A vén diófa az udvar közepén állt, s olyan vastag volt némely ága, mint az ember dereka. Dércsípte levélszőnyeg borította reggelre az alját. Vince korán kelt, mert gondolta, hogy így lesz, nagyon ragyogtak előző este a csillagok. Ezen a késő őszi vasárnapon hazavárta a gyermekeit. Hónapok óta betegeskedett, sorsáról kellett dönteni. Mikor eltemette a feleségét, még nem gondolta, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Kezébe vette a söprűt, s suhintott vele néhányat, de meg kellett állnia, mert elfáradt. Ez volt a baja, elfogyott az ereje. Seprű nyelére támaszkodott, s nézte a fát pihenés közben. Hatalmas volt, ágas-bogas, lehetett már nyolcvanéves is. Törzsét valaha megcsavarta egy szélvihar, mély repedést ejtett rajta, de kiheverte. Nem úgy az ember, ha baj éri. Őket is életük derekán érte a tragédia, a felesége hirtelen meghalt, s nem tudja kiheverni. Ha Zsuzska lánya nem szaladna haza naponta, nem hozná a meleg ételt, nem vigyázná, míg fogyasztja, nem is enne. Újra hozzáfogott a munkához. Halomba söpörte a leveleket, a fűzfaseprű széles nyomot hagyott a puha talajon. Amíg jólesőn nézte, eszébe jutottak újra a gyerekei. Zsuzska hazahívta a vidéken élő lányait, mert megmondták az orvosok, végleges az állapota. Kihozta belőle a bánat. Az a szerencséje, hogy jó gyermekei vannak. Szeretik egymást. Az ő sorsát is szívükön viselik. Vödrönként hátravitte a leveleket, s megállt pihenni az üres istálló előtt. A lovakat is el kellett adnia. Minek, ha úgysem tudja hajtani őket. Be kellett látni, hogy nincs már jussa a régi életéhez. Visszaindult lassú lépésekkel, lehajtott fejjel. Nyitva volt a nyári konyha ajtaja, belépett rajta, s az arcára öröm lopakodott. Az asztalon egy tál pihent tiszta szakajtóruhával letakarva. Fellebbentette a ruhát, s elégedetten szemlélte a barna-pirosra sült kalácsot. Maga dagasztotta, maga sütötte. Anyjuk mindig ezzel várta haza a gyerekeit, megtalálják most is. Zsuzska megfőzte előre a vasárnapi ebédet, de sütni már nem volt ideje, készet akart venni. Nem engedte. Már akkor gondolt a kalácsra. Remegett a lába, mire bedagasztotta, de megérte. Ha olyan jó lesz, mint amilyen szép lett, örülni fognak. Zsuzska is sírva fakadt örömében, mikor meglátta. Ha Zsuzskáékkal összeköltözhetne, nem háborgatnák a vidéki lányait, de velük él a böjti boszorka anyósa, azzal nem költözik egy fedél alá. Az dirigál a fia házánál. Az öregasszonynak már az sem tetszik, hogy Zsuzska hazajár segíteni. A másik két lányával sincs gondja. Megmondták a temetés után, hogy számíthat rájuk. Neki mindegy, melyik veszi pártfogásba, mert egyformán szereti őket. Ha mégis választania kellene, Sárit választaná. Annak csendes, komoly az ura, és náluk van az egyetlen fiúunoka. Mindig szeretett volna egy fiút, azért lett a három lánya. Unokából is három van, egy-egy mindegyiknél, de legjobban a kisgyereknek örült. Eszes legényke, az sem baj, hogy szeplős. Olyan a képe, mint a pulykatojás. Már alig várja, hogy összecsókolhassa azt a szeplős kis pofáját. Megállt hirtelen, s a fejéhez kapott: a hinta! Megígérte, hogy fabrikál egy hintát, mire legközelebb jönnek. Visszament a diófa alá. Nézte a vastag ágakat, kinézett magának egy jó erőset, megbecsülte a magasságát, s ment kötelet keresni. Aztán deszkát vett elő, s nekiállt szögelni. Csak dél körül várta őket, volt még ideje. Elkészült vele, mire megjöttek. Kocsikkal jöttek, még Zsuzskáék is, családostól, ünneplőben. Az autókat kint hagyták az utcán. Tecus ura hosszan dudált, hogy a szomszédok megcsodálják az új autóját. Nem örült neki, de ez a veje ilyen volt. Rátarti, s gyakran kötekedő. Azért békében élt vele, mert nem mondta ki a véleményét. Mire besorakoztak az udvarra, már elfelejtette a gondját, s örömmel sietett elébük. Ölelgette az unokáit, a kis szeplőst még fel is dobta, noha alig bírta el. Lányaival már bepárásodott szemmel ölelkeztek össze, közeli volt a közös bánat, nagyon közeli. Az ebéd is lassan fogyott. Hiányzott az, aki már nem lehetett köztük. Csak akkor derültek fel az arcok, mikor előhozta a kalácsot, hogy aztán mindjárt el is törjön a mécses. Úgy dajkálták a barna-piros kalácsot, mintha anyjuk küldte volna odaátról. Aztán a nyakába röpültek, úgy köszönték. Ebéd után kiment az unokáival feltenni a hintát. Kint is maradt velük egy ideig, hogy a gyerekek nyugodtan beszélgethessenek. Hangjuk elhallatszott a diófáig. Nem értette a beszédet, de így is összeszorult a gyomra. Az embernek nem mindegy, ha a sorsa felől döntenek. Csak akkor ment be, mikor elcsendesedtek. Meglepődött. Olyan szomorúan ülték körül az asztalt, mintha egynek se jutott volna krumpliföld. Azt gondolta, összevesztek rajta, s melengette a gondolat. Leült közéjük, s kis mosollyal kérdezte: - Na, mi a baj? Csak nem fogtok hajba kapni miattam? Zsuzska mozdult először a széken, könnyes-sértődött volt a hangja. - Másról beszéltünk eddig. Sérelmezik, hogy apánk kölcsönadta nekünk a lovak árát. Elkomolyodott. Valóban ezt tette, de nem értette, miképpen jön ez most ide. Az volt a szokás, hogy segítettek, ha tudtak. Zsuzskáék megszorultak, odaadta. Csak kölcsönbe adta. Készen volt a felelettel, de Tecus ura megelőzte. - Nemcsak az a bajunk, hogy a papa odaadta. Hanem az is, hogy előtte nem beszélte meg velünk. - No fene!- mondta, s nyelt egyet. Már megint ez a veje kezdi ki a békességet. Tecusra tekintett neheztelőn. A lánya az ura pártjára állt. - Igaza van Ferinek! Szólnia kellett volna nekünk is, a többieknek is, mert másnak is van gondja ezekben az ínséges időkben, nem csak Zsuzskáéknak! Ez igen rosszulesett neki. Mivel Zsuzskáékról volt szó, Sárira nézett pártolásért. Újra összeszorult a gyomra. Sári az asztal alját nézte, s nagyon pirosodott. Azért biztatta. Sári megszólalt végre, de nem volt köszönet abban, amit mondott. - Ha engem kérdez, apánk, én sem mondhatok mást. Szólni kellett volna. Még akkor is, ha csak kölcsönbe adta. Zsuzska hangja felcsattant. - Ej, de emlegetitek! Arról bezzeg hallgattok, hogy apánk gondját ki viselte az elmúlt hónapok alatt?! - Te voltál itthon, ...- mondta Tecus vállat vonva - mi nem szaladgálhatunk ilyen benzinárak mellett. Zsuzskát pártolón magához vonta az ura, s azt mondta: - Ebben igazatok van. Messziről nehéz eleget tenni a kötelességnek. Zsuzska helyettetek is ellátta a papát. Mindennap hozta a főtt ételt, hajnalban kelt. Ha már nem köszönitek meg neki, legalább azt a kölcsönt ne emlegessétek! - Na, persze! - vágta rá Tecus ura dühös nevetéssel - Nektek az lenne jó, ha szóba sem került volna. Hátha akkor meg se kell adni. Zsuzska belevörösödött a feltételezésbe, s kikérte magának. Erre mindannyian felugráltak, s egyszerre kezdtek beszélni. Mindegyik sorolta a gondját-baját. Bizonygatta, hogy neki nagyobb szüksége lett volna arra a pénzre. Hovatovább egymást vádolták önzéssel, haszonleséssel, röpködtek a sértő szavak. Kapkodta a fejét. Nem ismert rájuk. Mázsás súly telepedett a mellére, gombóc nőtt a torkában. Akkor sem tudott volna szólni, ha engedik. Csak ült köztük elveszetten. Mikor már nem bírta tovább, csendesen kiment a szobából. Megállt az udvari ajtó előtt, nézte a békésen játszó unokáit. Ha ők nem lennének, ha az a kis szeplős nem mosolyogna rá olyan szeretettel, mert nagyot fordult a világ kereke, nagyon nagyot..., - gondolta fájdalommal, s könnyes szemmel nézte a vén diófa vastag ágait.
