Tél volt, igazi zimankós idő. Erős szél vitte a havat, az utcán baktató ember arcába vágta. Mikor Antal elindult Pestről, még nem esett. Ahogy robogott vele a vonat, úgy mentek bele a télbe. Mire megérkezett az alföldi városkába, olyan hóvihar kerekedett, hogy alig látott. Bosszúsan gondolta, a legrosszabb időt választotta erre a látogatásra, s igyekezett barátja házához. Szerencsésen meglelte az utcát. Megírta, mikor érkezik, a kiskaput mégis zárva találta. Megnyomta a csengőt, de senki sem mozdult. Egyik kezével markolta a kalapját, hogy a szél el ne vigye, másikkal sorra zörgette az ablakokat, de hiába. Csengetett újra, s tétován állt a kapu előtt. Fázott. Nem volt kedve visszamenni az állomásra. Látta a várót, hideg volt és piszkos. Vonata, pedig csak hosszú órák múlva indult vissza. - Halló!...Halló!...Kozmáék elutaztak!- hallotta a háta mögött. Szemben lévő ház ablakából jött a hang, túlkiabálva a szél bömbölését. Átvágott az úton, s megállt az ablak előtt. - Kézcsókom! Feri barátja vagyok Pestről, hol vannak?! - Harkányban, már egy hete. Nem kapták meg a maga levelét. Én szedem ki a postájukat, elutazásuk után érkezett meg...Jöjjön be! Nyitva van a kapu. A kutya nem harap, jöhet nyugodtan!- mondta az asszony, miközben birkózott az ablakot benyomni készülő széllel. Antal az előszoba ajtaja előtt leverte a havat a cipőjéről, közben a kutya örvendezve körülugrálta. Az asszony mosolyogva nyitott ajtót. Bemutatkoztak, s bevezette a nagyszobába. Odabent kellemes idő fogadta. Hatalmas cserépkályha ontotta a meleget. Amikor levetette a kabátját, a háziasszony a fotelra mutatott. - Foglaljon helyet, Anti! Ugye, szabad így neveznem?! Feri is így szokta emlegetni. Várta magát, de közbejött a beutaló. Mintha érezte volna, hogy később jön meg a levele, nagyon sokat emlegette. Sajnálni fogják, hogy nem találkoztak. Helyezze magát kényelembe. Hozok mindjárt forró teát, mert látom, hogy átfázott. Hozok harapnivalót is. Ha tudom, hogy délben érkezik, megosztom magával az ebédemet. Sajnos, éppen az imént költöttem el. Antalt meghatotta ez a fogadtatás, noha sejtette, részben a jó szomszédnak szól, mégis igen jólesett neki, hogy nem engedte útjára ebben a cudar hidegben. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, s körbejáratta tekintetét, míg a háziasszony távol volt. Finom eleganciával berendezett szobában ült. Még mindig fázott, vágyakozva nézte a nagy cserépkályhát. A háziasszony tálcán hozta a gőzölgő teát, s a harapnivalót. Antal melengette kezét a csészével, közben elismeréssel mondta: - Kellemes otthona van. Ez a cserépkályha remek dolog. Szívesen támasztanám egy kicsit. Nagyon átfáztam, nem öltöztem elég melegen. Pesten még nem volt ilyen tél. - Menjen oda, és melegedjen! - mondta az asszony biztatva- Én is úgy szoktam, ha fázom. Tavaly rakatták a gyermekeim. Tudták, hogy a szívem régen fáj utána, hát megleptek vele. Antalnak nem kellett kétszer mondani. Ott kortyolgatta aztán a teát a kályhának dőlve, s a szekrényen álló fényképre esett a tekintete. Régi, elefántcsont keretben fiatal család nézett vissza rá. Jóképű, barna fiatalember volt a képen, mellette mosolygós asszonyka, ölükben két gyermek. A fiúcska, apja fia, okos tekintettel, komolyan nézett a lencsébe. A szöszi lánykának kétfelé állt mókásan a copfja, s arcán huncut nevetéssel tekintett fel a bátyjára. Derűt sugárzott a felvétel. - Szép családja van! Aranyosak az unokái. Biztosan sok öröme van bennük. A legénykén látszik, tudatában van már az önérzetének. A kislány meg ennivaló. Ilyen huncut mosolyú az életben is ?! Az asszony lehajtotta a fejét. Hallgatott egy ideig. Mikor újra Antalra nézett, könnyben úsztak az addig derűs szemek. - Meghaltak mindannyian. Tavaly nyáron autóbaleset érte őket. Antal megrendült. Nézte a hirtelen megtört arcot, még sohasem látott ilyen élő, eleven fájdalmat. - Bocsásson meg…!- hebegte, képtelen volt ennél többet mondani. Az asszony tekintete a képre siklott, s könnyeit nyelve mondta: - A nélkül is bennem élnek. Itt maradtak velem, a lelkemben. Csak beszélni nehéz róluk. Hallgattak egy ideig. Antal már kimelegedett a történtek miatt, letette a csészét, s visszaült a fotelba. Szinte lábujjhegyen ment az ülőalkalmatosságig. Összerezzent, mikor az asszony megszólalt. - Hogy telnek a nyugdíjas napok? Feritől tudom, hogy nehezen viselte az elején. Antalt meglepte a kérdés. Arra kellett gondolnia, hogy hallatlan lelkiereje van ennek a törékeny kis asszonynak. Más körülmények között talán panaszkodni kezd, mert a magány nyomorúsága hozta le a barátjához, de most szégyellte volna a saját gondját. Így csak annyit mondott. - Csendesen, magányosan. Még szoknom kell hozzá. - Fogjon a falatozáshoz is, biztosan megéhezett az úton. Messze van ide a főváros. Meleg volt a vonatban? Beszélgettek, s lassan megjött az étvágya is, hozzálátott. Házikolbászt kapott, és friss tepertőt. Nemcsak az étel esett jól, hanem a beszélgetés is. Örömmel tapasztalta, hogy véleményük megegyezik az élet felemlített dolgairól. Egyre jobban tetszett neki az asszony. Pedig már túl volt azon a koron, mikor gyújtó bájaiért nézi meg a férfiember, mégis elbűvölte. Sugárzott belőle valami fény, talán jóság, szelíd nemesség, vagy együtt mind a kettő. - Megkérdezhetem a keresztnevét?- kérdezte, s kicsit elvörösödött. - Nem mondtam volna? Teréz a nevem. - Szép neve van, illik magához. Éppen úgy, ahogy az otthona. Jó itt, nagyon jó. Valami puha, jó szagú meleg veszi körül az embert. Mindenkire jellemző az otthona. Rám is. Én bagolyvárnak hívom. Nem csak a sok könyv miatt. - Maga is szeret olvasni? - Ifjúkorom óta gyűjtögetem a könyveket. Tele van velük minden. Mégis sok magány fér el abban a lakásban. Néha elviselhetetlenül sok. A magányos emberek életéről kezdtek beszélgetni. Elszaladt az idő. Mikor Antal készülődni kezdett, összeszedte a bátorságát, s megkérdezte: - Még nem gondolt arra, hogy könnyebb lenne az élete, ha nem élne egyedül? Az asszony nem válaszolt azonnal, csak nézte töprengőn. Antal már kezdte hinni, hogy merészség volt feltenni a kérdést, de az asszony szelíd, kedves hangja megnyugtatta. - Gondoltam rá, de eddig nem találtam olyan férfit, akivel szívesen megosztottam volna az otthonomat. - Eddig még én sem találtam olyan társra. De most, hogy Terézkét megismertem, szegény feleségem halála óta először gondolok arra...- mondta, de nem tudott többet mondani, mert az asszony a kezére tette kérőn a kezét. - Ne folytassa, Anti! Mennie kell, indul a vonata. Jöjjön el újra, akkor majd beszélgetünk. Ha Feriék nem tudják elszállásolni, majd én elhelyezem. Van itt hely elég. Elférnének azok a könyvek is...- tette hozzá mosolyogva. Antal szó nélkül csókolta meg a kezét. Nem köszönte hangosan, de mozdulatában benne volt a hála éppúgy, ahogy az öröm. Az állomáshoz menet már nem fázott, pedig vitte az orkán a havat, de őt fűtötte az a puha, jó szagú meleg, amit magával hozott a lelke.
