D Ó R I I M Á D S Á G A
Ákosék elégedetten élték napjaikat, ami nem gyakori ebben a küszködő világban, de megvolt rá az egyszerű magyarázat: addig nyújtózkodtak, meddig a takarójuk ért. Ezzel együtt szerencsés embereknek vallották magukat. Szép házuk volt a megyeszékhely kertes negyedében, már felnevelték három gyermeküket, s kevés kellett ahhoz, hogy mindegyiket szárnyra bocsáthassák.
Ákos víg kedélyű ember volt. Szerette gyermekeit, büszke volt ügyvédjelölt fiára, gyönyörködött a két lányában. Különösen Emesében. A lány végzős orvostan hallgató volt, szép és okos, mellette határozott egyéniség, s ebből adódóan önálló. Másik két gyermekével sem volt gondja. Balázs szinte a barátjának tekintette. Saci, az óvónő lányuk éppen csak végzett, s munkába állt, de még mindig olyan bújós cica volt, mint az óvodásai.
Feleségével is elégedett volt, s nem véletlenül. Míg maga a tekintélyt képviselte a családban, amit nem kellett túlontúl szigorúan venni, Júlia a melegséget. Törékeny, szelíd asszony volt, szinte sohasem emelte fel hangját, kiérdemelte vele a család szeretetét. Ebben az idillinek mondható légkörben élték napjaikat.
De mivel az élet úgy van kitalálva, hogy minden embernek jusson jó is, rossz is, őket sem kímélte a sors.
Emese egyik este, mikor a család együtt ült a vacsoránál, bejelentette, hogy gyermeket vár. Döbbenet erejével hatott. Az még inkább, hogy a gyermeknek nincs apja.
- Hogyhogy nincs?- kérdezte Ákos, s idegességében lekapta a szemüvegét.
- Van, természetesen, és arról sincs szó, hogy nem tudom, ki az... Mindössze annyi, hogy a gyermeket magamnak akarom, az apjára nincs szükségem. Nem is tudja, hogy gyereket várok, és nem is fogja megtudni.- mosolygott a lány olyan magabiztosan, mintha ez volna a világ rendje.
Emese önállóságában mindig a maga feje után ment, csak arra lehetett rábírni, amit jónak látott, így a család elkeseredése határtalan volt. Azért megpróbálták jobb belátásra bírni, de hiába. Határozottan mondta:
- Nem megyek hozzá. Eszembe sincs. Megbízhatatlan, lump. Szerettem őt, de nem érdemelte meg. Sem férjnek, sem apának nem való. Ezért döntöttem így. Róla nem kell többet tudnotok: egy dunántúli orvos elkényeztetett fia. Amúgy okos, egészséges. Mire megszületik a baba, dolgozni fogok, eltartom segítség nélkül is. Tőletek csak annyit kérek, hogy legyetek megértők, és fogadjátok őt szeretettel.
Mit tehettek ezek után. Némán ültek és néztek maguk elé. Megpróbáltak aztán beletörődni, de nem ment könnyen.
A rokonság, s a baráti kör idővel kényelmetlen kérdéseket tett fel. Ebben a helyzetben is megmutatkozott egymáshoz való, őszinte ragaszkodásuk. Egy emberként álltak Emese mellé. Így érkezett el Dóri születése. A család a kórház folyosóján szorongott, s a gyönyörű baba láttán minden addigi keserűségük elszállt. Dóri magával hozta mindazt a változást, mely az újszülött érkezésével jár. A család átállította megszokott életmenetét, s kicsit sem esett nehezükre. Emese akkor már befejezte tanulmányait, otthon maradt a szoptatás idejére, állását csak később foglalta el a közeli városban.
Dóri közös óhaj szerint a családdal maradt. Júlia vállalta a nevelését, de Emese is otthon töltötte minden szabadidejét. Úgy döntöttek, így lesz Dóri óvodáskoráig. Ez mindenkinek megfelelt.
Kedvükre örülhettek a csöppnyi lánynak, s talán el is kényeztetik idővel, ha a kislányt más fából faragják, de Dórit jó természettel áldotta meg az Ég. Hálás volt mindenért, s tele volt szeretettel, úgy osztotta, mint az áldást. Így aztán, mikor eljött az óvodáskora, a család nem volt hajlandó megválni tőle. Ezúttal Emesének kellett engedni. Nem tehetett mást, feladta jó állását, s beérte kevesebbel, hogy gyermekével együtt lehessen.
Dórit beíratták Saci óvodájába. Minden a legnagyobb rendben ment mindaddig, míg a kislány rá nem ébredt, hogy mindegyik gyermeknek van apja, csak neki nincs. Először Ákoshoz kezdett ragaszkodni jobban, mint előtte, aztán sorozatban döbbentette meg a családot. Meséket talált ki azokról a szegény gyerekekről, akik elvesztették apukájukat, és azokról az apukákról, akik sötét erdőkben keresik a kislányukat. Aztán a meséi átmentek a játékaiba. Fiú babát kért, és apukás meséket játszott.
Emese addigi magabiztossága megingott. Főképpen akkor, mikor Júlia egyik este izgatottan hívta a családot.
- Gyertek gyorsan, hallgassátok! Dóri imádkozik...az apjáért imádkozik!
Dóri csukott szobaajtajánál elszorult szívvel hallgatták a kihallatszó, esdeklő hangokat.
"... tudom, hogy minden gyereknek van apukája. Annak is, akinek elváltak a szülei. Édes Jézuskám nagyon szépen kérlek, keresd meg az apukámat. Mondd el neki, feltétlenül mondd el, hogy a kislánya nagyon várja. Mondd azt is, hogy mindennap lesi az óvodában, és nagyon boldog lesz, ha eljön végre érte. Sajnos, én még nagyon kicsi vagyok, egyedül nem tudom megkeresni. Ha nagy lennék, megkeresném, de nem tudok addig várni. Most szeretném megölelni, ahogy Rédei Kati öleli meg az apukáját. Nagyon jó lehet odabújni az apukához. Biztosan olyan jó, mint a papámhoz, vagy mamikámhoz, és anyához, meg Sacihoz, Balázshoz. Talán még annál is jobb, mert az nagyon jó lehet, ha a gyereknek van apukája!"
Emese sápadtan dőlt a falhoz, a család tanácstalanul állt előtte. Saci suttogva mondta:
- Gyanítottam, hogy ezért vannak a mesék! Egy ideje az óvodában is furcsán viselkedik. Faggatja a gyerekeket.
Júlia nyelvén már ott volt az " ugye, megmondtam, hogy ez lesz a vége", de lenyelte a könnyeivel együtt. A szomszédos szobában tanácskozásba fogtak, hiszen Dóri nyugalma mindennél fontosabb volt, de teljes volt a tanácstalanságuk, mivel a kislány vér szerinti apja szóba sem jöhetett.
Emese megszólalt.
- Van valakim. Nem beszéltem eddig róla, mert a kedvesemnek három gyermeke van. Egyedül neveli őket.
Ez sem volt akármilyen bejelentés, Saci száján ki is csúszott.
- Magadnál vagy?
Emesének rosszulesett, s nem felelt. Ákos töprengőn nézte a lányát, s kis idő után megkérdezte:
- Amúgy milyen?
- Apa!- kiáltott rá Júlia tőle szokatlan hangerővel - Három gyerekkel?!
- Én csak kérdezem. Csak éppen megkérdeztem.
- Ne kérdezd, ha három gyereke van. Akármilyen is. Három gyerekkel nem lehet Dóri apja. Szó sem lehet róla!
Emesét megviselte az ima hozta felismerés, s tetézte anyja szokatlan határozottsága, nyilvánvaló ellenállása, s elsírta magát. Balázs a húga védelmére kelt.
- Anya, mérlegelni kellene a dolgot. Végül is, magában véve nem tragédia, hogy három gyermeke van.
Júlia úgy nézett rá, mint kölykét védő oroszlán.
- Dóri nyakára három idegen gyereket?! Hogy ő csak a negyedik legyen?!
- De Júliám!- intette Ákos, mert voltaképpen ő sem tekintette tragédiának a három gyermek meglétét.
- Nem és nem!- mondta Júlia még mindig határozottan, aztán váratlanul megkérdezte - Milyen idősek azok a gyerekek?
Ákos a bajsza alatt mosolygott, Saci kuncogott, mint aki már túljutott az első meglepetésen, s maga sem tartja képtelenségnek a dolgot. Balázs csendre intette, miközben Emese felelt.
- Kicsik. Nagyon kicsik. A kislányok kétévesek, ikrek. A kisfiú egyéves.
Júlia felháborodott, de most egészen más okból.
- Atyaúristen! Milyen anyjuk volt azoknak, hogy el tudta hagyni őket?!
- Kénytelen volt. Meghalt a kisfiú születésekor.
Csend lett. Ebben a családban nem volt szokás érzéketlenül elmenni mások nyomorúsága mellett. Júlia megdöbbenve nézett a lányára. Az arca furcsa volt, mint akiben viaskodik a kétségbeesés a részvéttel, végül azt mondta:
- Szörnyű tragédia! De akkor sem lehet. Három gyermekkel nem. Tiszta őrület!
Azon az estén nem beszéltek többet róla. Másnap reggel újra szóba került. Dóri volt az oka. Talán imájában bízott, mert készülődés közben vidáman mondta:
- Ma nem Sacival jövök haza. Apukám eljön értem az oviba, vele jövök haza.
Júliát megviselték a történtek, s még mindig az járt a fejében. Ismerte a lányát, komolyan tartott attól, hogy minden tiltakozása ellenére nehéz döntésre kényszeríti az élet, mert embert próbáló feladat befogadni a családba egy férfit három kicsi gyermekkel, s minden velejárójával.
Nyugtalanságában megfeledkezett magáról, s rákiáltott a kislányra.
- Más se hiányozna, három kicsi gyermeke van!
Dóri nagy szemeket nyitott, s örömtől repesve nézett Júliára, szemében ugráltak a boldog kérdőjelek.
- Ismered az apukámat? Mondd gyorsan, mamikám! Vannak kistestvéreim is?!
Júlia segélykérőn nézett a családra, de ezúttal nem kapott segítséget. Nyilvánvaló volt, hogy a család ebben a dologban a másik oldalon áll. Felismerés megszorította szívét. Rágta a szája szélét kínjában, aztán döntött. Mire kimondta, már könnyekkel jöttek a szavak.
- Igen, Dórikám... Rajtad kívül még három gyermeke van az apukádnak.
A következő pillanatban a család ott volt a nyakában, s köszönték szóval, öleléssel. Júlia azonban tiltakozott.
- Ne nekem köszönjétek... Ne nekem... Köszönjétek Dórinak... Annak az imádságnak köszönjétek!
