A T O R Z O N B O R Z
Ha az ember magányosan él, s nyugdíjba megy, hirtelenében nem tudja, mit kezdjen magával, hacsak nincs valami érdemes hobbija. Laci bácsinak nem volt. Valójában sohasem volt, mert a munkája kielégítette. Haza pihenni járt. Amint levetette utcai ruháját, kényelembe helyezte magát a televízió előtt, általában ott töltötte az estéit. Elvált férfi volt, nem házasodott újra. Húga a közelben lakott, időnként elvégezte nála a nagyobb takarítást, a többivel elboldogult maga. Főzni kifejezetten szeretett. Házas korában is szívesen töltötte a hét végeket a konyhában, ahogy mondta, ilyenkor szabadságolta a feleségét.
Házasságukon ez sem segített. Az asszonynak volt egy tíz esztendős fia. Tekintélyt nem tisztelő, elkényeztetett kiskamasz volt. Apa nélkül cseperedett, anyja folyton dédelgette, s a gyerek nem tűrte aztán az erősebb kezet. Gyakran feleselt, s amihez nem volt kedve, arra nem lehetett rávenni. Az asszonnyal megbeszélték, hogy a gyerek apának fogja szólítani. Nem titkolta, hogy örül a dolognak, de a gyerek megfosztotta az örömtől. Laci bácsit mondott, noha sohasem ismerte vér szerinti apját. Bosszantotta a viselkedése, de az asszony háborgott, ha szóvá tette. Pedig megérdemelte volna, hogy tisztelje benne az apját. Nyolc éven át gondoskodott róla. Otthont adott, jó körülményeket, s bármit tanulhatott volna, ha van hozzá kedve, de csak az autó, a motor érdekelte. Ahogy letette a szakmunkásvizsgát, azonnal motorkerékpárt akart. Mikor nemet mondott, megdézsmálta a nehezen gyűjtögetett vagyonkájukat, elvitte a pénz harmadát egy ócska motorra. Haragjában kitiltotta a lakásból. Ezen bukott meg a házasságuk. Az asszony a fiát választotta, elköltöztek albérletbe, s beadta a válókeresetet.
Jó húsz esztendeje már ennek, akár el is felejthetné, mégis eszébe jut sokszor. Főleg azóta, hogy nyugdíjba ment, mert amúgy szerette az asszonyt. Most itt tenne - venne a közelében, jobban telnének a hosszú napok, hiszen a televízió előtt sem ülhet örökösen az ember, s már az étvágya sem a régi.
Unalmában gyakran időzött az ablaknál. Nagyváros utcáin sok a látnivaló. Háta mögött szólt a rádió, miközben nézegette a járókelőket, az utcában lakók mindennapi jövését-menését. Egy idő után sok embert ismert látásból, főképpen a szemben lévő bérházból. Elnevezte őket kedve szerint. Volt a köpcös diplomatatáskás, aki reggelente lélekszakadva rohant a sarokig, hogy elérje a villamost. Alighanem, sajnálta a pénzt csörgőre, vagy az asszony nem hagyta időben felkelni. Mulatott a gondolaton.
Ott volt aztán a pedáns úr, aki autóval járt. Hosszan törölgette a szélvédőt, a visszapillantó tükröt, végül a talpait is a járda kövén, mielőtt beszállt az autóba.
Bosszantón nevetségesnek találta. Nem szerette a túlzásokat. Ahogy az utcán trécselő, nagyhangú asszonyokat sem. Volt belőlük néhány a szemben lévő házban. Ha összetalálkoztak a kapu előtt, tűző napon, őszi esőben, fagyos szelekben órákat beszélgettek széles gesztusokkal, mintha mindig szenzáció történt volna náluk. Ilyenkor szívesen lekiabált volna, hogy hosszú haj, rövid ész, legalább a kapualjba álljanak be, ha már annyi a mondanivalójuk.
Igaz, a szemben lévő ház kapualja ezen a télen nem volt biztonságos hely. Tanyát vert benne három hajléktalan. Kartondobozokból vackoltak szállást a kukák mögött, s nem lehetett megszabadulni tőlük. Néhányszor kint járt a rendőrség, hetente megjelent a teás autó is, magában csak így nevezte, mert a szociális munkások termoszokkal közlekedtek. Érdeklődéssel figyelte, mire jutnak. Sokra nem mehettek, mert a három hajléktalan maradt. Reggel elmentek ugyan, de késő délután újra ott voltak, aztán reggelig a színüket se látta. Talán időben bevackoltak, mert erős mínuszok voltak ezeken az éjszakákon. A rádióban hallotta, hogy naponta találtak megfagyott emberre.
Reggelente az ablak előtt itta meg kávéját, a reggelijét is ott fogyasztotta el, ha addig nem tűnt fel a három szerencsétlen. Sajnálta őket ezekben a napokban, noha nem fogadta el ezt a fajta életmódot, ahogy a különböző indokokat sem. Meggyőződése volt, az ember akkor sem hozhatja magát ilyen helyzetbe, ha a balsors mindkét kezével csapkodja.
Ezen a reggelen csak két hajléktalan jelent meg a kapualjban, szokottnál több táska volt náluk, s furcsán viselkedtek. Eleinte szinte lopakodtak, aztán gyorsan eltűntek az utcából. Várta a társukat. Magában torzonborznak nevezte a nagy haja miatt. Délig nem került elő. Rossz étvággyal fogott az előző napi maradékhoz, folyton az járt a fejében, hogy a torzonborzzal történt valami. Talán megfagyott az éjjel, s azért tűntek el a társai sietve, vagy védekezésre képtelen beteg, s most ott fekszik kifosztottan az irgalmatlan hidegben.
Úgy döntött, hogy utánajár. Félbehagyta az ebédet, s átment a kapualjba. Megtalálta a kartondobozok alatt takarók nélkül. Élt még, de nagyon rossz állapotban volt. A bitangok elvitték a cipőjét is, zokni helyett használt, rongyokból kilátszott a fagyott, fekélyes lábfeje. Iszonyú gyulladásban volt mindkettő, hogy rájuk nézni is alig lehetett. A szerencsétlen nem volt teljesen magánál, s nyöszörgött szüntelen. Gondolt magában valamit a kapun ki-be járó, közönyös emberekről, s sietett telefonálni a mentőknek. Hallotta a rádióban, hogy sok dolguk akadt ezen a napon, a nagy hó miatt a közlekedés is lelassult. Elhatározta, hogy addig átvisz egy takarót, s megitatja meleg levessel, hátha tartja benne a lelket, míg megérkeznek a mentők. A levesnek csak a levét vitte, de így sem volt könnyű dolga.
Az ember eleinte csapkodott a karjaival, mint aki igyekszik távol tartani magától az idegent, de amint megérezte a meleg leves ízét, lecsillapodott. Nagyokat nyelt aztán, ugrált bele az ádámcsutkája. Mire megitta, egészen magához tért, s megszólalt gyenge hangon.
- Köszönöm, apa! Húslevese még mindig a régi. Szegény anyám holtáig se tudta utánozni.
Döbbenetében nem tudott felelni. Aztán mozdult, betakargatta még jobban, s állt felette őrzőn, míg megjöttek a mentők. Beszállt mellé a mentőautóba, s egész úton azon gondolkodott, mai eszével mit tenne másképpen, ha most kerülne elé az a hajdani, tekintélyt nem tisztelő, elkényeztetett kiskamasz.
