M A S Z A T O S Ő R A N G Y A L O K
Biceginek cipészműhelye volt. Nem valamelyik gazdag negyedben, hanem egyik peremkerület szürke, álmos kis utcájában, ahol a földszintes házakat ódon egy - és kétemeletesek tarkították. Maga az üzlet is ilyen régi, elmúlt századokból való ház pincéjében volt, lejárattal az utcáról.
Aki nem vigyázott, beverte fejét az ajtóba, vagy gurulva érkezett le a nyolc kopott lépcsőfokon. Az üzlet egyetlen dísze nagy kirakata volt. Valaha varroda működött benne, akkor alakították ki, ott mutatták be az elkészült ruhákat. Mióta Bicegi tulajdonában volt, csak ablakként szolgált. Aki megáll előtte, láthatta a mestert lent a pince mélyén, amint kalapál egész nap. Munkája volt bőven az öregnek. Közel, s távol az egyetlen olyan cipész volt, ahová elvihették azt a lábbelit is, amit más, magára valamit adó mester már el sem vállalt.
Az öreg furcsa szerzett volt. Kicsi és sovány, olyan fényes kobakkal, hogy a napsugár elcsúszott rajta, de furasága nem ebben rejlett, hanem szokásaiban. Mogorván hallgatag volt, magányosan élt, a műhely mögött volt a lakása. Talán sohasem tette volna ki lábát az utcára, ha napi élelme lesétál magától, de így kénytelen volt napjában egyszer elbicegni a boltba. Mikor a falon lévő öreg óra ütni kezdte a tízet, letette azt, ami éppen a kezében volt, s indult. Se előbb, se később, mindennap pontban tízkor.
Megvásárolta a doboz cigarettát, fél kiló kenyeret, némi élelmet a főzéshez, s a nélkül bicegett vissza műhelyébe, hogy bárkivel szóba állt volna. Az utcabekiek így szokták meg az évek során.
Egy napon megjelent az üzlet előtt három maszatos kis cigánygyerek. Apjuk sepregetett a városnál, a közelben kaptak lakást. Felfedezték a műhelyt, s attól kezdve odajártak nézelődni. Nagy élvezettel nyomták orrukat az üveghez, támasztották hozzá tenyerüket, az üvegen ott maradt a sok maszatos tenyér nyoma, mutatva a gyakori látogatásokat. Óraszám bámultak lefelé az üzlet mélyébe, s kacarásztak közben.
- Az anyját! Ez úgyis tudja szívni a cigit, hogy a szájában van a szög!
- Egyet se nyel le közben!...Hí...hí...hí! Majdnem rávert az ujjára!
- Lesheted, hogy mikor... Tegnap se vert rá, csak kitaláltad!
- Nem igaz! Rávert...majdnem rávert!
- De nem vert rá! Sohase ver rá, mindig csak majdnem...Fussunk!- mondta a legnagyobb, mert az óra ütni kezdte a tízet.
Az öreg letette a kaptafát, s mire felért a nyolc lépcsőfokon, a lurkók már a sarkon voltak, onnan lesték nevetgélve. Aztán tisztes távolságból követni kezdték bicegő utánzással a boltig, oda-vissza. Senki sem csodálkozott volna, ha az öreg ilyenkor méregbe gurul, de nem fordult elő. Úgy tett, mintha nem látná. Nem neheztelt a három betyárra. Ha borús napokon elvették előle a világosságot, felkapcsolta a feje fölött lógó csupasz villanykörtét, s közben mintha mosolygott volna a bajsza alatt, de ebben a lurkók nem voltak egészen biztosak. Így ment ez sokáig. Mindennap megjelentek, mintha tanulni jártak volna a kirakat elé.
Egyik nap nagy szemeket meresztettek kuncogás helyett. A műhely üres volt. Izgatottan találgatni kezdték az okát.
- Ez még nem jött ki! Tán meghótt?!
- Ilyenkor már mindig kalapál... Csak nem ütötték agyon a pénziért? Vagy simán hótt meg?
- Az biztos, hogy este óta nem volt kint... ott a cigi, a ...meg a zománcos is... Ez mán az este se vótt jó, nem főzött, nem vitte be a zománcost.
Bicegi a kék lábasban vitte ki naponta az ebédjét a műhelybe, most ott állt mosatlanul a kopott asztalon.
A legnagyobb, lehetett tízéves, megpróbálta a kilincset, az ajtó engedett. Ijedtükben nagyot kiáltottak, s elszaladtak egy darabon az utcán, aztán lassan, lépésről lépésre settenkedtek vissza. Újra az üveghez tapasztották orrukat, s visszafojtott lélegzettel figyelték az óramutatót. Amint elütötte a tízet, s a műhelyben semmi sem mozdult, a legnagyobb azt mondta:
- Az anyját, ez tényleg meghótt!
Vártak még egy kis ideig, aztán újra az ajtóhoz settenkedtek. Először csak a legnagyobb, a két kisebb visszafojtott lélegzettel nézte, hogy mit tesz. A bátor lenyomta a kilincset, s bekukkantott, de visszakapta fejét azonnal. A hat bogárfekete szem tanácstalanul nézett egymásra. A legnagyobb mély lélegzetet vett, s benyitott újra, akkor már ott volt a két kisebb is a nyomában.
Óvatosan lopakodtak le a nyolc lépcsőfokon. Meg-megálltak, hallgatóztak. A három szempár sebesen járt körbe, a legkisebb halkan felujjongott:
- Ott a pénz a ládikában!
Valóban ott volt. Látták a ládikát nemegyszer. A mester abból adott vissza, s oda tette azt, amit kapott. Háta mögötti polcon tartotta, ott volt most is. Felcsillantak a tekintetek, de nem nyúltak hozzá, elmentek mellette, egyenesen a lakásajtónak vették az irányt. A legnagyobb az ajtóra tapasztotta fülét, s susogva mondta:
- Semmi...csönd van!
Benyitotta az ajtót, nagyot nyikordult, a két kisebb majdnem elszaladt. Aztán mégis megbátorodva bekukkantottak az ajtón.
A szemben lévő ágyon megmozdult a dunna.
- Na, végre!- hallották az ágy felől a mester dörmögő hangját - Ennyi ideig tartott, mire összejött a bátorság, he?!
Felsorakoztak az ágy mellett, vigyorogtak, mint a vadalma. Az öreg körbejártatta rajtuk a tekintetét. A legnagyobb elkomolyodott, s sarkon fordult, kiszaladt a műhelybe. A ládikával tért vissza, betette az öreg mellé az ágyba, s vigyorgott hozzá elégedetten. Az öreg megkönnyebbülve sóhajtott, s tekintete az asztalon lévő pohárra esett. A legkisebb felcsapott tolmácsnak.
- Szomjas!
A legnagyobb teleöntötte a poharat vízzel az asztalon lévő kancsóból, s itatni akarta a mestert.
- Emeljétek fel a fejem!- nyögte az öreg, s maga is erőlködött. Nagy üggyel-bajjal megemelték a fejét, a fele víz így is a nyakába ment. A legnagyobb megkérdezte:
- Meg akar hóni?
- Akar a nehézség!- mérgelődött az öreg- Megcsapott a szél. Csak az egyik felemet, majd elmúlik.
- Szólunk anyánknak!- ajánlotta a legnagyobb.
Az öreg, mintha gondolkodott volna, aztán beletörődve mondta:
- Nem bánom, de mi lesz az elkészült cipőkkel? Az nagyobb gondom.
- Majd mi, igaz ?!- nézett a többiekre a középső kérdőn, hogy ők mit szólnak. Bólintottak rá mindketten.
- Tudtok olvasni?
Az öreg minden cipőre ráírta a nevet, nem tudta volna észben tartani a sok elnyűtt topánt, volt belőle egy ruháskosárnyi. Ráírta a fizetnivalót is, azt a néhány forintot, amit kért a munkája után.
A két kisebb a legnagyobbra nézett, mint akik úgy gondolják, ebben egyedül ő az illetékes. Kijárta már az első két osztályt, de nemigen jeleskedett eddig. Vigyorogva húzta fel a vállát, hogy tud is, meg nem is. Az öreg értette, s nyugtatón mondta:
- Sebaj! Ha meggyógyulok, megtanítalak. Addig is behoztok hozzám minden cipőt, amire rámutatnak, rendben van?
Zsinórban bólintottak rá. Az öreg nézte a vidám arcokat, s nagyot sóhajtva mondta:
- Csakhogy itt vagytok végre! Már az este rosszul voltam, gondoltam is magamban, hogy kerülget a kaszás, aztán jobban lettem. Aludtam is valamennyit, reggel időben nyitottam, de elkapott újra. Alig tudtam az ágyamig jönni. Aztán már felkelni se. Nyitva maradt az ajtó, ott maradt a pénz is, meg a sok-sok cipő. Szegény embereké, ha ellopták volna! Gondoltam, hogy jöttök. Csak bennetek bízhattam. Egyedül csak bennetek.
Egymásra nézett mind a három, szemükben ott volt a büszke tudat. A legnagyobb anyáskodón mondta:
- Azért nem ártana az orvos se.
- Kell a nehézségnek! Nekem az is elég, ha itt vagytok. Majd csak elboldogulunk együtt valahogy, nem igaz?! Azért anyátoknak szólhattok. Egy mindig maradjon a műhelybe. Őrizzétek, amíg meggyógyulok. Ha meggyógyultam, nem muszáj kintről bámészkodni. Itt bent melegebb van, meg a lépcsőről többet is láttok.
A három lurkó szeme felragyogott, s olyan viháncolásba kezdtek, hogy az ágy végében lapuló macska ijedtében kiugrott az ablakon.
