A barnás-szürke kősivatagokban élő kövek is rejtőzködnek. Szemre-formára alig lehet megkülönböztetni őket értéktelen társaiktól, de ha megnyílnak az ég csatornái, kibontják pompás szirmaikat, s virágba borítják az élettelennek tűnő sivatagot. Az ember lelke is rejt titkokat, olykor még önnönmaga előtt is. Márti egymást szerető emberek gyermekeként látta meg a napvilágot. Jó körülmények közé született. Szép házban laktak, nyáron a kertben jázminbokrok illatoztak, s hintát lengetett a szél, télen hóember állt a kert közepén sárgarépa orral, s a szánkó mindig készenlétben volt a teraszon. Egy napon szomorúan fordult az élete. Szüleit autóbaleset érte, ez éppen karácsony első napjára esett, s Márti magára maradt a világban. Voltak rokonai, de vagy nem tudták, vagy nem akarták magukhoz venni, így az óvodás gyermek intézetbe került. Nem tudta, mi történik vele, s várta a szüleit szüntelen. Ahogy telt-múlt az idő, halványultak az emlékei, s csak az utolsó, együtt töltött estét őrizte a lelke sokáig. Szenteste volt, hármasban álltak a ragyogó fenyőfa előtt, apja énekelni kezdte a Mennyből az angyalt, anyja könnyes-mosollyal nézett rá, s ő hitte, hogy velük vannak az angyalok. Aztán lassan beletörődött sorsába, s nyolcesztendős korára éppen olyan lett, mint a többi szertelen kis vagány. Karácsony már csak ajándékozási alkalmat jelentett, semmi mást. Elhalványult emlékezetében a szüleivel töltött utolsó este is. Zsuzsa ebben az időben ismerte meg, mégis megfogta a kislány személyisége. Zsuzsa orvos volt, munkája egy időre az intézethez kötötte, s naponta beszélgetett a gyermekkel. Nem véletlenül. Házasságában szép kapcsolatban élt, de nem lehetett gyermekük, s Mártit lélekben kiválasztotta maguknak. A férje, Pali is megkedvelte a kislányt első látásra, s hozzáfogtak a hivatalos teendőkhöz. Mártinak egyelőre nem beszéltek róla, de attól a naptól gyakran vitték haza. Boldog órákat töltöttek együtt. A kislány egyszer csak megsejtette szándékukat, s különös módon reagált. Zárkózott lett, dacos is olykor. Kedveskedésüket visszautasította, nem nevetgélt már velük a régi módon. Ha kapott valamit, nem látszott rajta az öröm. Zsuzsáékat meglepte, s zavarba hozta. Egy idő után kezdték hinni, a kislány bünteti őket, noha tudtukkal nem szolgáltak rá. Nyugtalanságukban, bizonytalanságukban kapkodni kezdtek, de bármit tettek, kudarc volt a vége. Nem adták fel, tovább próbálkoztak. Mártit magukkal vitték a vidéki rokonaikhoz. Erre az alkalomra új ruhát kapott, maga választhatta ki, mégsem örült neki. Az autóban is kedvetlen volt. Zsuzsa hátraült hozzá, megpróbálta felvidítani, de nem járt sikerrel. A kislány mindenre a vállát rángatta. A rokonság kedvesen fogadta. Voltak hasonló korú gyerekek is, de Márti nem barátkozott. Az asztalnál malackodón evett, a játékos kiskutyába belerúgott az asztal alatt, s olyan csúnya szavakkal küldte el, hogy Zsuzsa majdnem sírva fakadt bánatában. Ebéd után kiment ugyan a gyerekekkel, de játék ürügyén sorra verte őket. Zsuzsáék úgy döntöttek, befejezik a látogatást, s rosszkedvűen indultak vissza a városba. Mártinak hétfő reggelig volt kimenője, ez vasárnap kora délután volt. Nem beszélgettek az úton. Zsuzsa szorongva nézte a hátat fordító, makacson hallgató gyermeket, így figyelte Pali komor arcát is. Már bent jártak a városban, mikor Márti hirtelen megszólalt. - Azonnal vigyetek vissza az intézetbe !- mondta, hangja sértődött volt. Pali a fékre lépett, új utat választott, egyetlen szó nélkül teljesítette a követelést. Zsuzsa gyomra remegett, s egész úton abban reménykedett, hogy a kislány meggondolja magát, de mikor az intézet kapujában köszönés nélkül kiugrott a kocsiból, s előre szaladt, már maga is úgy érezte, hogy közeli a végső kudarc. Ez augusztus utolsó vasárnapján történt. Zsuzsáék elhatározták, figyelmeztetésül nem hozzák ki a következő hétvégén. Közben várták a telefonját. Zsuzsa már nem járt ki az intézetbe, de jó kapcsolatban maradt a nevelőkkel, ennek köszönhetően Márti bármikor telefonálhatott. Régebben naponta megtette, most egész héten hallgatott. Rosszulesett mindkettőjüknek, s elhatározták, hogy nevelési okokból addig nem mennek a kislányhoz, amíg hallgat. Nem sejtették, hogy hiába várnak majd hosszú heteken át. Zsuzsa egyik hétvégén nem bírta tovább, sírva borult az asztalra. Pali eltolta a tányért, járkálni kezdett idegesen, aztán csak annyit mondott : - Öltözz! Mentek a gyermekhez. Márti mikor meglátta őket, zavartan elmosolyodott. Zsuzsának úgy tűnt, volt benne megkönnyebbülés is, de későbbi egykedvűsége újra elbizonytalanította. Attól kezdve csak látogatták. Decemberben, az ünnepek közeledtén, Zsuzsa nyugtalanul kérdezte, van-e kedve velük tölteni a karácsonyt. Márti megvonta a vállát, s azt felelte, neki mindegy, de ha akarják, kimehet. Hazafelé gondolataikba mélyedtek. Megfogta szívüket ez a nehezen kezelhető gyermek, s azt is tudták, hogy józan ésszel nem lehet megindokolni, hogy miért ragaszkodnak éppen hozzá. Hiszen választhattak volna mást is. Látták a sóvárgó tekinteteket, bármelyik gyermek örömmel tartott volna velük, de nekik csak ez a háládatlan kellett. Gondolataikból egyszerre sóhajtottak fel, s egymásra mosolyogtak restellőn. Pali ki is mondta, amit magukról gondolt. -Mi alighanem bolondok vagyunk! - mondta, s boldogtalanul nevettek mindketten. Következő napokban lélektannal kapcsolatos könyveket olvastak, s minél többet tudtak a lélek rejtelmeiről, annál nyugtalanabbak lettek. Így érkezett el szenteste napja. Zsuzsa késő délutánig ügyelt a kórházban, Pali egyedül ment a kislányért. Mire Zsuzsa hazaért, már díszítették a fát. Márti lelkesedés nélkül akasztgatta a fényes gömböket, de volt a hangjában valami, ami Zsuzsa fülét megütötte, a kislány ideges volt. Mikor eljött a gyertyagyújtás pillanata, úgy tettek, ahogy mindig szoktak. Pali énektanár volt, s szép hangján megszólalt a Mennyből az angyal. Márti arcán különös változás ment végbe. Szeme megtelt könnyel, arca kipirult. Zsuzsa szívében feléledt a remény. S, akkor váratlan dolog történt. Márti ordítva nekirontott a karácsonyfának, tépte, rángatta, ahogy bírta, s közben artikulátlan hangon kiabálta: - Nem akarom! Egyszer már eltüntetek, nem akarom, hogy újra elmenjetek! Jaj, nem akarom, nem akarom, nem akarom ! - s, hangja zokogásba fúlt. Egyszerre kaptak a megzavarodott gyermekhez. Már maguk is sírtak. Nem törődtek a talpuk alatt ropogó gömbökkel, sem a földön heverő fával, csak a beléjük kapaszkodó, zokogó gyermekkel. Ölelték, csókolták boldog véget nem érőn.
