Éva végigdőlt a halványzöld bársonnyal bevont kereveten, nézte a pompás bútorok szépen hajlított ívét, ünnepélyes, tompa csillogását, s elfogta valami bizonytalan szomorúság. Már elhatározta, hogy elköltözik az anyósa házából a kicsi fiával. Elmennek ebből a házból, ahol öt esztendőn át boldogan éltek a férjével, s ahova hazahozták megszületett gyermeküket. S, ahol rászakadt a szörnyű valóság : Ádám meghalt, s ők magukra maradtak. Elmennek, mert belefáradt az anyósa ünnepi feketébe öltözött, örök gyászába, elváró szigorúságába, szikár konokságába. Elviszi innen a fiát, ebből az eleven halottasházból, ahol nagyanyja szeme neheztelőn szegeződik rá, ha négyesztendős gondtalanságával felnevet, vagy játékba merül. Tizennégy hónapja gyászolják Ádámot. Azóta áll némán a falióra az ebédlőben a szekreter felett, kérlelhetetlenül mutatja a rettenetes órát, percet, mikor Ádám meggondolatlanul a sínekre hajtott. A bánat megállította az időt, s megállj-t parancsolt a tágabb időnek is. Szerette az urát, de lassan elszenderedett benne a kín. Jó volna felejteni végre. Ádival vidáman játszani, reggelente örülni a madárcsicsergésnek, a házat belengő kerti illatoknak, de nem lehet, mert a kívánkozó szándék megtörik anyósa elváró akaratán. Ádám imádta az anyját. Ragaszkodása hozta őt is a házba. Azt akarta, hogy együtt éljenek, de első perctől félt az anyósától, szemre is szigorú méltóságától. Sohasem kerültek közel egymáshoz, idővel mégis tisztelni kezdte, mert nem szólt bele az életükbe. Távol állt tőle a kicsinyes torzsalkodás is. Talán azért, mert a fia elégedett volt. Ádám volt az egyetlen gyermeke. Rajongó büszkeséggel nézett rá, s bármit tett, minden jó volt. Ádi születését is így fogadta. Éppen azzal az elégedettséggel, ahogy Ádám többi eredményét, sportsikereit, diplomáját, doktori címét, munkájával elért, magas kitüntetését. Egyedül az ő személyét fogadta tartózkodással. Nem neheztelt rá, mert elviselhetőn hozta tudtára. Ádám valójában észre sem vette. Becsüli azóta is, de nem tudja elviselni tovább ezt a nyomasztó légkört. Nincs lelkifurdalása, anyósa nem marad magára. Velük él öreglány húga időtlen-idő óta, amolyan mindenes a házban, derűs igyekezettel szolgálja mindennapi betevőjét. Böske néni majd gondját viseli, ahogy eddig tette. Itt tartott gondolatban, mikor Ádi a szobába lépett, illendőn elment a kerevetig, s csendesen leült mellé. - Befejezted a legózást ?- kérdezte a hátát simogatva. A kisfiú bólintott, s hallgatott tovább. - Olvassunk mesét?- faggatta nyugtalanul. Idegesítette a szótlansága. Ádi lassan nemet intett, aztán felé fordult. Még nyugtalanabb lett, az édes kis arcon Ádám fáradt vonásait látta. A kisfiú megszólalt bágyadt, erőtlen hangon: - Mamucikám, tényleg elmegyünk? - El, szívem! - felelt sietve, hogy megnyugtassa hamar, hiszen ez a gyermeknek sem élet, örökösen csendben lenni, szinte lábujjhegyen járni. Újabban az óvodában sem játszott. Panaszkodott az óvónője, s kérdezte az okát. Ádi alig emlékszik már az édesapjára, nem foghatta a bánatra, mondta a gyászos légkört, s a nagymama szigorúságát. Mondta most is, hogy már nem tart sokáig, hamarosan beszél a nagymamával, s elmennek innen, de addig maradjon titok, még Böske néninek se árulja el. Ádi hirtelen belekapaszkodott, s feljajdult, mint mikor fél a sötétben, alig tudta megvigasztalni. Aztán idegesen lelépett a kerevetről. - Gyere, Ádikám! Azért is megfuttatjuk a Morzsit!- mondta feltámadt daccal, s megfogta a gyermek kezét. Átmentek az ebédlőn, elfordította arcát a faliórától, de így is látta, hogy folyton-folyvást négy óra öt percet mutat. Mézédes, őszi délután volt, szokatlanul meleg. Anyósáék kint voltak az árnyas folyosón. Anyósa egyenes derékkal ült a fehér kerti széken, fekete ruhás, szikár alakja olyan volt, mint egy figyelmeztető felkiáltójel. Böske néni sámlin kucorgott, körtét válogatott derűs nyugalommal. Morzsi a közelükben hevert, elnyúlt kényelmesen a folyosó kövén. Megálltak a folyosó szélén, maga elé fogta a fiát védelmezőn, merev arccal kiáltott a kutyának, s eldobta a teniszlabdát nagy lendülettel. Mozdulatában lázadás volt, elnyújtott, néma ordítás. Huszonnyolc éve kétségbeesett élni akarása. A körtefát találta el. Lehullott néhány érett gyümölcs, a tompa puffanást moccanatlan csend követte. A kutyának esze-ágában sem volt elhagyni a folyosó hideg kövét, csak az egyik szemét nyitotta ki. Éva kudarcnak élte meg a sikertelen kísérletet, elpattant benne a fegyelem, s Ádira borult sírva. -Nem bírom tovább... nem bírom... - ismételgette végtelen keserűséggel. - Mamucikám... édes mamucikám... - könyörgött a kisfiú ijedten, s nagyanyjára nézett segítségért. A szikár öregasszony lesütötte szemét, mozdulatlan ült egy ideig, aztán felállt, s bement a folyosóról egyenes tartással anélkül, hogy bármit mondott volna. Éva nehezen vigasztalódott, Böske néni a maga szelíd módján engesztelte. - Ne neheztelj rá! Tudod jól, hogy sohasem tudta kimutatni a szeretetét más iránt, csak Ádámért rajongott, de szeret benneteket is. Ádikát biztosan. Mostanában ez is baja. Attól fél, hogy őt is elveszti. Éva dacosan gondolta, hogy közelebb van hozzá, mint sejtené. Újra megfogta a fia kezét, s elszántan elindult az anyósa után. Az ebédlőben találtak rá, a szekreter előtt állt. - Anyuka, beszélnünk kell!- mondta Éva harciasan, aztán torkán akadt a folytatás. A szekreter felett járt az óra. Hitetlenkedőn bámulta. Ádi felujjongott. -A nagymama megjavította az órát!- kiáltotta, s futott a nagyanyjához. A szikár öregasszony az unokája fejére tette kezét, remegtek az ujjai a gyermek szöszi fején. Csend feszült köztük, csak a falióra tiktakolt évtizedes méltósággal. - Mondani akarsz valamit?- szólalt meg az öregasszony csendesen, s most valahogy más volt, mint eddig. Mintha kiszállt volna belőle az erő, szikár termetét átitató konok akarat. Védtelennek, törékenynek tűnt. Éva zavarba jött. Tétova mozdulatot tett, s megrázta a fejét. - Nem, semmi, csak ez a nagy meleg...,- motyogta, s hirtelen a könyvszekrényhez fordult, mint aki eleve azért jött, hogy néhány könyvet magához vegyen. Ádi felujjongott újra. - Mégsem megyünk el, mamucikám? Kényszeredetten fordult meg. A fia leleplezte, de az igazi meglepetés az volt, hogy ragyogó képpel nézett fel rá. Talán a felismeréstől fakadt sírva, de most csendesen sírt, harag nélkül, s színt vallott közben. - Keserűségemben gondoltam az elköltözésre. Ádámot sohasem fogom elfelejteni, de nem lehet örökös gyászban élni, anyuka! Nem lehet. Az öregasszony vállai megroggyantak. - Igazad van, de mikor annyira hiányzik... olyan rettenetesen hiányzik... Jaj, Istenem!... Jaj, teremtő Istenem! - jajdult fel az arcát tenyereibe rejtve. A temetés óta nem látták sírni. Most sem sírt, csak reszketett, mint a nyárfalevél. Éva odament hozzá, s megrendülve átölelte. Először, mióta ismeri. Ádi közben már a szekreter tetején volt, egyensúlyozott a drága nippek között, kinyitotta a falióra üvegajtaját, s vidáman skandált egy versikét. - Lába sincsen, mégis jár, az idő meg tovaszáll, magával visz bút, bánatot, s hoz helyette vigasztaló, derűs, békés napokat! - Bár úgy lenne!- sóhajtotta Éva, s leemelte a fiát a szekreter tetejéről. Aztán belekarolt az anyósába, s úgy vezette ki az árnyas folyosóra, mint a nagybeteget szokás. Ádi majdnem fellökte őket az ajtóban, rohant Böske néninek újságolni a szenzációs hírt, már messziről kiabálta: - Neked volt igazad, mégsem megyünk el! A gyermek nyilvánvaló öröme átlendítette őket a bánat küszöbén, melegen egymásra mosolyogtak. Először, mióta ismerik egymást. Közben mögöttük a falióra elütötte az első negyedet a vigasztaló időből.
