A K R Í Z I S
Fáradt arcú, öreg este volt. Csak Mari szobájában égett a villany, s a konyhában az asztal fölött. Az asztalon újság pihent, a hamutálca szélén még parázslott a cigaretta, de Varga János már aludt a székén. Dolgozni járt a gazdag Kiss szőlőjébe, trágyát hordott egész nap. Mari csendesen nyitotta ki az ajtót, noha pénzt akart kérni az apjától, de előbb beleszippantott néhányat a füstölni valóba. Apja megmozdult a széken, így ijedten hátratette kezét, mint akinek semmi köze a dologhoz.
- Te vagy az? Miért nem alszol?- kérdezte apja álomtól kótyagosan.
Mari az ölébe tolakodott, s átölelte a nyakát hízelkedőn.
- Apu, szombaton buliba megyünk Ancsi barátnőmmel, de nincs mit felvennem. Ma láttam egy tök jó pulcsit, csak kétezer ötszázba kerül.
Varga János befele sóhajtott: "Csak kétezer ötszázba!" Sok trágyát kell ezért hordania, de nem is ez volt az igazi baja. Ezer helye volt annak a pénznek. Megint hozott a postás fizetnivalót, pedig a régiekből se kecmeregtek ki. A két lányára is sok a kiadás. Még szerencse, hogy a kisebbik beéri kevéssel. Viseli Mari kinőtt, vagy megunt ruháit, de cipő neki is kellett, mert hamar tönkremennek a mai lábbelik. Taníttatásuk is sokba kerül. Főleg azóta, hogy Mari gimnáziumba járt. Az osztálykirándulásokat is fizetni kell, bármilyen nehezükre esik. A gyermek ne szenvedje meg, hogy szegényebb másnál.
Ügyetlen védekezéssel mondta:
- De hiszen annyi ruhátok van, hogy anya nem győzi mosni!
- Ugyan, apu, az már mind bóvli!- mondta Mari méltatlankodón, s kérlelt újra.
Varga János rázta a fejét, nem tud adni, most nem. Mondta is restellőn, kérőn. Mari felugrott az öléből, torkát fojtogatta a sírás. Rohant az ajtónak, mert megérezte apja határozott szándékát. Mostanában amúgy is hamar sértődött, nem volt elégedett a sorsával. Az ajtóból kiáltotta vissza:
- Bezzeg Katinak jutott cipőre! Na, persze! Tőle nem sajnálod.
Varga János szeméből kiszökött az álom. Mari hangjában annyi vád volt, olyan félreérthetetlen célzás, hogy szíven ütötte. Kati a vér szerinti lánya volt, Marit pólyás kora óta nevelte, de sohasem tett különbséget két gyermeke között.
- Kislányom, ez nagyon csúnya volt...- mondta elcsukló hangon.
Mari maga is érezte, de fűtötte a keserű indulat, s kirohant anélkül, hogy bocsánatot kért volna.
Szobájában sírva dühöngött, s hogy igazolja önmagát, kirángatta ruháit a szekrényből, a szőnyegen rugdosta keseregve a halmot, miközben hajtogatta, hogy már valamennyi volt rajta, amúgy is olcsó vacak mind.
Végigvetette magát az ágyán, s ott sírta aztán, hogy igaza volt Ancsinak, az igazi apja gazdagsága mellett nem kellene nélkülöznie. Az egyetlen fia Mazdán jár. Ha anyja annak idején másképpen intézi a dolgokat, ma ő is gazdag lehetne. Anyjának nem volt joga lemondani helyette. Azt megérti, hogy elváltak, hogy Varga János lett a nevelőapja, de minek kellett az örökbefogadás. Most Radvánszki Máriának hívnák, s nem kellene elsős gimnazista korában egy vacak pulóver miatt könyörögnie.
Ancsi hallotta a szüleitől, hogy Radvánszki nagymenő. Elegáns úr, nem olyan csóró, mint a nevelőapja. Radvánszkinak biztosan nem kérges a keze, nem töredezettek a körmei, s nem gond neki kétezer ötszáz forint, gondolta keseregve, mielőtt álomba sírta magát.
Ancsival másnap megbeszélték a történteket. A lány biztatta, keresse fel a szomszéd községben élő apját, mert joga megismerni. Napokig gondolkodott rajta, aztán úgy döntött, hogy felhívja telefonon, s találkozót kér.
Otthon nem mert szólni róla, behúzódott a szobájába, kerülte a családot. Azt gondolták, a pulóver miatt kesereg. Amikor rászánta magát a telefonra, Radvánszki először nem tudta, hogy kivel beszél, aztán bosszús lett a hangja, de nem zárkózott el a találkozó elől. Mondott egy napot, amikor éppen ott jár majd Mariék községében, s a bográcsosairól nevezetes Kiskakas vendéglőbe hívta, mivel alkalmanként ott szokott ebédelni.
Mari izgatottan várta a napot. Ancsi elkísérte a Kiskakas bejáratáig, oda már egyedül ment. Egy ideig bolyongott az asztalok között, nézegette az embereket. Egy elegáns úr ült az egyik asztalnál, szép szürke öltöny volt rajta, nyakában vastag aranylánc. Jóízűen evett, csupa zsír volt a szája. Tétován állt meg az asztal mellett. Az ember felnézett, de mintha átnézett volna rajta, valahova messze a háta mögé, s csak annyit mondott:
- Ülj le!
Leült, s valami nagy-nagy csalódást érzett. Radvánszki zavartalanul evett tovább, mintha ő ott sem volna. Nem számított könnyes találkozásra, de ennél többet várt. Nézte, ahogy magába tömi az ennivalót, nem csak a szája, aranygyűrűs ujjai is zsírosak voltak. Rossz volt nézni mindezt, tetejében kitartóan hallgatott, s csak akkor szólalt meg újra, mikor befejezte az evést. Akkor is csak annyit mondott:
- Na, mit akarsz?
Mari a telefonban merészen letegezte, most magázódón felelt.
- Szerettem volna megismerni. Megkérdezni, hogy miért mondott le rólam.
Radvánszki ráemelte tekintetét, hideg volt, a hangja közömbös.
- Anyád nem mondta? Megkérdezhetted volna, mert nem az én ötletem volt, de nem bántam, hogy így alakult. Az a házasság púp volt a hátamon. Anyádat nem veszem el, ha apám nem olyan konzervatív. Másik öregapáddal katonatársak voltak, mindketten a becsületet emlegették, mikor megtudták, hogy úton vagy. Akkoriban még apámtól függtem. Tettem, amit elvárt. Csak néhány hónapig éltünk együtt, mert anyád szerencsére jobb belátásra tért. Mire megszülettél, elváltunk. Téged csak egyszer láttalak, néhány napos korodban. Őszintén szólva, már nem is emlékszem rád.
Elhallgatott, mint akinek nincs több mondanivalója. Mari feszengett a székén, nem tudta, hogyan tovább. Radvánszki megszólalt újra.
- Apám intézett mindent. Kaptatok tőle végkielégítést. Vett egy házat, a mostani házatok helyén állt. Jól emlékszem a házra. Testvérek között is megért fél milliót. Akkor nagy pénz volt, sok mindent kezdhettem volna vele, vagy magával a házzal. Hat ablaka volt az utcára. Vendéglőt is nyithattam volna benne. Öreg ház volt az igaz, de kár volt lebontani. Ha meggondolom, hogy ma mennyit érne, tíz gyerek után se fizethettem volna annyit. Apám túlzásba vitte a becsületet, Isten nyugosztalja!
- Az örökbefogadás...- rebegte Mari.
Radvánszki dühösen legyintett.
- A fenét érdekelte! A ház bosszantott. Egyébként, anyád akarta, vagy inkább a Varga. Papolt valamit a teljes családról, meg arról, hogy magának akar. Bajod van vele? Akkor se tudom, mit vársz tőlem. Semmi közünk egymáshoz, vagy pénzt akarsz? - kérdezte, s rosszkedv ült ki az arcára.
Mari nem felelt. Radvánszki a hallgatást helyeslő válasznak tekintette, kelletlenül benyúlt a belső zsebébe, elővette tárcáját, vastag volt, látszott benne a sok bankó. Összecsippentett néhányat, s meglengette Mari arca előtt.
- Itt van, tessék! De ne legyen rendszer belőle, mert bőséggel kaptatok. Nem tartozom se neked, se anyádnak!
Mari nem nyúlt a pénz után. Nézte a pénzt tartó ujjakat, a gyűrűk hideg csillogását, az idegen kezet. Megborzongott. Nincs köze ehhez az emberhez. Rá nem emlékszik, csak a hatablakos házra. Jelentkezéséig azt is elfelejtette, hogy volt valaha egy lánya. Felugrott az asztaltól köszönés nélkül, s kifutott a Kiskakasból.
Ancsi a sarkon várta, elfutott mellette, hiába kiabált utána, nem állt meg, nem várta be. Futott hazáig lélekszakadva. Tudta, apja hazaugrik bekapni valamit, s megy vissza a gazdag Kisshez. Otthon akarta érni, találkozni akart vele. Úgy esett be az ajtón, mint akit kerget a tatár, s apját valósággal ledöntötte a lábáról.
Varga János azt hitte, tudja a felindulás okát, s míg magához ölelte, kis nevetéssel mondta:
- Jól van, na! Jól van. Tudom, hogy nem gondoltad komolyan. Hiszen tudod, hogy egyformán szeretlek benneteket. Megvesszük azt a pulóvert is, csak adj még egy kis időt.
Mari bújt, ölelte a nyakát, már nem akarta a pulóvert, csak a közelségét, a bizonyosságot, hogy van, hogy szereti, hogy köze van hozzá.
