A kötetben szereplő írásokat, néhány új novella, és elbeszélés kivételével közreadta a Szabad Föld, a Százoldalas, az Őszidő magazin, a Délvidék c. lap, a Polisz ( Politika-Líra-Széppróza ) c. irodalmi újság. Irodalmi pályázatokon nyertes írások megjelentek a Magánbirodalom c., és az Amennyi megmarad c. antológiában.
Minden jog fenntartva! Közlemény: A történet szereplői kitalált személyek, minden hasonlóság a véletlen műve. Azonos című kötetéből blogra írta a szerző.
OOOOOO
E L Ő S Z Ó Átalakuló világunk keményen céltudatos, érzelmektől mentes anyagi értékrendre épül. Az ember igyekszik alkalmazkodni az új követelményekhez, mert nem akar eltűnni a süllyesztőben, vagy szép, régi szóval, koldusbotra jutni, miközben lelke mélyén az maradt, aki volt: törődésre, figyelemre, együttérzésre, legfőképpen szeretetre váró. Történeteim szereplői között vannak fiatalok, akik most tanulják a nagybetűs életet, és reménykedőn, vagy megkopott reménnyel élő középkorúak, s találkozunk megfáradt, idős emberekkel is. Egy részük városlakó, míg mások falvakban élnek, de valamennyiük életét meghatározóan befolyásolta a szeretet áldott jelenléte, vagy annak keserítő hiánya. A lélek dolgai nem tartoznak a racionális világ elvárásai közé, mindennapok során nem szokás nyíltan beszélni róla, legfeljebb filozofikusan, sorskérdések mögé rejtve, vagy személyes vonatkozásai miatt családi, baráti körben, bizalmasan. Ezért történeteimhez megidézem a baráti beszélgetések hangulatát, vagy Krúdyval szólva, hőseim sorsáról igyekszem úgy mesélni " ahogy kályha mellett szoktak beszélgetni esti alkonyatokon. " Megélt emberi sorsok mindig tanulságosak, még epizódjaikban is. Segíthetnek elkerülni a buktatókat, vagy kapaszkodókat nyújtanak, melyekre ---- gyorsan változó ---- világunkban, mindannyiunknak szüksége lehet.
2oo7/2013
OOOOOO Kérés az Olvasóhoz! Ha írásaimat szívesen olvasták, tisztelettel kérem, hívják fel valamelyik adományvonalat. Segítsünk együtt azoknak, akik Isten elvárása szerint, vagy lelkiismeretük szavára, szép emberségből, a bajba jutott emberekért küzdenek. Akár úgy, hogy földrengés után, romok alól, vagy árvizek idején mentik az életet, vagy éhezők kezébe kenyeret adnak, s beteg gyermeknek, felnőttnek gyors segítséggel, reményt, esélyt az életben maradáshoz. Egy hívással 200-250 forintot adhatunk, mely mai viszonyok mellett csekély összeg. A régi bölcsek úgy tartották, ha jó ügy érdekében sok szív dobban össze, hegyeket lehet vele elmozdítani. Köszönöm, hogy meghallgattak. A szerző.
Néhány adományvonal száma:
1353 Ökumenikus Segélyszervezet 1355 Baptista Adományvonal 1356 Katolikus Karitász 1359 M. Vöröskereszt Adományvonal ------- 13600 Bátor Tábor 13636 Civil szervezetek( pl. Állatvédők) 13666 Unicef ------- 1788: A Magyar Koraszülött és Újszülött Mentő Alapítvány
OOOOOO
A Z U T Ó D Vasárnap délután volt. A márványtalpú öreg óra elütötte a hármat az almárium tetején. Az asszony megmozdult a heverőn. Nehezen mozdult, marasztalta fájó dereka, de vendég ígérkezett délutánra, nem maradhatott tovább. A nyár aranyló melege beszökött a nyitott ablakon át, felmelegítette a tálcára készített üdítőt, megolvasztotta a csokoládét az aprósütemény hátán. Szöszmötölt vele egy kicsit, aztán betette a hűtőbe a vendég érkezéséig. A falu új orvosa, Kriszta doktornő jelentette be magát délutánra. Ez amolyan tisztelgő látogatás lesz az előd özvegyénél, mivel megboldogult ura helyére jött. Igen fiatal még, alig száradt meg a tinta a diplomáján. Futólag már találkoztak. A templomkert mellett beszélgettek az öreg pappal, mikor Kriszta meglátta őket, átvágott árkon-bokron a kerékpárral, bemutatkozott, mondta a vasárnap délutánt is, aztán elrobogott, mint a szélvész. Az öreg pappal nyugtalanul néztek össze, mert az ifjú hölgy inkább hasonlított egy széllelbélelt diáklányhoz, mintsem a falu baját felvállaló orvoshoz. Amúgy igen kellemes jelenségnek találta, módfelett csinosnak is. Virágmintás vászonnadrágot viselt, blúzát megcsomózta a melle alatt, kint volt a barnára sült dereka. Szegény ura a betegsége idején sokat nyugtalankodott a falu jövendő sorsa miatt. Megbízható, komoly utódot várt maga helyett. Gondolt a körülményekre is. Kijárta az új orvosi lakás építését, nem sajnálták az anyagi áldozatot sem. Maguk is adtak, a faluban is perselyeztek, hogy felépülhessen a háromszobás ház. Erre idejön ez a csitri, beköltözik az új orvosi lakásba a szüleivel, a falunak pedig nem lesz igazi orvosa, mert ez a széllelbélelt kisasszony aligha tudja, hogy mit vállalt. Sejti ezt Kriszta anyja is. Reggel megismerkedtek a mise után. Mellette ült a padban, mikor kimentek, az asszony megszólította. Kedves asszonyka, barátkozó, s talán gondolatolvasó is, mert mentegette a lányát. Mondta, hogy türelmet kérnek, hiszen Kriszta még nagyon fiatal, de belejön idővel, mert igen elszánt. Babszem korától orvosnak készült, veleszületett a szándék, nem lehetett lebeszélni róla. Ettől sem lett jobb a kedve, mert mit tudhat egy pesti teremtés a falun végzendő munkáról. Semmit. Fogalma sem lehet arról, hogy milyen embert próbáló munka ez, az ura mellett megtapasztalta. Kedvetlenül tett-vett a szobában. Megállt néhány pillanatra a tükör előtt, megigazította a haját. Őszhajú asszony nézett vissza rá, megviselte arcát a múló idő. Sóhajtva fordult el a tükörtől - megöregedett, eltemette az urát, magára maradt. Nem először maradt magára az élete során. A háború alatt ők is Pesten éltek. Az urát elvitték a frontra. Kislányával Kispestre költözött a szüleihez, ott volt alkalmas pince, lehúzódhattak a légitámadások idején. Bombatalálat érte a házat, odavesztek az övéi. Azokban az órákban nem volt velük, víz után járt, így maradt életben. Mikor meglátta a romokat, a bombatölcsért a pince helyén, majdnem az eszét vesztette. Üvöltve kaparta a törmeléket, idegenek vonszolták el, mert nem akarta megérteni, hogy nincs remény. Napokig bolyongott aztán a szétbombázott ház körül. Utána valahogy lejutott nagyanyjához vidékre. Az ura ott talált rá, mikor sebesülten megjött a háborúból. Súlyos volt a sérülése, nem lehetett többé gyermekük. Nagyanyja városában maradtak, Pestre nem kívánkoztak többé. Csak nagyanyja halála után jöttek a faluba, s itt élték le az utóbbi évtizedeket. Körülnézett a szobában. A bútorok java még nagyanyjáé volt. Megőrizték az emlékek miatt. Szerencsére nagyanyjánál maradt néhány fénykép is az övéiről. Ágikáról, a kislányáról csak egyetlenegy, a dédike ölében ül. A háború alatt készült a kép, Ágika akkor négy esztendős volt. Most ott áll a fénykép az almárium tetején az ura, s szülei fényképe között, tanúskodnak eddigi életéről. Nagyanyjáról maradt egy olajfestmény is, fiatalasszonykorában ábrázolja. Feltették az almárium fölé a falra. Megbarnult már, de ragaszkodik hozzá, pedig fájdalmas rátekinteni. A medalion az oka. Nagyanyja nyakában ott van a festményen, a valóságban a kislányával együtt eltemette a bomba. Nagyanyja azért ajándékozta nekik, hogy legyen valami értékük, ha megszorulnának. Ágika nyakába rejtette el, mert azokban az időkben az értékeket rejtegetni kellett. Azt remélte, a kislánynál nem keresik. Még most is maga előtt látja. Felállította a székre, nyakába tette a láncot, s elmagyarázta, hogy miért kell őriznie. Látta a szemén, azokon a csodálatos ibolyaszemeken, hogy megértette. Nem volt oka aggodalomra, mert sohasem vette elő. Ha idegen volt a közelükben, figyelt rá, hogy meg ne lássa. Megmarkolták szívét az emlékek, s ráborult az asztalra sírva. Ki tudja, már hanyadszor zokogta : a gyermeket miért nem vitte magával azon a szörnyű napon, hiszen utána szökött. Az utcáról vitte vissza a pincelejáróig, s ráparancsolt, hogy menjen le. Ha akkor magával viszi, életben marad. Rázta a zokogás, friss volt az ura utáni bánat, hamar jött a könny. Hallotta kicsapódni a kiskaput. Megjött a vendég. Sietve rendbe tette magát. Állva várta a vendégét, már mosolygott. Jött a fiatal doktornő, nem is jött, száguldott. Berobbant az ajtón, ragyogott az arca, hozta a lendület. - Csókolom, Ágnes néni! Jaj, de kellemes hűvös van idebent! Kint meg lehet pusztulni a hőségtől! - kiáltotta, amint belépett. Táskáját ledobta az asztalra, lehuppant kínálás nélkül a legközelebbi ülőalkalmatosságra, szétdobta nadrágos lábait, kifújta homlokából a haját, s fesztelenül folytatta - A kapás-dűlőből jövök. Oda kellett kibumliznom ebbe a gatyarohasztó melegben... Huh! Nézte az ifjú hölgyet. Mi tagadás, kissé meghökkentette ez a fajta közvetlenség. Nem árulta el, helyette elnézőn elmosolyodott. Kivette a tálcát a hűtőből, teletöltötte a poharat, s felé nyújtotta igyekvőn. - Akkor talán jólesik majd ez a hideg üdítő, parancsoljon ! Kriszta elvette a poharat, de megfogta közben a kezét, s kérőn nézett rá. - Csak nem teszik engem magázni? Ágnes néninek végképp nem engedem. Amúgy sem szeretem a távolságtartást. Elmosolyodva felelt, de hangjában ott volt az enyhe rosszallás is. - Hallottam hírét. Mondják, tegez már az egész falu. Jó lesz ez, kislányom? Az orvosnak tekintélyt kell tartani, főleg faluhelyen. Kriszta felnevetett, s kedvesen legyintett. - Ó, a tekintély! Nekem megvan erről a külön bejáratú véleményem. Ágnes nénit nem akarom megdöbbenteni vele, ezért csak arról beszélek, hogy számomra mindennél fontosabb a falu szeretete. Akit szeretnek, annak a szavára is figyelnek. A többi az én dolgom. Lehet, hogy rámegy majd a magánéletem, panaszkodni is fogok, néha káromkodni is, de az biztos, hogy megteszek értük mindent...- mondta már bepárásodott szemekkel, átforrósodott hangon. Meglepte ez a szép elhivatottság. Mintha csak az urát hallotta volna. Benne is ez a tűz lobogott. A felismerés belefojtotta az elgondolt intelmeket, s nyújtotta az aprósüteményes tálcát. Aztán örömmel nézte, Kriszta szájában miképpen tűnnek el kettesével a tészták. Az ifjú doktornő akkor már gondtalanul nézelődött, mint aki befejezte az előbbi témát. Megdicsérte a régi tárgyakat, s megakadt a tekintete az olajfestményen. Nézte a képet, s valami különös izgatottság vett rajta erőt. Felugrott, s miközben majdnem megfulladt a süteménytől, azt kiabálta, hogy ő ezt a medált ismeri, biztosan ismeri, s tudni akarta, hogy ki van a festményen. Türelmesen válaszolt. Mondta a nagyanyját, azt is, hogy téved, a medaliont nem ismerheti, mert egyedi darab volt, s eltemette a bomba 44-ben, az egyetlen gyermekével, Ágikával együtt. Kriszta szeme megtelt könnyel, rázta a fejét boldog tiltakozással, és sírva-nevetve követelte, hogy maradjon ott, ahol van, ne mozduljon egy tapodtat sem, s elrohant, mint a szélvész. Megdöbbenve ült a helyén, de amint meghallotta a rohanó léptek zaját, a sírással vegyes, zaklatott hangokat, maga is rohanni kezdett. Aztán Kriszta édesanyjának tenyerén csodát látó szemmel nézte a medaliont, majd az elveszettnek hitt gyermeke örömkönnyeket síró ibolyaszemeit, s alig merte elhinni, hogy az almáriumon őrzött fénykép életre kelt.
