V Á D O L V A É S V É D V E
Az asszony belépett az előszobába. Halkan járt, nesztelen. Természetéből fakadt, ilyen halkan élt, ilyen csendesen. Levetette vékonyka rövid kabátját, lassú mozdulattal a fogasra akasztotta, kendőjét is levette, összehajtotta gondosan, a kis szekrény fiókjába tette, s megállt közben elgondolkodva. Majd a cipőjét is levetette. Míg simogatta fájós lábait, az arcán gond ült. Nem tudta, miképpen fogjon ahhoz, amit meg kell tennie. Mert össze kell békítenie fiát az apjával. Az apa halálán van, az idő rövid. Nem várhat többé alkalomra, nem remélheti az unoka mosolyától, puha kezecskéitől, összebékítő csacsogásától, neki kell cselekednie.
Az apát otthagyta a kórházi ágyon kétségek között, s elindult élete legnehezebb küldetésére. Mert a fia, apja fia. Éppen olyan konok és makacs, mint az apja volt, míg az indulatok éltek benne. Most már csak egyetlen vágya van, látni a fiát még egyszer az életben, s megismerni az unokáját.
Összerezzent, mikor meghallotta a fia indulatos hangját az ajtó mögött. Feleségéhez beszélt a szobában.
- Mikor megkaptam az üzenetet, hogy menjek ki hozzájuk azonnal, azt hittem, őt érte valami baj. Ha tudom, hogy apámat, nem tépek százhússzal. Anyát ott találtam a kiskapuban, remegett tetőtől-talpig. Halálra volt rémülve, mert annak az iszákos gazembernek kilyukadt a gyomra!
Az asszony szája elé kapta kezét, majdnem felkiáltott kínjában.
- Pszt! Halkabban! Bármikor megjöhet. Tudod, hogy milyen csendes, nem szeretném elszomorítani. - hallotta a menye hangját.
- Sajnos, nem kerülhetjük meg a dolgot. - szólalt meg a fia újra - Most, hogy apám itt van a városban, azt akarja majd, hogy béküljünk össze. Jön majd azzal, hogy látogassuk meg. Én nem megyek be hozzá. Nem bocsátom meg a bűneit még akkor sem, ha beteg. Nem! Ebben az életben soha!
Az asszony belebújt a papucsába, s tétován megállt az ajtó előtt. Látta maga előtt az ura könyörgő tekintetét, s lenyomta a kilincset. Fia a szoba közepén állt, indulatában le s föl szaladgálhatott, ott érte az ajtónyitás. Menye a kiságy mellett guggolt, a játékokat szedegette fel.
- Szervusztok! - sóhajtotta, s a gyermekhez menekült, kivette az ágyból, s neki mondta - Megjött a mama, kincsem.... Hideg az arcom, ugye? Cudar hideg van odakint!
A menye fogadta a köszönését, a fia leült az egyik fotelba, indulatosan ütögette a combjait, s köszönés helyett azt morogta:
- Tetejében még össze is fagyott! Ez is kedves, jó apám bűne! Nem jutott mellette télikabátra, mert elitta annak az árát is.
Az asszony letette a gyereket, s a fia felé sóhajtotta:
- Hagyd már abba, ne bántsd szegényt!
Ebből sejtették, hogy hallotta őket. A menye indult kifelé, és neheztelőn nézett az urára. Olaj volt a tűzre. Az ura utána kiáltott.
- Nem baj, hogy hallotta! Legalább tudja, hogy mire számíthat. Kevesebb lesz a vita. Mert én akkor se megyek be hozzá, ha sírva kér rá. Nem megyek. Nem érdekel. Magának köszönheti a baját. Azt kapta, amit megérdemelt.
- Az apádról beszélsz! - remegett az asszony hangja.
- Az apámról! - mondta a fiú keserű indulattal- Az apámról! Szép apám van nekem. Kiutasított az otthonomból... Kiutasított, mert lefogtam, mert nem engedtem, hogy megüssön. Ezért utasított ki, s még ő volt megsértve. Tartotta a haragot. Nem érdekelte az unokája sem. Egyszer sem jött el, egyetlenegyszer sem. Végeztem vele, hatszáz!
Az asszony a kezébe temette arcát, megroggyantak a vállai.
- Nem ismered a megbocsátást!- sírta.
- Aki nem érdemli, az ne is várja!
- Mert csak a rosszra emlékszel - kesergett az asszony - Volt jó is.
- Jó? Ugyan! Az utóbbi két évben ki sem józanodott!
- Az élet nem csak az utóbbi két évből áll.
- Kértelek, hogy hagyd ott. Gyötört reggeltől-estig.
- Ha otthagyom, végleg kicsúszik lába alól a föld. Akkor senki sem lett volna, aki visszatartsa valamennyire is.
- Sokra mentél vele, így is kilyukadt a gyomra. Felesleges áldozat volt.
- Tartoztam vele annak, aki az apád lett. - mondta az asszony csendesen.
- Ez ostobaság, anya!
- Nem az, hidd el! Felelősek vagyunk egymásért. Megpróbáltam jobb belátásra bírni. Későn kezdtem el.
- Majd még magad fogod okolni. Szép emlékek, mesebeszéd!
Az asszony megrázta a fejét tiltakozva.
- Igenis, volt szép is az életünkben. Volt, ami erőt adott a későbbi bajok elviseléséhez. Én nem felejtettem el azt, ami jó volt benne. Még most is látom magam előtt, mikor először föléd hajolt, az örömtől remegett a sírás a szája szélén... Azt is látom, amint járni tanít. Vagy később, ahogy fogja a kezed és vezeti a papíron.
- Ez nem mentség a későbbi bűneire!
Az asszony mintha nem hallotta volna, tekintete a múltba révedt.
- Milyen büszke volt rád, amikor hoztad a jó jegyeket.
- Ne keress újabb mentségeket, anya! - mondta a fia indulattal.
- Amikor kollégista lettél és messze kerültél tőlünk, nem találta a helyét.
- Bezzeg a kocsmát már akkor is megtalálta!
- Katonáék alatt naponta leste a postást, és úgy örült, ha megjött a leveled.
- Estére aztán úgy berúgott, hogy azt is elfelejtette, hogy a világon vagyok!
- Az esküvődön elmondta ezerszer, hogy hálát ad az égnek, mert megérhette azt a napot.
- Aztán az asztal alól szedték fel, mert eszméletlenre itta magát!
Az asszony elhallgatott. Mikor újra megszólalt, meggörnyedtek bele a vállai.
- Amikor a kicsi megszületett, és hazamentem tőletek, a fáskamrában találtam rá... kötél lógott a gerendán, ő meg a kisszéken ült, és úgy sírt, mint egy megvert kisgyerek.
Csend lett, nehéz, nyomasztó csend. A fia maga elé meredt. Az asszony úgy érezte, eljött a várva várt pillanat, s felsírt fájdalmasan.
- A halálán van!
A fia úgy ugrott fel, mint akibe vipera mart, s ordított.
- Nem, akkor sem!
Az asszony halkan zokogott. A menye könnyes szemmel nyitott be az ajtón, de ijedten megállt. Az urának hamuszürke volt az arca, s mintha tíz évet öregedett volna hirtelen. Nem mert megszólalni, mozdulni is alig. Az asszony kétségbeesetten sírt egy ideig. Aztán, mint aki képtelen feladni, ráncoktól barázdált, vizes arcát a fiára emelte, s esdeklőn mondta:
- Legalább próbáld meg...Ha te nem is tudsz neki megbocsátani, bocsásson meg neki az a kisgyerek, aki még szerette... Akinek a kezét vezette a papíron... Az nem lehet, hogy úgy haljon meg, hogy ne lásson... Hogy egyszer se lássa az unokáját.
A fiúban megmozdult a lélek. Rekedten kérdezte:
- Csakugyan annyira odavan?
Az asszony felsírt, elég volt a fájdalma. A fia arca most sápadt volt, mint akit nehéz betegség gyötör, s azt mondta a feleségének:
- Öltöztesd a kicsit hamar!
Mire beértek, az ember már nem tudott beszélni, csak nézte őket, s a fia kezére kulcsolódtak az ujjai. A fiú némán sírt, s csak az Isten volt a tudója annak, hogy az egykori gyermek siratta-e apját, vagy az, aki azt mondta, hogy sohasem tudna neki megbocsátani.
