. Arcába szökött a vér. Laci csak nem keverte hazugságba őket? Sürgős mehetnéke támadt.
- Örülök, hogy megismertem Juci nénit, majd még beszélgetünk...- mondta a régi mosolygásával, noha most nagyon nehezére esett, s szaladt volna befelé.
Az asszony hangja megállította.
- Várjál már, no! Szedtem egy kosár friss zöldséget. Mondtam az uradnak, ne hozzatok boltit. Nagy a kertem, van elég. Jövőre már nektek is lesz. Ha úgy fordul, majd visszaadjátok! - mondta, s lehajolt.
A kerítés tetejére feltette a kosarat. Marcsi alig bírta leemelni, s képtelen volt motyogáson kívül bármit is mondani. Az asszony nem hiányolta, a nélkül is volt még mondanivalója.
- Lekvárt is kaptok, tíz üveggel. Mondtam az uradnak, amíg a házon dolgozott, szedje le a barackot, és hozza át. Be kell főzni, mert nagyon löttyedt. Leszedte a mienket is. Magam kezdtem hozzá, mert a fiam nem ért rá, de öreg már a létrám, és leszakadt alattam három foka. Akkor tört el a lábujjam. Az urad a létrát is megjavította. Rendes ember. Megjavította a fiam autóját is, mehetett a dolgára. Kútfúró. Majd fúrnak nálatok is jó kutat. Onnan bevihetitek a vizet motorral, ahogy nálunk van. Na, csak menj, ha menned kell! De a zöldséget szedd ki mindjárt a kosárból, mert bolond fejjel az aljába tettem az almát, amit a gyerekeknek szántam. Puha fajta, a picinek is adhatsz belőle.
Marcsi engedelmesen bólogatott, s végre köszönte rendes szóval is. Aztán sietett be a nehéz kosárral. Szinte szaladt vele. Letette a tekintélyes konyhában, s befutott a szobájukba. Laci még aludt. Megrázta a két vállánál fogva. Amint kinyitotta a szemét, elfúló hangon kérte számon.
-Juci néninek azt mondtad, hogy azok a Dorogiék vagyunk?! Lacikám, hogy tehettél ilyet?
Laci félig felült, s csillapítón felelt.
- Nyugodj meg ! Egy szóval sem mondtam. Maguktól gondolták a nevünk miatt.
-Azonnal tisztáznod kellett volna! Nem tehetünk úgy, mintha csakugyan rokonok volnánk. Ilyen alapon nem fogadhatjuk el a segítségüket. Most is, annyi zöldséget adott, hogy egy hétig főzök belőle. Lekvárt is ígért tíz üveggel abból a barackból, amit átvittél. Dolgozott vele.
- Szó sincs arról, hogy ezen az alapon számítok a segítségükre. Először én léptem. Juci néni fiának lerobbant az öreg járgánya, amivel a kútfúró berendezést szállítja. A szerelő csak két hét múlva jött volna. Kerítésen át hallottam a fiú kesergését, hogy addig három kutat is megfúrna. Átszóltam, hogy szakmám, segítek. Örömében majdnem átugrotta a kerítést. Másnap mehetett dolgozni. Harmadnap azt mondta, ha máskor is számíthat rám, hamarosan megfúrjuk a mi kutunkat is. Motorja is van, amivel bevihetjük a vizet, csak rendbe kell hozni. Használt csöveket, csapokat is szerez, ha egy-két kútnál besegítek. Itt így mennek a dolgok. Nem csak nekünk, nekik is szükségük van a jó szomszédra. Ezt ők is pontosan tudják.
Marcsi nem tudott megnyugodni, szepegve mondta:
- Akkor is tisztáznunk kell. Nem akarok hazugságban élni.
Laci magához vonta.
- Ha ennyire bánt a dolog, cselekedj belátásod szerint!- mondta nehéz sóhajtással.
A sóhaj rátelepedett Marcsi lelkére. Kezdte hinni, hogy Laci maga sem biztos abban, hogy jól ítélte meg a szomszédék gondolkodását, s titkon attól tart, hogy a felmondott rokonság árnyékot vet majd a kezdődő jó kapcsolatra. Ezen az éjszakán sokáig vívódott. Végül úgy döntött, mégiscsak tisztázza a dolgot. Ha rosszul sülne el, vállalják a következményeket. Ahogy felvállalták mostani életüket is, mert nem akartak még méltatlanabb helyzetbe kerülni.
Juci néni másnap átsántikált hozzájuk. Megint gondolt a gyerekekre, most néhány szép szőlőfürtöt pakolt ki a kötényéből az asztalra. Amint leült, Marcsi összeszedte a bátorságát, s azt mondta:
- Örülünk, hogy ilyen kedves szomszédokra találtunk. Már ezért sem hallgathatunk arról, hogy félreértés történt a nevünk miatt. Sajnos, mi nem voltunk rokonságban az öreg Dorogival. Az volt a rokona, akivel szükségből elcseréltük a városi lakásunkat.
Az asszony hallgatott egy ideig, aztán meglepő módon felelt.
- Lehet is azt tudni, lányom! Főleg ilyen fiatalon. Még én se tudom, hogy öreganyám, hogy volt rokon az öreggel. Sose firtattuk. Nem vagyunk grófok, hogy irkáljuk a pereputtyot. Nálunk az a rokon, akit annak tartunk. Az urad pedig rászolgált. Most is. Első szóra elment a fiammal dolgozni, mert a szüret miatt kiesett az embere. Akkor már hogyne lenne rokon!- mondta tiltakozón, közben ölébe vonta a körülöttük tébláboló kisfiút, s elégedetten etetni kezdte a mézédes szőlővel.


OOOOOO

Szólj hozzá!

Rényi Anna: Novellák c. kötet - A kővirág

2010.02.23. 13:28 Rényi Anna

 

A   K Ő V I R Á G
 
 


           A barnás-szürke kősivatagokban élő kövek is rejtőzködnek. Szemre-formára alig lehet megkülönböztetni őket értéktelen társaiktól, de ha megnyílnak az ég csatornái, kibontják pompás szirmaikat, s virágba borítják az élettelennek tűnő sivatagot. Az ember lelke is rejt titkokat, olykor még önnönmaga előtt is.
Márti egymást szerető emberek gyermekeként látta meg a napvilágot. Jó körülmények közé született. Szép házban laktak, nyáron a kertben jázminbokrok illatoztak, s hintát lengetett a szél, télen hóember állt a kert közepén sárgarépa orral, s a szánkó mindig készenlétben volt a teraszon.
Egy napon szomorúan fordult az élete. Szüleit autóbaleset érte, ez éppen karácsony első napjára esett, s Márti magára maradt a világban. Voltak rokonai, de vagy nem tudták, vagy nem akarták magukhoz venni, így az óvodás gyermek intézetbe került.
Nem tudta, mi történik vele, s várta a szüleit szüntelen. Ahogy telt-múlt az idő, halványultak az emlékei, s csak az utolsó, együtt töltött estét őrizte a lelke sokáig. Szenteste volt, hármasban álltak a ragyogó fenyőfa előtt, apja énekelni kezdte a Mennyből az angyalt, anyja könnyes-mosollyal nézett rá, s ő hitte, hogy velük vannak az angyalok.
Aztán lassan beletörődött sorsába, s nyolcesztendős korára éppen olyan lett, mint a többi szertelen kis vagány. Karácsony már csak ajándékozási alkalmat jelentett, semmi mást. Elhalványult emlékezetében a szüleivel töltött utolsó este is.
Zsuzsa ebben az időben ismerte meg, mégis megfogta a kislány személyisége. Zsuzsa orvos volt, munkája egy időre az intézethez kötötte, s naponta beszélgetett a gyermekkel. Nem véletlenül. Házasságában szép kapcsolatban élt, de nem lehetett gyermekük, s Mártit lélekben kiválasztotta maguknak. A férje, Pali is megkedvelte a kislányt első látásra, s hozzáfogtak a hivatalos teendőkhöz.
Mártinak egyelőre nem beszéltek róla, de attól a naptól gyakran vitték haza. Boldog órákat töltöttek együtt. A kislány egyszer csak megsejtette szándékukat, s különös módon reagált. Zárkózott lett, dacos is olykor.  Kedveskedésüket visszautasította, nem nevetgélt már velük a régi módon. Ha kapott valamit, nem látszott rajta az öröm.
Zsuzsáékat meglepte, s zavarba hozta. Egy idő után kezdték hinni, a kislány bünteti őket, noha tudtukkal nem szolgáltak rá. Nyugtalanságukban, bizonytalanságukban kapkodni kezdtek, de bármit tettek, kudarc volt a vége.
Nem adták fel, tovább próbálkoztak. Mártit magukkal vitték a vidéki rokonaikhoz. Erre az alkalomra új ruhát kapott, maga választhatta ki, mégsem örült neki. Az autóban is kedvetlen volt. Zsuzsa hátraült hozzá, megpróbálta felvidítani, de nem járt sikerrel. A kislány mindenre a vállát rángatta.
A rokonság kedvesen fogadta. Voltak hasonló korú gyerekek is, de Márti nem barátkozott. Az asztalnál malackodón evett, a játékos kiskutyába belerúgott az asztal alatt, s olyan csúnya szavakkal küldte el, hogy Zsuzsa majdnem sírva fakadt bánatában. Ebéd után kiment ugyan a gyerekekkel, de játék ürügyén sorra verte őket.
Zsuzsáék úgy döntöttek, befejezik a látogatást, s rosszkedvűen indultak vissza a városba. Mártinak hétfő reggelig volt kimenője, ez vasárnap kora délután volt.
Nem beszélgettek az úton. Zsuzsa szorongva nézte a hátat fordító, makacson hallgató gyermeket, így figyelte Pali komor arcát is. Már bent jártak a városban, mikor Márti hirtelen megszólalt.
- Azonnal vigyetek vissza az intézetbe !- mondta, hangja sértődött volt.
Pali a fékre lépett, új utat választott, egyetlen szó nélkül teljesítette a követelést. Zsuzsa gyomra remegett, s egész úton abban reménykedett, hogy a kislány meggondolja magát, de mikor az intézet kapujában köszönés nélkül kiugrott a kocsiból, s előre szaladt, már maga is úgy érezte, hogy közeli a végső kudarc.
Ez augusztus utolsó vasárnapján történt. Zsuzsáék elhatározták,  figyelmeztetésül nem hozzák ki a következő hétvégén. Közben várták a telefonját. Zsuzsa már nem járt ki az intézetbe, de  jó kapcsolatban maradt a nevelőkkel, ennek köszönhetően Márti bármikor telefonálhatott. Régebben naponta megtette, most egész héten hallgatott. Rosszulesett mindkettőjüknek, s elhatározták, hogy nevelési okokból addig nem mennek a kislányhoz, amíg hallgat. Nem sejtették, hogy hiába várnak majd hosszú heteken át.
Zsuzsa egyik hétvégén nem bírta tovább, sírva borult az asztalra. Pali eltolta a tányért, járkálni kezdett idegesen, aztán csak annyit mondott :
- Öltözz!
Mentek a gyermekhez. Márti mikor meglátta őket, zavartan elmosolyodott. Zsuzsának úgy tűnt, volt benne megkönnyebbülés is, de későbbi egykedvűsége újra elbizonytalanította.
Attól kezdve csak látogatták. Decemberben, az ünnepek közeledtén, Zsuzsa nyugtalanul kérdezte, van-e kedve velük tölteni a karácsonyt. Márti megvonta a vállát, s azt felelte, neki mindegy, de ha akarják, kimehet.
Hazafelé gondolataikba mélyedtek. Megfogta szívüket ez a nehezen kezelhető gyermek, s azt is tudták, hogy józan ésszel nem lehet megindokolni, hogy miért ragaszkodnak éppen hozzá. Hiszen választhattak volna mást is. Látták a sóvárgó tekinteteket, bármelyik gyermek örömmel tartott volna velük, de nekik csak ez a háládatlan kellett.
Gondolataikból egyszerre sóhajtottak fel, s egymásra mosolyogtak restellőn. Pali ki is mondta, amit magukról gondolt.
-Mi alighanem bolondok vagyunk! - mondta, s boldogtalanul nevettek mindketten.
Következő napokban lélektannal kapcsolatos könyveket olvastak, s minél többet tudtak a lélek rejtelmeiről, annál nyugtalanabbak lettek. Így érkezett el szenteste napja. Zsuzsa késő délutánig ügyelt a kórházban, Pali egyedül ment a kislányért.
Mire Zsuzsa hazaért, már díszítették a fát. Márti lelkesedés nélkül akasztgatta a fényes gömböket, de volt a hangjában valami, ami Zsuzsa fülét megütötte, a kislány ideges volt.
Mikor eljött a gyertyagyújtás pillanata, úgy tettek, ahogy mindig szoktak. Pali énektanár volt, s szép hangján megszólalt a Mennyből az angyal. Márti arcán különös változás ment végbe. Szeme megtelt könnyel, arca kipirult. Zsuzsa szívében feléledt a remény.
S, akkor váratlan dolog történt. Márti ordítva nekirontott a karácsonyfának, tépte, rángatta, ahogy bírta, s közben artikulátlan hangon kiabálta:
- Nem akarom! Egyszer már eltüntetek, nem akarom, hogy újra elmenjetek! Jaj, nem akarom, nem akarom, nem akarom ! - s, hangja zokogásba fúlt.
Egyszerre kaptak a megzavarodott gyermekhez. Már maguk is sírtak. Nem törődtek a talpuk alatt ropogó gömbökkel, sem a földön heverő fával, csak a beléjük kapaszkodó, zokogó gyermekkel. Ölelték, csókolták boldog véget nem érőn.
 

OOOOOO
 

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Novellák c. kötet - A kuglóf

2010.02.21. 19:09 Rényi Anna

 

A   K U G L Ó F
 
       

           

     A hálószoba ritkára engedett redőnye mögött kellemes félhomály volt, noha kint már javában sütött a nap. Résnyire nyitva hagyott ajtón át beszökött a mazsolás kuglóf édes illata. Judit álmában is megérezte. Mocorgott, de nem nyitotta ki szemét, ingadozott az álom, s az ébrenlét határán. Csodálatosan szép álma volt, nem akart még felébredni.
A tengerparton volt azzal a fiúval, akit előző délután látott a villamoson. Színes volt az álom, s valóságos. Talpával érezte a homok melegét, élesen látta, ahogy az ég kékje összeborult a tengerrel a látóhatár peremén, s valahonnan halk zenét hozott a szél. Nagyon jó volt a fiúhoz bújni. Hozzáhajtotta fejét, s megkérdezte, - szereti-e a mazsolás kuglófot...
Nem tudta meg a választ, mert egyre erősebben jött az illat. Rosszkedvűen nyitotta ki szemét, pedig máskor örömmel ugrott ki az ágyból, ha megérezte a kuglóf illatát. Most nem kelt fel, hanem hasra fordult, s felidézte az előző délután eseményeit.
Amint felszállt a villamosra, tekintete megakadt a fiún. Igyekezett a közelébe jutni. Addig furakodott, míg mellé került. A fiú állva olvasott. Egyik kezében tartotta a könyvet, másikkal kapaszkodott. Mikor lapozni akart, elengedte a kapaszkodót, megbillent kicsit, s hozzádőlt. Nem szólt, csak rámosolygott bocsánatkérőn.
Ez is tetszett benne. Szerette volna felhívni magára a figyelmét, s beszélni kezdett hozzá. Olyasmit mondott, maga is olvasott már hasonló helyzetben, ha képtelen volt letenni a könyvet, vagy csak rövid időre kapta kölcsön. A fiú most is csak mosollyal válaszolt, aztán elmélyülten olvasott tovább.
Csalódott lett, s nem próbálkozott újra. Közben haragudott magára, mert nyilvános helyen képtelen volt ennél többet tenni. Bánatosan szállt le, s küldött egy búcsúpillantást a fiú felé. Éppen akkor nézett fel a könyvből, elkapta a tekintetét, s elmosolyodott újra. Megint azzal a kellemes, szívet melengető mosolygással. Ennyi történt mindössze, mégsem ment ki a fejéből. Egész este töprengett rajta, ez lehetett az álom oka.
Kedvetlenül kecmergett ki az ágyból. Felhúzta a redőnyt, s kicsoszogott a konyhába. Vasárnap volt, a szülei otthon voltak. Anyja éppen akkor tette tálra a kuglófot, apja újságot olvasott a reggelizőasztal mellett.
- Sziasztok!- mondta, s lehuppant a székre.
- Jó reggelt, te álomszuszék! - nevetett rá apja az újságja mögül - Nézz csak a tálra!
- Tudom. Már bent megéreztem az illatát. Köszi, anya ! Drága vagy.
 - Nem látom, hogy valóban örülsz neki...- mondta az anyja kis nehezteléssel.
- Csak azért, mert elűzte az álmom...- felelte bágyadtan.
- Nocsak! Mit álmodtál, ami fontosabb volt a kedvencednél?! - kérdezte apja hamiskás mosollyal.
- Valami szépet!- válaszolta ábrándozó hangon.
- Fogadjunk, hogy kitalálom! Egy magas, jóképű, fekete hajú fiúról álmodtál. Olyan könyvbúvár-féléről...- mondta az apja.
- Honnan veszed?- kérdezte meglepődve.
- Eltaláltam?! Hallod, anya? Eltaláltam!- nevetett apja jókedvűen, s így folytatta- Nézz csak ki az ablakon ! A szemben lévő ház falánál olvas valaki órák óta. Nem róla van szó véletlenül?
Judit az ablakhoz szaladt, s örömében sikított. Ott volt a fiú valóban. Előző délután utána jött, de kesergésében nem vette észre, s hogy itt van újra, magabiztossá tette. Szaladt öltözni, a fürdőszobából kiabálta anyjának, csomagoljon be nagydarab kuglófot, majd a strandon megeszik.
Így kezdődött a közös történetük. A doktornő ahányszor kuglófot sütött, gondolatban mindig átélte azt a régi vasárnapot.
Akkor is ezt tette, mikor Ákos megjelent a konyhában köntösben, kócosan, kialvatlan arccal, s furcsa hangon mondta :

- Judit, beszélnünk kell!
- Itt és most?- kérdezte, s nyugtalanul nézett a férjére. Látta rajta, hogy valami komoly baja van, megroggyant a tartása, a haza hozott ügyészi magabiztossága, olyan riadt volt, mint egy bajba került kisfiú.
- Most azonnal, mert nem bírom tovább! – felelte Ákos, s lerogyott a székre, mint akinek jártányi ereje sincs, s nyöszörgőn folytatta - Judit, én nagy bajt okoztam, nagyon nagy bajt.
Judit gyorsan benyomta a kuglófot a sütőbe, leöblítette kezét, ideges mozdulatokkal szárazra törölte, s miközben leült Ákos térdére, ijedten kérdezte:
- Mi történt, szívem ? Beszélj!
Ákos hozzáhajtotta fejét, s gyanúsan remegett a hangja.
- Szeretlek..., Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek..., Szeretem a gyermekeinket is..., Mégis iszonyú bűnt követtem el ellenetek.
-Uramisten!- rebegte Judit, mert Ákosnál becsületesebb embert, jobb férjet és apát nem ismert. Elszorult hangon kérdezte - Mit tettél?
- Mikor Váradival Párizsban voltunk, egyik este sokat ittunk, s elmentünk egy olyan helyre. Mind a ketten ugyanazzal a nővel feküdtünk le. Váradi az este felhívott. Készítettek nála valami vizsgálatot, amiből kiderült, hogy hív pozitív. Akkor én is..., akkor te is..., - nyögte, s könnybe fúlt a hangja.
Judit felzokogott. Ákos magához szorította, kapaszkodtak egymásba, mint fuldoklók az örvény közepén.
Közben a sütőben égett a kuglóf, terjengett a füst a konyhában. Judit úgy-ahogy magához tért, kikapta a formát a sütőből, s ledobta a kőre. A hangokra, zajra felébredtek a kicsi gyermekeik, s riadtan megjelentek mindhárman az ajtóban.
A legkisebb megkérdezte:
 - Édesanyáék miért sírnak?
- Mert megégett a kuglóf..., - vélte a legnagyobb, s sajnálkozón nézett az égett tésztára.
- Szegény kuglóf!- mondta a középső, s legörbült a szája.
Judit újra felsírt. Ákos magukhoz vonta a gyerekeket is. Együtt siratták aztán a megégett kuglófot...,
Néhány nap múlva kiderült, hogy ezúttal megúszták. Váradi később szerezte a bajt. A rémületből nehezen tértek magukhoz. Ákos félve fogta meg Judit kezét.
- Megérdemelném, ha örökre száműznél magadtól... Nagy szemétség volt, amit tettem. Meg tudod bocsátani?
Judit szomorú szemekkel nézett rá. Az elmúlt napok rettenete mellett, gyötörte hűtlensége is. Égő, eleven seb volt a lelkén. Talán sohasem fogja megérteni, hogy tudta megtenni, annyi csodálatosan szép év után, mert az ital nem mentség, ahogy Váradi társasága sem. Ennek ellenére megpróbálja elfelejteni. Csak Isten adjon hozzá elég erőt, mert nem tud szabadulni attól a bánattól, amit a gyilkos kór tudatában érzett, ha ránézett az árvaságra ítélt, három kicsi gyermekére.
Kuglófot sem süt többé. Felidézné benne a bánatot. S, egy nap végleg felébredne. Nem akar felébredni. Kapaszkodni fog a hátuk mögött maradt, boldog évekbe, mert nem akarja, hogy apa nélkül nőjenek fel az ártatlanok.
 

OOOOOO

Szólj hozzá!

Rényi Anna: Novellák c. kötet - Egy régi nyár

2010.02.08. 13:09 Rényi Anna

 

E G Y   R É G I   N Y Á R
 

        Harminc esztendő után, harsogó napsütésben érkezett meg a kisváros pályaudvarára. Amint leszállt a vonatról, s letette bőröndjét a sínek között, azonnal az emlékeit kereste, hajdani önmagát a díszráccsal elkerített peronon, a mennyezetről függő virágtartók alatt.
Álldogáltak néhányan a félig nyitott peronon. Köztük egy lány is, aki éppen olyan volt, mint ő azon a harminc esztendővel ezelőtti nyáron. Alig húszéves, karcsú és vidám. Társaság vette körül, talán a barátai. A díszrácsos kerítéshez támaszkodott, ami éppen olyan zöld volt, mint régen, s kacagó jókedvvel beszélt a többiekhez, akik mindannyian párban voltak. A lány talán éppen a kedvesét várta.
Nézte egy ideig, s nézte volna tovább is, de a hangosanbeszélő rászólt, hogy menjen ki a sínek közül, mert újabb vonat érkezik az állomásra. Kicipelte bőröndjét, s a kijárat mellett letette. Oda, ahonnan még a peronra látott. Tudta, az élet gyakran ismétli önmagát. Azon a régi nyáron ő is így várt, éppen így, ilyen boldog örömmel. Jött is a fiú valóban. Leugrott a vonatról, egyenesen a díszráccsal elválasztott peronhoz sietett, átugrotta az alacsony kerítést, s a lányt magához ölelte. A társaság aztán elvonult. Bepárásodott szemmel nézett utánuk. A fiú hasonlított a fiújára, az is ilyen magas volt, s jóképű, csak könnyű nyári öltözet helyett vasutastiszti egyenruhát viselt.
Egy nyáron át tartott a szerelmük, s csodaszép volt. Az itteni kempingben töltötte azt a nyarat a rokonainál, a fiúval a kemping melletti fürdőben ismerkedtek meg. Mivel a fiú vidéken szolgált, nap mint nap kiment elé az állomásra. Aztán elmúlt a nyár, s válniuk kellett. Messze kerültek egymástól. A távolság ellenségükké szegődött. Mégis fontos lett az a régi emlék. Ahogy teltek az évek, s hátukon hozták a szürke hétköznapokat, egyre fontosabb. Most, hogy erre vitt az útja ennyi év után, látnia kellett még egyszer a várost, s megszakította útját.
Sóhajtott, s valami alkalmas segítség után nézett. Az állomás előtt nem volt taxi, s a kemping messze volt. Rokonai már régen elmentek a városból, így a kempingben lévő motelben foglalt szállást egy éjszakára.
Ráérőnek tűnő ember üldögélt a kijárat melletti padon csomag nélkül. Ültében zsebre dugta kezeit, s úgy nézelődött, mint akinek semmi dolga. Megszólította. Megkérdezte, kivinné-e a bőröndjét a kempingbe, megfizeti. Az ember megnézte tetőtől-talpig, aztán a szájában lógó cigaretta mellől odapöccintette:
- Egy százas, de előre!
Meglepte az összeg, noha ebben az időben száz forintnak volt még némi értéke, de mindenképpen többre számított. Legalább a duplájára. Talán az egyszerű öltözete miatt nem nézett ki belőle többet. Nem bánta. Kifizette a mondott összeget, s elindult a bőröndjét hátrahagyva. Az ember felkecmergett a padról, idősebb ember volt, pocakos, nehéz járású, s nyögve emelte fel a bőröndöt.
Amint kiértek az állomás területéről, átölelték az emlékek újra. Jól ismerte a befelé vezető utcát, a fiúval naponta végigsétáltak rajta. Régen hangulatos, falusias utca volt, most emeletes családi házak sorakoztak egymás mellett, de felfedezte egy ottfelejtett öreg házban a kicsi boltot. Gyakran vásároltak ott, édességet vettek,  séta közben etették egymást. Játékosan megharapták a másik ujját, hogy aztán legyen okuk megcsókolni. Fordult az ajtónak, de megtorpant a küszöbön. A kis boltból talponálló lett.
Az ember beérte közben szuszogva, s az ajtóra mutatott.
- Ide bemehetnénk, nagysád, mert nehezebb a bőröndje, mint gondoltam! Toldja meg a százast még eggyel.
Magában mosolygott a dolgon, ahogy a nagysádon is, s odaadta a százast. Maga kint maradt őrizni a bőröndöt. Közben nézelődött. Úgy emlékezett, hogy a kis bolt körül volt a szivattyús kút. Mindig megálltak mellette. Egymás tenyeréből ittak, összeborultak aztán boldog kacagással. Volt ott egy kisfa is, körülötte kergetőztek, s a zsenge fához dőltek csókolózva. Nem látta a kutat, hiába kereste. Az ember kilépett az ajtón, bajszáról törölgette a habot, s úgy nézett a bőröndre, mint akinek elment a kedve a további cipekedéstől. Megkérdezte tőle, ismerős-e ebben az utcában. Az ember szeme felcsillant. Talán azt hitte, hogy nem kell tovább menni, s mondta, hogy naponta járja az utcát.
- Volt itt egy szivattyús kút, megszüntették volna?!- kérdezte.
- Kút? Ha szomjas, itt a kricsmó, csak nem akar vizet inni, nagysád?!- szörnyülködött az ember.
Bosszankodva legyintett, s tovább indult. Néhány ház után meglátta a kutat. Modernizálták, de ott volt. Röpült felé, s míg a tenyeréből kortyolgatta a vizet, átölelték az emlékek újra. Az arcát is megmosta, jólesett a nagy melegben. Csak akkor vette észre, hogy ez egy vezetékes kút. Bosszúsan kérte számon, a bámészkodó emberen.
- Miért nem mondja, hogy ez nem a régi kút?!
- Víz...víz !- vonta meg vállát az ember - A szivattyús kutat már régen betemették. Valahol ott volt, ahol az a motor áll... - mondta visszafelé mutatva.
Kétháznyit ment vissza. Megnézte az ott lévő fát. Megnőtt, megerősödött az évtizedek alatt. Meg kellett érintenie. Megsimogatta, s a fejét hozzáhajtotta néhány pillanatra. Megtehette feltűnősködés nélkül, a forró déli órán alig volt járókelő az utcán. Mikor visszaballagott, az ember mérgesen fogadta.
- Városnézés, nagysád?!   Ha így folytatja, estig se érünk a kempingbe!
Nem volt kedve magyarázkodni, s elindultak újra. Az ember fújtatott, a bőrönd mellett cipelte a maga súlyát is, izzadt erősen. Mikor egy újabb italbolthoz értek, letette a bőröndöt, s míg törölgette az arcát, a bejárat felé pislogott.
Kedvében akart járni, s megkérdezte, van-e még a százasokból. Az ember rosszalló pillantást vetett rá, s megráncigálta sörhöz szokott pocakja alatt a nadrágszíját. Szó nélkül nyújtotta az újabb százast. Magában nagyon remélte, hogy nem találnak lépten-nyomon újabb italboltra.
Őrizte a bőröndöt sokáig. Mikor elindultak, s mentek egy darabon, ott volt előtte az újabb emlék. Túloldalon állt egy hatalmas fa. Olyan vastag volt annak idején már a törzse, hogy alig érték át a fiúval, ha megálltak mellette játékosan. Átvágott az úton, s hívta az embert is.
- Jöjjön, nézze meg ezt a fát! Hát nem gyönyörű?! Legalább százesztendős...- mondta, s megpróbálta átfogni, ahogy régen.
Az ember az egyik lábáról a másikra állt, látszott rajta a türelmetlenség, de azért felelt.
- Van ez már kétszáz is, ha nem több! Gyerekkoromban is ilyen vastag volt, pedig annak idestova ötven esztendeje.
- Ötvenéves volna, és már nyugdíjas?!- kérdezte, hogy kérdezzen valamit.
- Ötvenhárom, és leszázalékoltak, a betyárját! Na, megyünk, vagy ölelgeti még egy kicsit a fát?
Zavarba jött. Észre sem vette, hogy még mindig átölelve tartja. A kempingig már nem álltak meg. Nem is örvendezett magában, mert alig ismert a városra. Az ember a kemping kapujában letette a bőröndöt. Látszott rajta, hogy nem hajlandó beljebb vinni. Azért megkérdezte reménykedőn.
- Holnap utazom újra, segítene megint?!
- Lehet róla szó, ha jobban megfizeti. Kevés a háromszáz ezért a nehéz bőröndért. Ide az állomás is messze van. Igaz, a dolgomtól ráérek. A vasúthoz is kimegyek mindennap. Ugyanis, vasutas voltam, és szeretek kint nézelődni.
- Mennyit kérne?!- kérdezte, de már másfelé jártak a gondolatai. Azzal folytatta, amire gondolt- Ha vasutas volt, biztosan ismeri jól a kollégáit...
Az ember a szavába vágott.
- Ötszázat! Olcsóbban nem vállalom. Cudar nehéz cipekedni ebben a kutya melegben, meg magával macerás is a közlekedés. Minden fánál megáll, nagysád!- mondta szemrehányón.
Hálás volt, hogy a szavába vágott. Majdnem megkérdezte a fiút. Pedig megfogadta magában, hogy nem érdeklődik utána. Nem akarja tudni, hogy mi lett a sorsa. Csak az emlékei színhelyét akarta látni. Az emberrel éppen csak elköszöntek.
Amint elfoglalta a szállását, s végigdőlt az ágyán, úrrá lett rajta a szomorúság. Felkavarták az emlékek, s kezdte bánni, hogy engedett a csábításnak. Ide jött, látta a régi peront, a két kedves fát, mindössze ennyi tárgyi emléke maradt a múltnak. Kevesellte a lelke, mint koldus a kapott alamizsnát.
Az ember másnap időben ott volt. Már támasztotta a kapufélfát, mikor kivitte a bőröndöt. Rövidebb ideig tartott az út, mint előző nap. Az ember nem állt meg az útba eső italboltoknál, ő sem időzött hosszan az emlékeinél.
Hallgatagon mentek, de az ember végig pislogott rá. Attól tartott, hogy faggatni fogja. Jól sejtette. Mikor az állomásnál megkapta a bérét, megkérdezte:
- Mikor járt nálunk?
- Régen, nagyon régen...- mondta, s valami rossz érzése támadt.
- Nem a hatvanas évek elején véletlenül?- kérdezte az ember átható tekintettel, s zavartan forgatta az ötszázast az ujjai között.
- Előbb egy kicsivel. Ötvennyolc nyarát töltöttem itt...- mondta elcsukló hangon, s elfordította az arcát. Az emberből elviselhetetlenül áradt a pálinka szaga.
- Ötvennyolc nyara...- ismételte az ember fahangon, s hirtelen feltört melléből egy furcsa jajdulás. Visszanyomta kezébe a pénzt. - Nem kell, szívesség volt!- mondta, s felkapta a bőröndöt, rohant vele az érkező vonathoz. Felvitte a kocsiba, feltette a csomagtartóra, s leszállt.
Nem ment el, hanem megállt az ablakával szemközt. A rossz érzést felváltotta az ijesztő sejtelem. Leült az ablak mellé, s remegett a lába. Nem nézett ki, noha tudta, hogy ott van. Csak akkor kapta oda az arcát, mikor fütyült az indító. Az ember merőn nézte, s rágta a bajszát. Gyötrő pillanatok voltak. Kétség, s bizonyosság határán ingadozott. Végül erőt vett magán, s halványan elmosolyodott. Az ember visszamosolygott félszegen. Az a mosoly átfestette az idegennek vélt arcot, előtűntek a régi, kedves vonások. Nézte, s könnyek szöktek a szemébe. Közben a vonat elindult. Az ember felemelte a kezét, s tisztelgett.
 

OOOOOO

1 komment

Rényi Anna : Novellák c. kötet - Az ajándék

2010.02.06. 11:58 Rényi Anna

 

A Z   A J Á N D É K
 
 


            December abban az évben hóval köszöntött be. Néhány nap után tekintélyes mennyiség gyűlt össze a járdák mellett. Zsófi rótta az utat, s közben alkalmasabb téli cipőről ábrándozott. Megállt a kirakat előtt, sóvárogva nézte a meleg csizmákat, bundabélésű cipőket. Csak az tudja, hogy milyen nagyon tud sóvárogni az ember, aki már taposta átfagyott lábakkal a hideg égi áldást. Hiábavaló volt a vágyakozása, nem jött össze a cipő ára karácsonyra. Már szenteste napja volt. Szomorkásan ballagott haza, otthon betette lábát a forró vízzel teli lavórba.
Nyugdíjas tanárnő volt, öreglány, ahogy mondták a háta mögött. Az a fajta, aki egyedül élt ugyan, mégis számos emberre volt gondja. Mindig voltak védencei. Zsófi már fiatal korában is ilyen volt, amolyan egyszemélyes közintézménye a jónak, akihez mehetett bárki a gondjával. Fiatalnak csinos volt, hogy mégis egyedül maradt, az éppen abban keresendő, hogy saját sorsára sohasem volt elég ideje.
Míg áztatta a lábát, végiggondolta a napját. Feledi Tóni bácsinál volt egész nap. Kitakarította a lakást, az ünnepek miatt sütött-főzött is. Téli vakáció alatt nem főztek a kollégiumban, Tóni bácsi onnan kapta a mindennapi ebédjét. Azért nevezte bácsinak, mert mindenki így hívta. Tanártársa volt valaha, előtte tíz esztendővel ment nyugdíjba. Feleségével is barátságban voltak. Mariska a betegsége alatt könnyekkel kérlelte, hogy az öreget ne hagyja magára, ha neki el kell menni. Ezért Zsófi becsületbeli ügyének tekintette a gondoskodást.
Pedig sok dolga-gondja volt az öregúrral. Tónit csak két dolog érdekelte, a fia és a pipája. A pipája éjjel-nappal a szájában volt, a fiát pedig tizenévesen messzire vitte a kalandvágy. Évtizedek óta külföldön élt, így aztán volt is, meg nem is. Amúgy sem lehetett számítani rá. Még annyi fáradtságot sem vett. hogy apja leveleire rendszeresen válaszoljon. Évente csak egy-két levelet írt. Tóni sokat kesergett miatta, de ez sem befolyásolta abban, hogy a fiának maga elmondja mindazt, amit el akart mondani. Hetente kettesével-hármasával küldte leveleit a legutóbbi címre.
Általában az élet dolgairól írt. Intette, óvta, tanította. Akkor sem beszélhetett volna többet hozzá, ha mellette van. Sokba került a légiposta, s a pipadohány, a rezsi után alig maradt pénze. Nem foglalkozott vele. Evett, ha volt mit, máskor beérte a pipával. Ha Zsófi nem gondoskodott volna róla időről-időre, a kiporciózott menza ebéd mellett már régen éhen halt volna.

Zsófi neheztelt a világgá ment fiúra. Ismerte születése óta, kezdő tanárként tanította is. Kedves gyerek volt, de nagyon nyugtalan. Nem tudott csendben maradni, folyton felugrált a helyéről, s mindig valami kópéságon törte a fejét. Mondta is neki nemegyszer, hogy tőle jobbakat is máglyára vetettek hajdan.
A kópé csak vigyorgott, mint a vadalma. Tett mást is. Elnevezte balerinának a háta mögött. A diákok így emlegették aztán évtizedeken át. Mariska árulta el, hogy a kópé volt benne a ludas. Sokat töprengett azon, hogy miért éppen ezt a nevet akasztotta rá, s szívesen megráncigálta volna miatta a fülét, de akkor már messze járt.
Odakint sem állapodott meg. Nyugtalan lelke világvándorrá tette, bolyongott a földrészek között. Egyszer maga is írt neki. Leszedte róla a keresztvizet. Megírta, hogy az nem ember, aki így bánik az apjával, mikor tudja, hogy ő az egyetlen gondolata, s kesereg utána éjjel-nappal. Az öregúrnak sohasem merte bevallani. Főképpen azért, mert a fiú elhallgatott. Két esztendeje egy sors sem írt. Nem hitte, hogy a levele volt az oka. Talán valami baj érte. Ha erre gondolt, megkönnyezte a fiút.
Aztán eszébe jutott a saját élete. Karácsonyestéken szokása volt valamiféle számadást készíteni. Ha elkezdte, gyötrődött mindig. Hiszen nehéz volt tudomásul venni, hogy egyedül maradt, pedig nem született magányra. Eszébe jutottak a reménykedő évek, s jöttek az emlékek sorra.
Mikor rádöbbent, hogy kifutott az időből, kapkodni kezdett. Első próbálkozása Bakai volt. Akkoriban együtt tanítottak. Helyes férfi volt, kicsit őszülő már, markánsarcú, elvált. Egy ideig komolyan hitte, ha késve is, neki rendelte az ég.
Csalódott. Bakai módos özvegyasszonynak is tette a szépet. Az asszonytól viszonzásul kapott egy új kocsit. Látnia kellett, hogy iránta nem lehet komoly a szándéka.
Aztán ott volt az árva Guszti. Így nevezte magában, mert mindig azt sírta, hogy mennyire árva. Ismerte régről, a városnál valaha magas pozíciót töltött be. Megboldogult felesége mosolygós volt haláláig. Remélte, hogy neki se lesz rosszabb dolga. Guszti hetente egyszer - kétszer nála ebédelt, olykor meghívatta magát vacsorára is. Kedves volt, virágot vett, kezet csókolt. Hálából eljárt hozzá hébe-hóba takarítani. Egy napon kivitte a papírkosarat a kukához, s régi szokása szerint átnézte, hogy tévedésből semmi se kerüljön ebek harmincadjára. Talált benne néhány feljegyzést, amiből kiderült, hogy az árva Guszti vidékre járt udvarolni. Apróhirdetésben ismerkedett. Az asszonyok neve mellé felírta a címüket, s azt is, hogy melyiküknek mit mondott a kedvenc ételéről. Magát is megtalálta a töltött káposztájával. Árva Guszti precíz volt, az asszonyokat valami listán összesítette, gondosan kipipált minden tételt. A teli papírkosarat visszavitte a házba, mérgében Guszti fejére borította, s bevágta maga után az ajtót.
Nem próbálkozott tovább. Már nyugdíjas volt, mikor még egyszer fellobbant benne a remény. Kapott egy kedves ajánlatot. Bandi hajdan a körzeti orvosa volt. Módfelett kedvelte. Özvegyember volt, jó modorú, már nyugdíjas maga is. Szívesen beszélgetett vele. Tudta, hogy jó gyerekei vannak, látogatják is, s nem szólnak bele a dolgaiba. Bejárónője is volt, aki elvégzett mindent körülötte.
Bandi egy nap felkereste, s szép bevezetés után arra kérte, hogy legyen a társa. Panaszolta, hogy az estéi nagyon magányosak. Jó volna valakivel üldögélni a televízió előtt, vagy beszélgetni a kandalló mellett.
Néhány nap gondolkodás után igent mondott, de csak azzal a feltétellel, hogy eleinte vendégként tölti nála az estét. Már az első napon beigazolódott, hogy kellett az óvatosság.
Bandi elvitte magához a kocsiján, s leültek együtt a televízió elé. Kérője néhány perc múlva már horkolt. Mikor adás végén, éjféltájban ébresztgette, hogy a megbeszélés szerint hazafuvarozza, félálomban udvariatlan volt, szinte goromba. Egyedül ment haza a késői órán, s végig azon kesergett, hogy mennyire nincs szerencséje.
Bandi másnap bocsánatot kért, magyarázkodott és könyörgött. Adott még egy esélyt maguknak, s elment újra. Nem kellett volna. Megismétlődött az előző este. Mielőtt hazament, leírta egy papírlapra, hogy máskor ne keresse, mert aludni egyedül is tud az ember, ahhoz nem kell társaság. Inggombjára akasztotta. Nem is kereste többet.
Itt tartott gondolatban, mikor valaki megzörgette az utcai ablakot. Megtörölte gyorsan a lábát, s félrevonta a sötétítőt. Megrettent. Egy torzonborz alak vigyorgott be az üvegen keresztül. A következő pillanatban ráismert. Évtizedek óta nem látta, mégis megismerte. Sírva fakadt, s megfenyegette az ablaküvegen át. Aztán rohant, ahogy a lába bírta. Papucsban, hálóingben ki a havas udvarra, szaladt kaput nyitni, mert megjött a csavargó, egyenesen hozzá jött. Nem mondta, mégis tudta. Nyakába röpült, az meg felkapta, szaladt be vele, közben sírva-nevetve kiabálta:
- Megvagy, Zsófi néni? Megvagy, balerina? Apa megvan..., balerina megvan..., hazajött a világcsavargó!
Letette a szoba közepén, s vigyorgó örömmel nézett rá. Zsófi még sírt, de közben már füstölgött magában. Hát itt van a kópé! Él, a gézengúz! És letegezte a szemtelenje, lebalerinázta a szemébe! Mégsem tudott haragudni rá. Összecsókolta a képét újra, s újra.
A fiú közben elmondta, hogy járt már a szülői háznál, világítottak az ablakok, de nem akart váratlanul rátörni az apjára. Zsófi megint füstölgött magában, mert csúnyán törte a nyelvet. Azt gondolta, játssza az idegent, de majd ad neki, csak örvendezzék ki magukat!
Egyelőre nem került rá sor, mert a kópé ment volna az apjához. Kapkodva öltözött. Vitte aztán a szép autóján, s egész úton be nem állt a szája. Zsófi lassan megértette, hogy nem jókedvében töri a nyelvet. Ahol ő volt az utóbbi két évtizedben, ott senki sem beszélt magyarul. Valami őserdőben, fakitermelésen dolgozott. Címei, barátok címe volt. Alkalmilag küldték utána a leveleket. Volt úgy, hogy egy esztendőbe telt, mire eljutott hozzá  apja levele, s válaszolni sem volt könnyebb.
Az öreg Tóni pizsamában nyitott ajtót. Tekintetével mindjárt a fiát kereste. Mindig várta. Karácsonykor különösen. A késői csengetés fellobbantotta benne a reményt. Remegett aztán tetőtől-talpig, a fia két erős karja tartotta lábon.
Zsófi is sírt, s azt gondolta közben, hogy ez az eddigi élete legszebb karácsonya. Aztán órákon át hallgatták a világ vándorát. Mikor készülődött haza, a kópé elé állt ünnepélyes arccal.
- Az a te leveled nagyon megütött itt!- mondta a mellére mutatva - Helyére tette csavargó eszét. Itt marad apával, veled. Itthon, örökre! Hoztam kis pénz, majd kezdeni biznisz. Hoztam neked is ajándék. Karácsonyra Jézuska, hogy ne haragudj csavargóra többet. Oké?!
S, átadott egy cipődobozfélét. Zsófi összecsókolta a bozontos képét azért a néhány szóért, de mi tagadás, az ajándéknak is örült, mert az idejét sem tudta, hogy legutóbb mikor kapott ajándékot. Mikor indult volna, a kópé valósággal az ölébe kapta, s vitte a kocsijához. Tiltakozott, nem akarta elszakítani őket egymástól, de hiába. A kópé betuszkolta a kocsiba, a háza előtt kitette, s robogott vissza az apjához.
Rohant be a dobozzal, s közben erőt vett rajta valami szokatlan csodavárás. Gyermekkorában érzett hasonlót. Kezdte hinni, hogy cipőt hozott neki. Talán éppen olyat, mint amit a kirakatban látott, vagy még annál is szebbet, krokodilbőrből, élete végéig tartót.
Amint beért, azonnal bontogatni kezdte, még a kabátját sem tette le. Remegő kézzel tépte a sok selyempapírt. Aztán csak állt, s bámult, mert valóban cipő volt a dobozban, olyan gyönyörű, amilyet még sohasem látott: Balettcipő. Selyemből, bársonyból.
Nézte, nézte, aztán elkezdett nevetni. Először csak kuncogva, aztán egyre hangosabban, végén már úgy hahotázott, hogy majdnem beleszakadt szegény szíve.
 

OOOOOO

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Novellák c. kötet - A pernahajder

2010.02.06. 10:15 Rényi Anna

 

A  P E R N A H A J D E R

 
 
 
      Dr. N. Pál elolvasta az öccse levelét, s hátradőlt a székén elgondolkodva. Gézáról ritkán hallott. Olykor csak évek múltán. Megromlott köztük a kapcsolat, pedig valamikor szerették egymást, jó testvérek voltak.
Az egyetemi évek alatt kezdődtek a gondok. Ő maga jogra járt, öccse a műszaki egyetemre. Az öccsét kicsapták harmadévesen, mert inni kezdett. Attól kezdve lumpolt éjjel-nappal. Keveset járt haza. Ha megjelent, szüleik a szívükhöz kaptak, mert elhanyagolt volt, s mindig kapatos. Szüleik halála után eltűnt évekre. Kereste, aztán sóhajtva lemondott róla, s azzal vigasztalta magát, hogy rossz pénz nem vész el.
Mikor újra hírt adott magáról, egy színháznál dolgozott, később egy újság szerkesztőségéből telefonált, aztán megint máshonnan. Égett a talpa alatt a föld, nem tudott egy helyben maradni. Maga akkor már tekintélyes ügyvéd volt, s családapa. Ahányszor beszéltek, mindig megmosta az öccse fejét. Említette saját példáját, családi otthonát, három gyermekét. Géza nevetett. Hangja furcsa volt, mintha nem jött volna szívből az a nevetés. Meghívta magukhoz. Akkor már a férfikor derekán jártak, s régen látták egymást.
Géza italosan állított be. Ölelgette sohasem látott unokaöccseit, borostás arcát az érzékeny lányka arcához nyomta, s a feleségét ölbe kapta. Nem aratott vele sikert. Azon az estén felesége a dolgozószobába száműzte az öccse miatt, s azt mondta ritkán tapasztalt nehezteléssel, hogy nincs szükségük ilyen rokonra.
Nem hívta meg többet, s megint nem hallott róla évekig. Egyszer aztán jelentkezett telefonon, azt mondta, hogy jogi segítségre van szüksége, valami sehonnai elfoglalta a lakását, s nincs pénze ügyvédre.
Meglepte, hogy a pernahajdernek saját lakása van. Felesége ellenezte az utazást, hosszas tusakodás után mégiscsak felutazott a fővárosba. Gézával egy vendéglőben beszéltek meg találkozót. Alig ismert rá, úgy összetörte az élet. Talán ifjú koruk óta először beszélgettek hosszabban egymással. Géza felemelte a poharát, nézte a csillogó italt, s azt mondta ködös tekintettel:
- Tudod, bátyó, minden csak a szerencsén múlik! Neked sikerült, nekem nem. Még sohasem kérdezted meg tőlem, hogy miért élek úgy, ahogyan élek.
Indulatosan felelt, hiszen erről megvolt a maga véleménye.
- Semmi köze ehhez a szerencsének, öcsém! Minden a kitartáson múlik. Belőled teljesen hiányzik a kitartás, Géza !
- Hát az tényleg hiányzik!- felelte az öccse keserű nevetéssel, mintha éppen az ellenkezőjét gondolta volna, s felhajtotta az italt.
Aztán még számos pohár következett. Nem tudta lefogni a kezét, s  legszívesebben otthagyta volna, de szánta és elvállalta az ügyét.
Sokba került neki az a per. Géza le volt égve, minden költséget magának kellett állnia. Még a vendéglői számlákat is a további találkozásokkor. Visszaszerezte a lakását, de keményen a fejére olvasta a hibáit megint, s magában megfogadta, hogy többet nem törődik vele.
Nem hallott róla sokáig. Egyszer csak kapott tőle egy búcsúlevelet. Rövid levél volt, éppen csak istenhozzád. Fogadalma ellenére azonnal vonatra ült. Talán azért, mert akkoriban temette el a feleségét, gyermekei kirepültek, magányos volt, s fogékony a bánatra. Ez bő két esztendeje történt. Lakásán kereste fel, mulatozás közben, ivócimborákkal találta, s olyan állapotban, ami felháborította. Csúnyán összevesztek. Géza összehordott hetet-havat, emlegette még a gyerekkorukat is, a mindig eminens bátyó nyomasztó példáját. De legfőképpen valami terhet emlegetett, amit évtizedek óta cipelt, s a szerencsét, megint csak a szerencsét. Ordítva kiabálta az arcába:
- Szállj le a magas lóról, bátyó! Nem a te érdemed, hogy teljes életet élhettél, hanem a jó sorsodnak köszönd. Tőlem elpártolt a szerencse...Elpártolt!
Haraggal váltak el.
A kezében tartott levél nem utalt rá, éppen ellenkezőleg, mintha nem is Géza írta volna. Leszázalékolták a szívével, nyugdíjas lett, otthonülő. Komoly betegsége volt, ezért végrendelkezett. Lakását rá hagyta, az egyetlen testvérbátyjára. Továbbadhatja a gyermekeinek. Amúgy is megilleti, mert annak idején visszaszerezte. Megmentette attól, hogy az utcára kerüljön.

Aztán megkapó szeretettel emlegette kis társát, kis puliját, aki bearanyozta napjait. Aggódott is a puli sorsa miatt, mert egyszer már árvaságra jutott. Elvesztette előző családját. Akkor vette magához, így lett mindennapos öröme. Ha őt is elveszti, árva lesz újra. Ezért arra kérte, hogy vegye pártfogásába. Adja becsületszavát, hogy  gondja lesz rá.
Megrendítette, s meghatotta a levél. Géza felelősséget érez egy kis élőlény iránt. Talán gondozza is, de mindenképpen szereti. Minden szava ezt bizonyította. Úgy beszélt róla, mintha ember volna. Megválaszolta a levelet, s becsületszavát adta.
A levél óta csak néhány hónap telt el, s Gézát elvitte a szíve. Erről egy bizonyos özvegy Vasné értesítette táviratilag. Azt is megüzente benne, hogy a lakásban várja a temetés napján. Ebből gondolta, hogy bejárónő lehet, s ez némi csalódást okozott a puli dolgában, de Géza megváltozott életvitele így is melegséggel töltötte el.
Felutazott a temetés napján, s becsengetett Géza lakásába. Alaposan meglepődött. Hervadásában is szép asszony nyitott ajtót, tiszteletet parancsolt a megjelenése. Mély gyászban volt, szeme ki volt sírva, bánat ült az arcán. Özvegy Vasnénak mutatkozott be, s tessékelte befelé. Nem tudta, hogy mit gondoljon, s zavarában a puli felől érdeklődött.
Az asszony bánatosan elmosolyodott.
- Puli?! Ó, hát így emlegetett? Tréfásan hívott így, mert Paula a nevem. Szegény már beteg volt, mikor megírta magának a levelet. Erős gyógyszereket szedett. Megfeledkezett arról, hogy maga nem tud rólam. Nem ismeri a történetünket...- mondta, s kedvesen hellyel kínálta, csak aztán folytatta gyötrődő sóhajtás után - Még igen fiatalok voltunk, mikor találkoztunk. Géza harmadéves egyetemista volt. Őszintén és mélyen belém szeretett. Kölcsönös volt az érzés, de nem jöhettünk össze, mert akkor már feleség és anya voltam. Szigorú erkölcsi elvek szerint nevelkedtem. Nem hagyhattam el azt a férfit, aki szintén szeretett, akinek két évvel előbb én is szeretetből fogadtam örök hűséget. Nem foszthattam meg a gyermekétől, ahogy a gyermekemet sem az édesapjától. Egyetlen gyermekünk  gyógyíthatatlan beteg lett. Elvesztése örök bánat marad. Férjem nem csak lelkileg, testileg is belerokkant. Egymásután háromszor kapott infarktust. Abban a helyzetben sem hagyhattam el. Beláttam, hogy nincs jogom az új szerelemhez. Bármennyire fájt, Gézáról le kellett mondanom. Fejet hajtott, de nem tudott elfelejteni. Boldogtalanul élte aztán az életét. Alig kárpótolta érte a sors. Egy évvel ezelőtt lettem özvegy. Azóta vele éltem.
Dr. N. Pál a torkához kapott, szorította a gallér. Aztán a szívét fogta vasmarokkal a keserűség. Nem a félreértés keserítette, s nem is az adott becsületszó, hanem az örökre megmaradt adósság, a benne maradt, meleg, együttérző testvéri ölelés.


OOOOOO

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Novellák c. kötet - Az aranyszélű csésze

2010.02.06. 09:30 Rényi Anna

 

A Z   A R A N Y S Z É L Ű   C S É S Z E

 
 
 
            Valamikor régen a szegény ember lánya beállt szolgálni módosabb házakhoz. Nehéz sors volt, de tapasztalatokban gazdag. Noha, az ember szíves-örömest elengedné az ilyen iskolát.
A kis cseléd, mielőtt tálcára tette az aranyszélű csészét, az arca elé emelte, s áhítattal nézte a porceláncsésze oldalán mosolygó, krinolinszoknyás kisasszonyokat. A csupa csipke kék ruhást jobban szerette, mint a halvány rózsaszín, arany masnist, de megsimogatta mind a kettőt. Óvatos kézzel nyúlt a tányér után is, szélén ott volt a kisasszonyok arca ovális keretben. Úgy mosolyogtak, akár az angyalok. Nézte őket vágyakozva egy ideig, aztán munkához látott. A kisasszonyának reggelit készített. Vastagon kente a vajat a kenyérre, gazdagon csurgatta rá az aranyszínű mézet, noha tudta, kisasszonya nem szereti a vajas-mézes kenyeret, de szülői parancsra kénytelen élni vele. Nem sajnálkozott felette. Úgy gondolta, annak is kijár valami bosszúság, aki gazdag. Így kerek a világ.
Panni kisasszonnyal amúgy nem volt gondja. Majdnem egyidősek voltak, gyereklányok még, s a kisasszony mentes volt a gőgtől. Szerethette volna érte, mégsem kedvelte igazán. Talán azért, mert nehezére esett a cselédsors. Ha apja karját nem szakítja le a cséplőgép, nem kényszerül rá, így kénytelen volt beállni, sok volt otthon az éhes száj.
Magasról öntötte a tejeskávét a csészébe, hogy növelje a habját, s elégedetten szemlélte a kenyérről lecsurgó mézet is. Alig várta, hogy a szakácsnő kitegye lábát a konyhából, csettintett egyet a nyelvével, s a kávé habját élvezettel leitta. A lecsurgó mézet is felnyalta az ujjával. Az elkészített reggelit máskor is megkóstolta már. Azt gondolta, ennyi jó neki is kijár az élettől. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, a tálcát bevitte a  kisasszony szobájába. A kisasszony még aludt. A spalettákat hangos csattanással nyitotta ki, ébresztőnek szánta.
- Jó reggelt, Panni kisasszony!- kiabálta, mint akinek feladata - Tessen felébredni, itt a finom reggeli! Várja a mézes-vajas.
A végét némi kárörömmel mondta, s fél szemmel odasandított az ébredezőre.
A kisasszony elhúzta a száját, és lustán nyújtózkodott. Felült, s panaszosan mondta :
- Már megint mézes-vajast hoztál? Tudod, hogy utálom!
A kis cseléd az ölébe tette a tálcát, a párnát kihúzta a háta mögül, hogy vissza ne feküdjön, s hetykén válaszolt.
- Utálja vagy nem, a mamája így parancsolta! Tessen csak megenni az utolsó morzsáig. Ha megint a cicának adja, beárulom!
- Zsuzska, ne bolondozz!- mondta a lányka kérőn, s nagy sóhajjal fogott a reggelihez.
Felhörpintette a kávét, a kenyérről lekotorta a mézet az üres csészébe, a maradékot utálkozó arccal majszolni kezdte. A kis cseléd közben összeszedte a székre dobált ruhát, tisztát készített ki a szekrényből, s színlelt haraggal mondta:
- Na, ugyi! Már megint mit csinál? Tessen megenni a mézet is! A mamája megmondta, hogy legyek szigorú. Egye csak meg szépen, mert én kapok ki miatta!
A lányka könnyedén vonta meg a vállát, mint akit nem érdekel a dolog. A kis cseléd kérőn folytatta:
- Tessen megenni, no! A mamája haragudni fog. Talán még el is küld. Azt mondja majd, a kisasszonynak nem viseltem gondját rendesen. Egye meg szépen. Egye meg, no!
A lányka megrázta göndör fürtös fejét, ugrált a sok lokni a hajában.
- Neeem ! U...tá...lom! Pfuj!
A kis cseléd könyörgőre fogta.
- Kedves, jó Panni kisasszony, ne tegye velem! Szigorú parancs, meg kell ennie. Csukja be a szemét, és úgy egye. Gondolja azt, hogy cukrászsütemény!
- A mézes-vajas?- kérdezte a lányka ingerülten.
- Az, a!
- Cukrászsütemény?
- Igenis, az! Mert nagyon finom. Majd örülne a mézes-vajasnak, ha mindennap paprikás-zsírost enne!
A lányka szeme felcsillant.
- Ma is azt reggeliztél?
- Mi mást? Nem is mézes-vajast, az a cselédnek nem jár.
- Te csak ne panaszkodjál. A múltkor titokban megkóstoltam a reggelidet, nagyon finom volt. A paprikás-zsírost én is szívesen megenném.
A kis cseléd megfeledkezett a bajáról, felkacagott vidáman. Tetszett neki a dolog, mégis dohogva mondta:
- Na, szép! Mondhatom, nagyon szép! Beleeszik más reggelijébe. Ha mamája meglátná, hogy a konyhában koslat, lenne nemulass! Még hogy paprikás-zsírost enne, még mit nem?
A lányka félretette a tálcát az öléből, s sietve kibújt a selyemhálóingéből, a kis cseléd felé nyújtotta.
- Neked adom, Zsuzska! Azt mondtad, olyan szép, hogy még bálba is elmennél benne. Legyen a tiéd. Cserébe lopjál be érte paprikás-zsíros kenyeret!
A kis cseléd szeme kerekre tágult, de nem moccant, nem nyúlt a ruha után, csak az arca lobbant bíborpirosba.
- Jaj, nekem! Ilyet még kitalálni se szabad. A mamája ellenére tegyek? Nem vagyok én csaló!- mondta önérzetesen, s hozzátette - Azt akarja, hogy bepanaszoljam?!
A lányka látta a szemén, hogy komolyan beszél. Szétnézett segélykérőn. Megakadt a szeme az aranyszélű csészén. Ismerte Zsuzska rajongását a krinolinos kisasszonyok iránt.
Elvigyorodott, s a csészét a kezébe vette.
- Te csak ne sértődjél! Ha az ing nem kell, itt a csésze. A mamának majd azt mondjuk, hogy eltörtem.
A kis cseléd beharapta a szája szélét, nagy szemekkel nézte az áhított csészét, de nem engedett a csábításnak. Némán, makacsul megrázta a fejét. A lányka szemében harag villant, s indulatosan kiáltotta:
- Parancsolom!!!
A kis cseléd szeme nagyot rebbent.
- Nem merem. Nem merem megtenni. Ha mamája rajta kap, úgy rúg ki, hogy a lábam se éri a földet.
A lányka elszántan nézett, s magasba emelte a csészét.
- Jól van, ha nem engedelmeskedsz, meghalnak a kisasszonyok!
A kis cseléd szeme teleszaladt könnyel, szája legörbült, s esdekelve nyögte:
- Ne, tessen... Nem szabad, jaj, nem !
- Akkor egyezz bele! Csak rajtad múlik, egyedül csak rajtad...Na, mi lesz ?! Vedd már el! Vedd már el, no! Isten bizony a földhöz vágom, ha nem veszed el! - mondta, s tett egy ijesztő mozdulatot.
A kis cseléd halkan felsikított, két kézzel kapott a csésze után, s magához ölelte fojtott zokogással. Így cseréltek gazdát a krinolinos kisasszonyok. Azóta sok év telt el, s nagyot fordult a világ. Jött a háború, aztán a béke első évei, és mindenki egyformán szegény lett. A két lánykát messzire vitte egymástól a sorsa. Szem elől tévesztették egymást. Egyikükből tudós lett, híres professzor asszony. Gyakran eszébe jutottak azok a régi évek, emlegette is okulásul.
Mikor a fia nősülni készült, meghívták a kislány családját. Jól sikerült az ismerkedési vacsora, hamar összebarátkozott a két család. Vacsora után a mamák különismerkedésbe fogtak. Beszélgettek, vitrint nézegettek. Egyszer csak a vendég mama felkiáltott:
- Ni, ni! A krinolinos kisasszonyok! Valaha nekem is volt egy ilyen csészém. A cselédünknek odaadtam valami szívességért.
A nagy tekintélyű professzor asszony szelíden elmosolyodott.
- Én a könnyeimmel szereztem a krinolinos kisasszonyokat. Azóta már sok szép és értékes porcelánra tettem szert, de mind között ez a legbecsesebb... Pannika, szereted még a paprikás-zsíros kenyeret ?
A vendég mama arca bíborpirosba lobbant, s rémülten csapta össze a kezét.
- Atyaúristen!...  Zsuzska, te vagy az?!
A professzor asszony mosolyogva bólintott, s kezére tette nyugtatón a kezét. Közben a krinolinos kisasszonyok elégedetten néztek a megváltozott világra a vitrin csillogó üvege mögül.

OOOOOO

Szólj hozzá!

Rényi Anna : Novellák c. kötet - A falióra

2010.02.05. 17:35 Rényi Anna

 

A  F A L I Ó R A
 
       

Éva végigdőlt a halványzöld bársonnyal bevont kereveten, nézte a pompás bútorok szépen hajlított ívét, ünnepélyes, tompa csillogását, s elfogta valami bizonytalan szomorúság. Már elhatározta, hogy elköltözik az anyósa házából a kicsi fiával. Elmennek ebből a házból, ahol öt esztendőn át boldogan éltek a férjével, s ahova hazahozták megszületett gyermeküket.
S, ahol rászakadt a szörnyű valóság : Ádám meghalt, s ők magukra maradtak.
Elmennek, mert belefáradt az anyósa ünnepi feketébe öltözött, örök gyászába, elváró szigorúságába, szikár konokságába. Elviszi innen a fiát, ebből az eleven halottasházból, ahol nagyanyja szeme neheztelőn szegeződik rá, ha négyesztendős gondtalanságával felnevet, vagy játékba merül.
Tizennégy hónapja gyászolják Ádámot. Azóta áll némán a falióra az ebédlőben a szekreter felett, kérlelhetetlenül mutatja a rettenetes órát, percet, mikor Ádám meggondolatlanul a sínekre hajtott. A bánat megállította az időt, s megállj-t parancsolt a tágabb időnek is.
Szerette az urát, de lassan elszenderedett benne a kín. Jó volna felejteni végre. Ádival vidáman játszani, reggelente örülni a madárcsicsergésnek, a házat belengő kerti illatoknak, de nem lehet, mert a kívánkozó szándék megtörik anyósa elváró akaratán.
Ádám imádta az anyját. Ragaszkodása hozta őt is a házba. Azt akarta, hogy együtt éljenek, de  első perctől félt az anyósától, szemre is szigorú méltóságától.
Sohasem kerültek közel egymáshoz, idővel mégis tisztelni kezdte, mert nem szólt bele az életükbe. Távol állt tőle a kicsinyes torzsalkodás is. Talán azért, mert a fia elégedett volt.
Ádám volt az egyetlen gyermeke. Rajongó büszkeséggel nézett rá, s bármit tett, minden jó volt. Ádi születését is így fogadta. Éppen azzal az elégedettséggel, ahogy Ádám többi eredményét, sportsikereit, diplomáját, doktori címét, munkájával elért, magas kitüntetését.   
Egyedül az ő személyét fogadta tartózkodással. Nem neheztelt rá, mert elviselhetőn hozta tudtára. Ádám valójában észre sem vette. Becsüli azóta is, de nem tudja elviselni tovább ezt a nyomasztó légkört. Nincs lelkifurdalása, anyósa nem marad magára. Velük él öreglány húga időtlen-idő óta, amolyan mindenes a házban, derűs igyekezettel szolgálja mindennapi betevőjét. Böske néni majd gondját viseli, ahogy eddig tette.
Itt tartott gondolatban, mikor Ádi a szobába lépett, illendőn elment a kerevetig, s csendesen leült mellé.
- Befejezted a legózást ?- kérdezte a hátát simogatva.
A kisfiú bólintott, s hallgatott tovább.
- Olvassunk mesét?- faggatta nyugtalanul.
Idegesítette a szótlansága. Ádi lassan nemet intett, aztán felé fordult. Még nyugtalanabb lett, az édes kis arcon Ádám fáradt vonásait látta.
A kisfiú megszólalt bágyadt, erőtlen hangon:
- Mamucikám, tényleg elmegyünk?
- El, szívem! - felelt sietve, hogy megnyugtassa hamar, hiszen ez a gyermeknek sem élet, örökösen csendben lenni, szinte lábujjhegyen járni.
Újabban az óvodában sem játszott. Panaszkodott az óvónője, s kérdezte az okát. Ádi alig emlékszik már az édesapjára, nem foghatta a bánatra, mondta a gyászos légkört, s a nagymama szigorúságát.
Mondta most is, hogy már nem tart sokáig, hamarosan beszél a nagymamával, s elmennek innen, de addig maradjon titok, még Böske néninek se árulja el. Ádi hirtelen belekapaszkodott, s feljajdult, mint mikor fél a sötétben, alig tudta megvigasztalni. Aztán idegesen lelépett a kerevetről.
- Gyere, Ádikám! Azért is megfuttatjuk a Morzsit!- mondta feltámadt daccal, s megfogta a gyermek kezét. Átmentek az ebédlőn, elfordította arcát a faliórától, de így is látta, hogy folyton-folyvást négy óra öt percet mutat.
Mézédes, őszi délután volt, szokatlanul meleg. Anyósáék kint voltak az árnyas folyosón. Anyósa egyenes derékkal ült a fehér kerti széken, fekete ruhás, szikár alakja olyan volt, mint egy figyelmeztető felkiáltójel. Böske néni sámlin kucorgott, körtét válogatott derűs nyugalommal. Morzsi a közelükben hevert, elnyúlt kényelmesen a folyosó kövén.
Megálltak a folyosó szélén, maga elé fogta a fiát védelmezőn, merev arccal kiáltott a kutyának, s eldobta a teniszlabdát nagy lendülettel. Mozdulatában lázadás volt, elnyújtott, néma ordítás. Huszonnyolc éve kétségbeesett élni akarása.
A körtefát találta el. Lehullott néhány érett gyümölcs, a tompa puffanást moccanatlan csend követte. A kutyának esze-ágában sem volt elhagyni a folyosó hideg kövét, csak az egyik szemét nyitotta ki.
Éva kudarcnak élte meg a sikertelen kísérletet, elpattant benne a fegyelem, s Ádira borult sírva.
-Nem bírom tovább... nem bírom... - ismételgette végtelen keserűséggel.
- Mamucikám... édes mamucikám... - könyörgött a kisfiú ijedten, s  nagyanyjára nézett segítségért.
A szikár öregasszony lesütötte szemét, mozdulatlan ült egy ideig, aztán felállt, s bement a folyosóról egyenes tartással anélkül, hogy bármit mondott volna.
Éva nehezen vigasztalódott, Böske néni a maga szelíd módján engesztelte.
- Ne neheztelj rá! Tudod jól, hogy sohasem tudta kimutatni a szeretetét más iránt, csak Ádámért rajongott, de szeret benneteket is. Ádikát biztosan. Mostanában ez is baja. Attól fél, hogy őt is elveszti.
Éva dacosan gondolta, hogy közelebb van hozzá, mint sejtené. Újra megfogta a fia kezét, s elszántan elindult az anyósa után. Az ebédlőben találtak rá, a szekreter előtt állt.
- Anyuka, beszélnünk kell!- mondta Éva harciasan, aztán torkán akadt a folytatás. A szekreter felett járt az óra. Hitetlenkedőn bámulta.
Ádi felujjongott.
-A nagymama megjavította az órát!- kiáltotta, s futott a nagyanyjához.
A szikár öregasszony az unokája fejére tette kezét, remegtek az ujjai a gyermek szöszi fején. Csend feszült köztük, csak a falióra tiktakolt évtizedes méltósággal.
- Mondani akarsz valamit?- szólalt meg az öregasszony csendesen, s most valahogy más volt, mint eddig. Mintha kiszállt volna belőle az erő, szikár termetét átitató konok akarat. Védtelennek, törékenynek tűnt.
Éva zavarba jött. Tétova mozdulatot tett, s megrázta a fejét.
- Nem, semmi, csak ez a nagy meleg...,- motyogta, s hirtelen a könyvszekrényhez fordult, mint aki eleve azért jött, hogy néhány könyvet magához vegyen.
Ádi felujjongott újra.
- Mégsem megyünk el, mamucikám?
Kényszeredetten fordult meg. A fia leleplezte, de az igazi meglepetés az volt, hogy ragyogó képpel nézett fel rá.
Talán a felismeréstől fakadt sírva, de most csendesen sírt, harag nélkül, s színt vallott közben.
- Keserűségemben gondoltam az elköltözésre. Ádámot sohasem fogom elfelejteni, de nem lehet örökös gyászban élni, anyuka! Nem lehet.
Az öregasszony vállai megroggyantak.
- Igazad van, de mikor annyira hiányzik... olyan rettenetesen hiányzik... Jaj, Istenem!... Jaj, teremtő Istenem! - jajdult fel az arcát tenyereibe rejtve.
A temetés óta nem látták sírni. Most sem sírt, csak reszketett, mint a nyárfalevél. Éva odament hozzá, s megrendülve átölelte. Először, mióta ismeri.
Ádi közben már a szekreter tetején volt, egyensúlyozott a drága nippek között, kinyitotta a falióra üvegajtaját, s vidáman skandált egy versikét.
- Lába sincsen, mégis jár, az idő meg tovaszáll, magával visz bút, bánatot, s hoz helyette vigasztaló, derűs, békés napokat!
- Bár úgy lenne!- sóhajtotta Éva, s leemelte a fiát a szekreter tetejéről. Aztán belekarolt az anyósába, s úgy vezette ki az árnyas folyosóra, mint a nagybeteget szokás.
Ádi majdnem fellökte őket az ajtóban, rohant Böske néninek újságolni a szenzációs hírt, már messziről kiabálta:
- Neked volt igazad, mégsem megyünk el!
A gyermek nyilvánvaló öröme átlendítette őket a bánat küszöbén, melegen egymásra mosolyogtak. Először, mióta ismerik egymást.
Közben mögöttük a falióra elütötte az első negyedet a vigasztaló időből.



 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása