Harminc esztendő után, harsogó napsütésben érkezett meg a kisváros pályaudvarára. Amint leszállt a vonatról, s letette bőröndjét a sínek között, azonnal az emlékeit kereste, hajdani önmagát a díszráccsal elkerített peronon, a mennyezetről függő virágtartók alatt. Álldogáltak néhányan a félig nyitott peronon. Köztük egy lány is, aki éppen olyan volt, mint ő azon a harminc esztendővel ezelőtti nyáron. Alig húszéves, karcsú és vidám. Társaság vette körül, talán a barátai. A díszrácsos kerítéshez támaszkodott, ami éppen olyan zöld volt, mint régen, s kacagó jókedvvel beszélt a többiekhez, akik mindannyian párban voltak. A lány talán éppen a kedvesét várta. Nézte egy ideig, s nézte volna tovább is, de a hangosanbeszélő rászólt, hogy menjen ki a sínek közül, mert újabb vonat érkezik az állomásra. Kicipelte bőröndjét, s a kijárat mellett letette. Oda, ahonnan még a peronra látott. Tudta, az élet gyakran ismétli önmagát. Azon a régi nyáron ő is így várt, éppen így, ilyen boldog örömmel. Jött is a fiú valóban. Leugrott a vonatról, egyenesen a díszráccsal elválasztott peronhoz sietett, átugrotta az alacsony kerítést, s a lányt magához ölelte. A társaság aztán elvonult. Bepárásodott szemmel nézett utánuk. A fiú hasonlított a fiújára, az is ilyen magas volt, s jóképű, csak könnyű nyári öltözet helyett vasutastiszti egyenruhát viselt. Egy nyáron át tartott a szerelmük, s csodaszép volt. Az itteni kempingben töltötte azt a nyarat a rokonainál, a fiúval a kemping melletti fürdőben ismerkedtek meg. Mivel a fiú vidéken szolgált, nap mint nap kiment elé az állomásra. Aztán elmúlt a nyár, s válniuk kellett. Messze kerültek egymástól. A távolság ellenségükké szegődött. Mégis fontos lett az a régi emlék. Ahogy teltek az évek, s hátukon hozták a szürke hétköznapokat, egyre fontosabb. Most, hogy erre vitt az útja ennyi év után, látnia kellett még egyszer a várost, s megszakította útját. Sóhajtott, s valami alkalmas segítség után nézett. Az állomás előtt nem volt taxi, s a kemping messze volt. Rokonai már régen elmentek a városból, így a kempingben lévő motelben foglalt szállást egy éjszakára. Ráérőnek tűnő ember üldögélt a kijárat melletti padon csomag nélkül. Ültében zsebre dugta kezeit, s úgy nézelődött, mint akinek semmi dolga. Megszólította. Megkérdezte, kivinné-e a bőröndjét a kempingbe, megfizeti. Az ember megnézte tetőtől-talpig, aztán a szájában lógó cigaretta mellől odapöccintette: - Egy százas, de előre! Meglepte az összeg, noha ebben az időben száz forintnak volt még némi értéke, de mindenképpen többre számított. Legalább a duplájára. Talán az egyszerű öltözete miatt nem nézett ki belőle többet. Nem bánta. Kifizette a mondott összeget, s elindult a bőröndjét hátrahagyva. Az ember felkecmergett a padról, idősebb ember volt, pocakos, nehéz járású, s nyögve emelte fel a bőröndöt. Amint kiértek az állomás területéről, átölelték az emlékek újra. Jól ismerte a befelé vezető utcát, a fiúval naponta végigsétáltak rajta. Régen hangulatos, falusias utca volt, most emeletes családi házak sorakoztak egymás mellett, de felfedezte egy ottfelejtett öreg házban a kicsi boltot. Gyakran vásároltak ott, édességet vettek, séta közben etették egymást. Játékosan megharapták a másik ujját, hogy aztán legyen okuk megcsókolni. Fordult az ajtónak, de megtorpant a küszöbön. A kis boltból talponálló lett. Az ember beérte közben szuszogva, s az ajtóra mutatott. - Ide bemehetnénk, nagysád, mert nehezebb a bőröndje, mint gondoltam! Toldja meg a százast még eggyel. Magában mosolygott a dolgon, ahogy a nagysádon is, s odaadta a százast. Maga kint maradt őrizni a bőröndöt. Közben nézelődött. Úgy emlékezett, hogy a kis bolt körül volt a szivattyús kút. Mindig megálltak mellette. Egymás tenyeréből ittak, összeborultak aztán boldog kacagással. Volt ott egy kisfa is, körülötte kergetőztek, s a zsenge fához dőltek csókolózva. Nem látta a kutat, hiába kereste. Az ember kilépett az ajtón, bajszáról törölgette a habot, s úgy nézett a bőröndre, mint akinek elment a kedve a további cipekedéstől. Megkérdezte tőle, ismerős-e ebben az utcában. Az ember szeme felcsillant. Talán azt hitte, hogy nem kell tovább menni, s mondta, hogy naponta járja az utcát. - Volt itt egy szivattyús kút, megszüntették volna?!- kérdezte. - Kút? Ha szomjas, itt a kricsmó, csak nem akar vizet inni, nagysád?!- szörnyülködött az ember. Bosszankodva legyintett, s tovább indult. Néhány ház után meglátta a kutat. Modernizálták, de ott volt. Röpült felé, s míg a tenyeréből kortyolgatta a vizet, átölelték az emlékek újra. Az arcát is megmosta, jólesett a nagy melegben. Csak akkor vette észre, hogy ez egy vezetékes kút. Bosszúsan kérte számon, a bámészkodó emberen. - Miért nem mondja, hogy ez nem a régi kút?! - Víz...víz !- vonta meg vállát az ember - A szivattyús kutat már régen betemették. Valahol ott volt, ahol az a motor áll... - mondta visszafelé mutatva. Kétháznyit ment vissza. Megnézte az ott lévő fát. Megnőtt, megerősödött az évtizedek alatt. Meg kellett érintenie. Megsimogatta, s a fejét hozzáhajtotta néhány pillanatra. Megtehette feltűnősködés nélkül, a forró déli órán alig volt járókelő az utcán. Mikor visszaballagott, az ember mérgesen fogadta. - Városnézés, nagysád?! Ha így folytatja, estig se érünk a kempingbe! Nem volt kedve magyarázkodni, s elindultak újra. Az ember fújtatott, a bőrönd mellett cipelte a maga súlyát is, izzadt erősen. Mikor egy újabb italbolthoz értek, letette a bőröndöt, s míg törölgette az arcát, a bejárat felé pislogott. Kedvében akart járni, s megkérdezte, van-e még a százasokból. Az ember rosszalló pillantást vetett rá, s megráncigálta sörhöz szokott pocakja alatt a nadrágszíját. Szó nélkül nyújtotta az újabb százast. Magában nagyon remélte, hogy nem találnak lépten-nyomon újabb italboltra. Őrizte a bőröndöt sokáig. Mikor elindultak, s mentek egy darabon, ott volt előtte az újabb emlék. Túloldalon állt egy hatalmas fa. Olyan vastag volt annak idején már a törzse, hogy alig érték át a fiúval, ha megálltak mellette játékosan. Átvágott az úton, s hívta az embert is. - Jöjjön, nézze meg ezt a fát! Hát nem gyönyörű?! Legalább százesztendős...- mondta, s megpróbálta átfogni, ahogy régen. Az ember az egyik lábáról a másikra állt, látszott rajta a türelmetlenség, de azért felelt. - Van ez már kétszáz is, ha nem több! Gyerekkoromban is ilyen vastag volt, pedig annak idestova ötven esztendeje. - Ötvenéves volna, és már nyugdíjas?!- kérdezte, hogy kérdezzen valamit. - Ötvenhárom, és leszázalékoltak, a betyárját! Na, megyünk, vagy ölelgeti még egy kicsit a fát? Zavarba jött. Észre sem vette, hogy még mindig átölelve tartja. A kempingig már nem álltak meg. Nem is örvendezett magában, mert alig ismert a városra. Az ember a kemping kapujában letette a bőröndöt. Látszott rajta, hogy nem hajlandó beljebb vinni. Azért megkérdezte reménykedőn. - Holnap utazom újra, segítene megint?! - Lehet róla szó, ha jobban megfizeti. Kevés a háromszáz ezért a nehéz bőröndért. Ide az állomás is messze van. Igaz, a dolgomtól ráérek. A vasúthoz is kimegyek mindennap. Ugyanis, vasutas voltam, és szeretek kint nézelődni. - Mennyit kérne?!- kérdezte, de már másfelé jártak a gondolatai. Azzal folytatta, amire gondolt- Ha vasutas volt, biztosan ismeri jól a kollégáit... Az ember a szavába vágott. - Ötszázat! Olcsóbban nem vállalom. Cudar nehéz cipekedni ebben a kutya melegben, meg magával macerás is a közlekedés. Minden fánál megáll, nagysád!- mondta szemrehányón. Hálás volt, hogy a szavába vágott. Majdnem megkérdezte a fiút. Pedig megfogadta magában, hogy nem érdeklődik utána. Nem akarja tudni, hogy mi lett a sorsa. Csak az emlékei színhelyét akarta látni. Az emberrel éppen csak elköszöntek. Amint elfoglalta a szállását, s végigdőlt az ágyán, úrrá lett rajta a szomorúság. Felkavarták az emlékek, s kezdte bánni, hogy engedett a csábításnak. Ide jött, látta a régi peront, a két kedves fát, mindössze ennyi tárgyi emléke maradt a múltnak. Kevesellte a lelke, mint koldus a kapott alamizsnát. Az ember másnap időben ott volt. Már támasztotta a kapufélfát, mikor kivitte a bőröndöt. Rövidebb ideig tartott az út, mint előző nap. Az ember nem állt meg az útba eső italboltoknál, ő sem időzött hosszan az emlékeinél. Hallgatagon mentek, de az ember végig pislogott rá. Attól tartott, hogy faggatni fogja. Jól sejtette. Mikor az állomásnál megkapta a bérét, megkérdezte: - Mikor járt nálunk? - Régen, nagyon régen...- mondta, s valami rossz érzése támadt. - Nem a hatvanas évek elején véletlenül?- kérdezte az ember átható tekintettel, s zavartan forgatta az ötszázast az ujjai között. - Előbb egy kicsivel. Ötvennyolc nyarát töltöttem itt...- mondta elcsukló hangon, s elfordította az arcát. Az emberből elviselhetetlenül áradt a pálinka szaga. - Ötvennyolc nyara...- ismételte az ember fahangon, s hirtelen feltört melléből egy furcsa jajdulás. Visszanyomta kezébe a pénzt. - Nem kell, szívesség volt!- mondta, s felkapta a bőröndöt, rohant vele az érkező vonathoz. Felvitte a kocsiba, feltette a csomagtartóra, s leszállt. Nem ment el, hanem megállt az ablakával szemközt. A rossz érzést felváltotta az ijesztő sejtelem. Leült az ablak mellé, s remegett a lába. Nem nézett ki, noha tudta, hogy ott van. Csak akkor kapta oda az arcát, mikor fütyült az indító. Az ember merőn nézte, s rágta a bajszát. Gyötrő pillanatok voltak. Kétség, s bizonyosság határán ingadozott. Végül erőt vett magán, s halványan elmosolyodott. Az ember visszamosolygott félszegen. Az a mosoly átfestette az idegennek vélt arcot, előtűntek a régi, kedves vonások. Nézte, s könnyek szöktek a szemébe. Közben a vonat elindult. Az ember felemelte a kezét, s tisztelgett.
