Ő S Z I N A P S Ü T É S B E N
Ezer ágra sütött a nap, mintha nem is október elejét írták volna. A park félreeső részén, távol a sétálgatóktól egy emberpár üldögélt a padon. Nyugdíjaskorúak voltak, mégis egymáshoz simulva ültek. Illedelmes simulás volt. Beszélgetés közben az őszhajú férfi megfogta a nő kezét, s szájához vonta. A nő rámosolygott hálásan, melegen, aztán felnézett az őszi égre, s azt mondta:
- Szeretem a vénasszonyok nyarát. Ilyenkor már nincs igazi tüze a napnak, de még melegít. Elhiteti az emberrel, hogy messze van még a tél.
A férfi finoman elmosolyodott.
- Sajnos, hamarabb eljön, mint szeretnénk, mindkét értelemben. Kevés az időnk, de azt a keveset, ami még hátra van, tudja, hogy magával szeretném leélni. Éppen ezért újra kérem, Matildka, beszéljen végre a nővérével. Ha valóban tőle függ az összeköltözésünk, győzze meg valahogy. Bejönnek az őszi esők, fagyos szelek, nem tölthetjük a parkban az időt.
Matild bánatosan sóhajtott. Nővérével együtt lakott a szülői házban, mindketten hajadonok voltak, s Márta megátalkodott férfigyűlölő volt. Gyerekkori tapasztalatából fakadt. Kicsik voltak, mikor apjuk elhagyta a családot, s anyjuk gyűlölt aztán minden férfit. Akkor sem rejtette véka alá a véleményét, mikor lányai már eladó sorba kerültek. Rájuk vetődött az árnyék, s a kérők elmaradtak a háztól.
Márta termetre, természetre is hasonlított anyjukra. Szikár, magas nő volt, s hideg tekintetű. Önsanyargató életet élt. Anyjuk halála után átvette a családfő szerepét, ragaszkodott a nehezebb munkákhoz, s önkéntes alapon megfosztotta magát a csinos öltözködéstől, jobb falatoktól, de még az apró örömöktől is.
Matild kevés hasonlóságot örökölt anyjától. Termetre alacsonyabb, s teltebb volt, természetre alapvetőn vidám. Szerette a csinos ruhákat, a jó falatokat, noha Márta gyakran emlékeztette puritánabb öltözködésre, s saját magával példálózott, ha Matild megkívánt valami finomat. Békesség kedvéért Matild függőségbe került. Márta egy idő után elvárta, hogy mindenben kikérje a véleményét, vagy inkább a hozzájárulását.
Akkor jött Feri. Néhány éve szomszédok voltak, de felesége életében nem jártak össze. Aztán szomorúan magányos lett. Matild gyakran találkozott vele bevásárlás közben, s olykor megálltak beszélgetni. Később keresni kezdték egymás társaságát, de Márta miatt titkolniuk kellett.
Feri hónapok óta kérlelte Matildot, hogy beszéljen végre a nővérével. Matild egyszer próbálkozott is, de nem járt sikerrel, noha óvatosan hozta szóba. Csak úgy emlegette Ferit, mint magára maradt, szomorú embert.
Márta hangja így is felcsattant.
- Úgy kell a kutyának, szenvedjen! Ha a feleségét nem tette volna idő előtt a sírba, akkor most nem lenne magányos.
Így még inkább tartott tőle, de belátta, hogy Ferinek igaza van, cselekedniük kell. Újra a nővére elé állt, s példálózással kezdte.
- Hallottad, hogy az özvegy állatorvosné újra férjhez megy?! Öregebb, mint mi vagyunk. Ha neki sikerült, nekünk is sikerülhet..., - mondta, de nem tudta folytatni, mert Márta hozzávágta a vizes felmosórongyot.
Olyan volt közben, mint egy fúria. Megint elmondta a férfiakat mindenféle rossznak, a házasságot olyan szerencsétlenségnek nevezte, melyben a nőt a férfi magához aljasítja, s gyötri aztán haláláig. Nem érte be ennyivel. Azzal folytatta, nem engedi ki a házból, ha bevásárlás közben meghallgat minden ostobaságot. Eztán maga fog bevásárolni.
Feri másnap hiába várta Matildot a szokott helyen. Mikor meglátta Mártát a bevásárló táskával, megsejtette a történteket. Úgy döntött, maga veszi kézbe a dolgot. Mikor Matilddal sikerült néhány szót váltaniuk a kerítésen át, nem mondta el tervét, csak arra kérte, bízzon benne, bármit is tapasztal.
Matild gondolta, kettőjük érdekében igyekszik majd jobb kapcsolatot kialakítani a nővérével, s várta a fejleményeket. Amikor Mártával kint voltak a kertben, a nővére átmutatott a szomszédba, s meglepő módon azt mondta:
- Igazad volt a múltkor! Ez a szerencsétlen napról-napra szánandóbb. Olyan elhaló hangon köszön az embernek, mint aki már a végét járja.
Matild kicsit mulatott magában, de aztán elkomolyodott, mikor a nővére Ferit néhány nap múlva megint szóba hozta.
- Magukra maradt férfiak olyan gyámoltalanok, mint a gyerekek. Képtelenek megbirkózni a háztartással. Szomszédunknak az egyszerű bevásárlás is gondot okoz. Nem tudja, melyik fűszer mihez való, miből mennyit vegyen.
- Beszélgettetek?- kérdezte Matild belső nyugtalansággal, mert Feri annak idején neki is ezt panaszolta.
Márta arcára zavart mosoly telepedett.
- Annyira elesett, hogy muszáj megállni vele néhány szóra. Egyébként, úgy látom, elhamarkodottan ítéltem meg. Rendesebb, mint gondoltam. Felőled is érdeklődik mindig. Ma is kézcsókját küldte.
Matildot nem nyugtatta meg. Aztán még inkább nyugtalankodott, mert Márta egyre több ideig maradt távol, s külsőre is változni kezdett. Vásárolt néhány színesebb holmit, fodrászhoz ment, otthon sem viselt már elnyűtt holmikat. Míg egyik nap azzal állt elő, hogy délutánra meghívta Ferit teára. S, hozzátette megemelt hangon :
- Remélem, nincs kifogásod ellene?! Elvégre, felnőtt, önálló emberek vagyunk. Jogunk van határozni az életünk felől.
Matild nem tudott szólni, de Márta nem is várta. Nem kérdezte a véleményét, csak közölte vele az elhatározását.
Matildot délután már a hideg rázta. Nem ismert a nővérére. Mártát kicserélték. Sürgött-forgott, süteményt, s virágot tett az asztalra, dúdolt is hozzá, mint aki biztos a dolgában.
Matild teljesen összezavarodott. Ferit sápadt-szótlanul fogadta. Márta annál hangosabb volt. Tréfálkozott, kacagott, s olyan bizalmasan beszélt Ferivel, mintha régi barátok volnának. Leültek hármasban az ünnepi asztalhoz. Amint Márta kiment a teáskannáért, Feri vidám arccal súgta:
- Itt az ideje, hogy megkérjem a maga kezét!
- Előbb arról beszéljen, hogy mit művelt, maga őrült ?! - mondta Matild ideges nevetéssel.
- Semmit. Éppen csak beszélgettünk. No, egy kevéskét udvarolgattam is, de éppen csak annyit, ami a jó ízlés határán belül marad. Olyan helyzetet kellett teremtenem, hogy elvből ne mondhasson nemet.
- Uramisten, mi lesz ebből? - ijedezett Matild, s sápadtabb lett, mint volt. Amikor megitták a teát, Feri ünnepélyes arcot öltött.
- Kedves Mártika, engedje meg, hogy rátérjek jövetelem igazi okára. Kapóra jött ez a meghívás, mivel magam is készülődtem. Az elmúlt időben sokat beszélgettünk, tapasztalhattam jóindulatát. Elmondtam, hogy változtatni akarok az életemen. Rátaláltam egy megértő, kedves teremtésre, akitől azt remélem, megszépíti hátralévő éveimet. Ez a remény hozott ide, de bevallom, most mégis félek folytatni a mondandómat.
Márta sietve biztatta.
- Folytassa nyugodtan, barátok között van. A mi korunkban amúgy is nyíltan beszélhetünk már mindenről.
- Ezt örömmel hallom. Akkor mindjárt a közepébe vágok. Tisztelettel megkérem Mártikától a kedves húga, Matildka kezét.
Matild ijedtében csuklani kezdett, s biztos volt benne, hogy Márta a következő pillanatban rájuk borítja az asztalt, de nem ez történt. Márta értetlenül bámult egy ideig, aztán kimérten felelt.
- A húgom felnőtt ember. Nincs szüksége a beleegyezésemre.
Most Feri sietett a válasszal.
- Mártika véleményét a világért se hagynánk figyelmen kívül! Engedje, hogy megcsókoljam hálásan a kezét...,- mondta komolyan.
Márta nem tehetett mást, elfogadta a kézcsókot. Közben az ablakon bágyadtan sütött be az októberi nap, s hideg szél lebbentette meg a függönyt. Megjött az ősz, véget ért a vénasszonyok nyara.
