F O T Ó M O N T Á Z S
/ Egy fénykép margójára. Nagyapám emlékére. /
Ferenc gyermekkorában másképpen intézték az árvák sorsát. A hivatal csak akkor foglalkozott velük, ha a rokonság lemondott róluk. Ahol a rokoni kapcsolat megtartó kötelék volt, maguk döntöttek a sorsuk felől. Összeült a tekintélyesebb rokonokság, s ha nem volt önként jelentkező, kijelöltek maguk közül valakit. Áldott gondoskodás volt, de olykor visszájára fordult, s az árva rosszabbul járt, mintha lelencházba küldték volna.
Ferencékkel is ez történt. Tisztes, polgári családban születtek, de egy nap szüleik kétüléses homokfutóját a megbokrosodott lovak a robogó vonat elé vitték, s gyermekeik egyik percről a másikra árvaságra jutottak. A rokonság pedig elvétette az öt gyermek sorsát. A két legkisebbet külföldön élő, távoli rokonokhoz adták, többé nem hallottak róluk. Ferenc a két húgával egy dölyfös, s hirtelen haragú nagygazda birtokára került.
A gazdag ember felesége volt rokon. Csak másod-unokatestvér volt, de gyermektelen, ezért esett rá a választás. Testben-lélekben erőtlen, beteges asszony volt. Tudomásul vette a döntést, de mivel lekötötte saját állapota, nem foglalkozott tovább az árvákkal. Az év nagy részét fürdőhelyeken töltötte, s elutazott még az árvák érkezése előtt. Sohasem találkoztak, mert a rokon asszony haláláig szanatóriumokban élt, jómódjában megtehette.
Ahogy az ura hátán púp volt a beteges asszony, úgy fogadta a gyermekeket, s kénye-kedve szerint kiosztotta köztük a jövőt. Nagy tanyája volt, s tekintélyes háza a faluban. Béresek, cselédek várták parancsait. Az alig tíz esztendős gyermeklányokat, Sárikát és Gizikét besorolta a faluban lévő cselédsége közé, s ezzel keserves sorsra ítélte őket. Nem a munka volt az oka. Ahhoz idővel hozzászokik a megkímélt gyermek is, hanem a cselédség viselkedése. Nem volt szánalom bennük a gazda szegény rokonai iránt. Nyomorgatott ember a maga vigasztalására ott törleszt, ahol tud. A két védtelen lányka ettől a naptól sokat szenvedett.
Ferencre is ez a sors várt a birtokon. A tizenhat esztendős fiút amúgy is riasztotta a kegyelemkenyér, munkával akart fizetni érte, de arra nem számított, hogy a rokon kicsapja majd a béresei közé. Istálló szalmáján, marhák között lesz szállása. Aki addig tiszta, rendes otthonban élt, s szabad idejében klasszikusokat olvasott apja könyvtárából, bármilyen fegyelmezett is, nehezen tudja elfogadni az ilyen sorsot.
Ferenc belső lázadásáról csak a tekintete árulkodott, de a hirtelen haragú embernek ennyi is elég volt, s egy alkalommal, ostorával a fiú arcába csapott.
Ferenc még azon az éjszakán megszökött a tanyáról. Húgaitól nem akart végleg elszakadni, így csak a legközelebbi városig vitte a lendület. Alkalmi munkából élt, s mikor tehette, visszalopakodott a faluba. Sötétség leple alatt ment, kert aljában húzódott meg, a lánykák kiszöktek hozzá a cselédházból, s összeborulva siratták keservesre fordult életüket.
Nehéz sorsokban áldás a legkisebb szerencse is. Ferenc a városban munkát kapott egy fényképésznél. A mester után vitte a felszerelést, s a ház körül dolgozott. Csak szállást, s kosztot kapott, de nem bánta, mert közben megkedvelte a fényképész mesterséget. Szerette volna kitanulni, de a mester hallani se akart róla. Azt mondta, egy fényképészt eltart a kisváros, de kettőt már nem. Az okos fiú így is sok mindent ellesett. Mikor a mester rájött, kidobta a házból.
Újra a piacon téblábolt munkát keresve, s összeakadt egy vándorfényképésszel. Jóindulatú ember volt, s felajánlotta, hogy tartson vele vándorútjain, tanulja ki mellette a szakmát. Ferenc válaszút elé került. Nem tudott egyedül dönteni, s elvitte gondját a húgaihoz. Az árva lélekben hamar felnő. A két lányka könnyek között mondta, hogy velük ne törődjön, majd megsegíti őket az Isten, csak a maga sorsán enyhítsen. Ferenc is könnyekkel ígérte, hogy amint teheti, visszajön értük.
Így lett belőle fényképész tanonc. Mesterével éveken át vándoroltak, bejárták az országot. Felszereléssel a hátukon gyalogoltak településről településre, ahogy a drótos tót, vagy a vándorköszörűs. Akkoriban kevesen álltak a fényképész masinája elé, főleg faluhelyen. Aki mégis rászánta magát, élelemmel vagy szállással fizetett. Csak a városokban jutottak némi pénzhez, amiből úgy-ahogy pótolták a szükséges kellékeket, s az elkoptatott cipőtalpakat. Vihar vert ruhájukra is költeni kellett, mert rongyos fényképésznek nehezebb volt a dolga.
Ferenc hamar belátta, hogy így kevésre jut. Már kitanulta a mesterséget, szeretett volna valahol letelepedni, idővel műtermet nyitni, hogy családot alapíthasson, s magához vehesse a húgait. Mestere ismerte a gondját, s tréfálkozón mondta, hogy csak jó hozományra kell találni, az minden gondot megold. Maga is ezt kereste évtizedek óta. Nem volt biztató kilátás. Szerencsére Ferenc számára mégsem ez volt a legfontosabb. Szerető társra vágyott, s olyan tisztes, meleg otthonra, amit hajdan elvesztett.
Egy alföldi kisvárosban hosszabb munkát kaptak. A város jubilált, s ebből az alkalomból díszes füzetet adtak ki. Fényképezték a városházát, a templomokat kívül-belül, s a templomi énekkarra is sor került. Ferenc így ismerte meg Mariskát. Kedves, szép lány volt, tisztes polgári családból való, s noha tartózkodón viselkedett, egy idő után megengedte, hogy Ferenc hazáig kísérje.
A fiatalemberek akkoriban nem ronthattak ajtóstól a házba. Mindennek megvolt a maga rendje, s főképpen sok idő kellett hozzá. Amikor befejezték a munkát, Ferenc újra választás elé került. Folytassa a vándorlást, vagy maradjon a városkában abban a reményben, hogy egy napon majd feleségül veheti Mariskát.
A remény mellett döntött. Elengedte mesterét, noha akkor már tudott volt, hogy Mariska szülei ellenzik a kapcsolatukat. Nem fogadták el a bemutatkozását, pedig tekintélyes szószólója volt. Az iskola tanítója járt közbe az érdekében, s nem véletlenül. Még a munka elején kiderült, hogy a tanító felesége Ferenc szülővárosában nőtt fel, ismerte az egykori családot. Így nemcsak szállást kapott náluk, hanem pártolást is. A szigorú szülők így sem engedték lányuk közelébe a bizonytalan jövőjű fiatalembert. Nem gőgből fakadt, hanem aggodalomból. Az apa nyugalmazott hivatalnok volt, tisztes házukon kívül nem volt más vagyonuk, s a lányuknak olyan férjet kívántak, aki megbízható módon keresi a kenyerét.
Ferencnek előbb bizonyítania kellett. Az ilyesmi sohasem megy könnyen. Szerencsére, akkor már volt egy kazettás masinája, s olykor munkája is akadt. Amint tehette, a tanítóéknál megköszönte a szállást, s a helybeli borbély házában kivett egy szobát.
Kereste aztán a megbízhatóbb foglalkozást. Kisvárosban manapság is kevés a lehetőség. Akkoriban még kevesebb volt, főképpen annak, akitől elvárták, hogy foglalkozása valamennyire úri legyen. Ilyet pedig nem talált.
Amikor már elfogyott minden reménye, újra pártfogásába vette a szerencse. A borbély apai jóindulattal volt iránta, s beállhatott hozzá a borbélyműhelybe. A borbély mesterség ugyan nem volt kifejezetten úri foglalkozás, de abban az időben tekintélye volt, s állandó jövedelemmel járt. Ferenc tanulni kezdte a mesterséget. Három esztendei kitartása láttán Mariska szülei meggondolták magukat, s a fiatalok annak rendje és módja szerint összeházasodhattak.
Ferenc hitte, hogy révbe ért. Boldog volt a házassága, mellette visszakerült abba a tisztes polgári környezetbe, amelyben felnevelkedett. Gondjai viszont szaporodtak. Évente jöttek a gyermekek, a két mesterséggel is csak nehezen tudta eltartani a családot. Nem volt műterme, s nem nyithatott saját borbélyüzletet. A mestere mellett dolgozott, s kívánságra házakhoz járt borotválni, vagy fényképezni. Már négy gyermekük volt, mikor a borbély nyugalomba vonult, s jutányosan bérbe adta az üzletét. Ferenc az üzlet mögötti helyiségben berendezte a kis műtermét is.
Akkoriban jött divatba a családi fotó, s ez is javított a helyzetükön. Végre gondolhatott a húgaira is. Egyik nap elment értük. Tizenkét esztendő telt el az ígérete óta. Csak Gizikét találta meg a hirtelen haragú rokon házánál. Még mindig a cselédség között élt. Sárika akkor már férjnél volt egy derék fiatalembernél, s időközben három gyermeke született. Szerényen éltek, kis földön gazdálkodtak, Gizikét így is magukhoz vették volna, de a lány nem akarta szaporítani a gondjukat.
Ahogy Ferencét sem. Mariska akkor már az ötödik gyermeket várta, s Gizike úgy gondolta, nélküle is van elég éhes száj, de Ferenc nem tágított. Így a bátyjával tartott. Sárikától újra búcsút vettek, s komoly szándékkal fogadták egymásnak, hogy legalább évente egyszer találkoznak, de sorsuk megint másképpen határozott.
Ferencéknél az ötödik gyermeket még három követte. Tizennégy esztendő alatt nyolc gyermek.
Örömteli évek voltak. Aztán lélek próbáló idők következtek. Tragikus módon elvesztettek egy gyermeket a nagyobbak közül. Tizenkilencben történt. A zavargások idején gyakoriak voltak az utcai lövöldözések. Egy eltévedt golyó megölte a közlekedő fiút. Ez magában véve is csapás volt, de az életük akkor fordult tragédiába, amikor Mariska megbetegedett, s szervezete nem tudott megbirkózni a kórral. A hét gyermek anya nélkül maradt. Ferenc majdnem beleroppant felesége elvesztésébe. Élete végéig sem fogja kiheverni. Sohasem nősül meg, nem néz asszonyra többé.
A bánatot tetézte az anya mindennapos hiánya. Gizike átérezte bátyja tragédiáját, felvállalta a háztartás gondját, ami hét gyermek mellett embert próbáló munka volt. Közben saját életére nem maradt ideje, de sohasem panaszolta. Maga módján így hálálta meg, hogy a bátyja kiemelte abból a keserves sorsból, amibe szerencsétlen árvaság taszította.
Felnevelték a gyermekeket. Mennyi, mennyi fáradtság volt mögötte, hány gondterhelt napnak, álmatlan éjszakának kellett addig eltelni, mire a négy fiú, s a három lány felcseperedett. Ferenc a mindennapi gondok mellett nem csak apja, hanem anyja is volt gyermekeinek. Úgy érezte, ezzel tartozik a halálában is szeretett asszonynak. Ahogy lélekben ragaszkodott hozzá, úgy felejtette tekintetét szobája falán lévő, művészien szép olajfestményen, melyről a tűnt pillanat mozdulatlanságából szelíd mosollyal nézett vissza rá az elvesztett asszony.
Teltek-múltak közben az évek. Lassan mindegyik gyermek tisztes hivatásra, s szerető társra talált. Jöttek aztán az unokák sorra. Ferenc minden unoka születésekor kis fenyőfát ültetett a kertben. Végül tizenhét fenyőfa cseperedett a ház hosszában elnyúló kertben, úgy sorakoztak, mint az orgonasípok. De a sors természete, hogy hol ad, hol elvesz az embertől. A második világégés alatt elvesztette egyik fiát, elesett szegény a Dón-kanyarban, egy fiúgyermek maradt utána. Két kis unokáját is el kellett temetniük a háború hozta betegségek miatt.
A háború idővel véget ért, de a gondok megmaradtak. S, a gond, gondot szült. Jött az államosítás, elvették a borbélyüzletet, a kis műtermet. Ferenc már benne volt a korban, de nyugdíjra nem számíthatott, ahogy állást sem kapott, hiába próbálkozott, mert egykorvolt tulajdonosi volta miatt valamiféle feketelistára került.
Pedig azokban a keserves ötvenes években is élni kellett. Az anyagi gondokkal küszködő gyermekeitől nem fogadott el segítséget, hiába kérlelték. Helyette Gizikével otthon végezhető, mosodai munkát vállaltak. Az akkoriban felépült laktanya lepedőit mosták, vasalták három esztendőn át.
Keserves munka volt, hiszen abban az időben még nem volt gyakori a mosógép. Kézzel mostak, fateknőben. Faszenes vasalóval vasaltak. Télen a hajdani ebédlőben száradt a rengeteg fehér ruha, az ebédlőt másra amúgy sem használhatták. A mosás rosszul fizetett, csak arra volt elég a kevés kereset, hogy valahogy fenntartsák magukat. A gyerekeket, unokákat nem tudták a régi módon asztalhoz ültetni. Jöttek azért rövid időre és nem egyszerre, hogy minél kevesebb gondot okozzanak.
Azoknak az éveknek a természetéhez tartoztak a kiszámíthatatlan dolgok. Így eshetett meg, hogy Ferenc a tiszta lepedőkkel tudtán kívül levezekelte sohasem volt bűneit. Amikor a laktanyában létre hozták a mosodát, tovább nem volt szükség a munkájukra. Újra állás után kilincselt, s egy ismerős városi előjáró jóindulatúan javasolta, hogy folyamodjon trafiknyitási engedélyért.
Így lett belőle a kisváros trafikosa. Végre tisztesebb jövedelemhez jutottak, s ha meggazdagodni nem is lehetett a két lépésnyi trafikból, arra lehetőséget adott, hogy az unokák nyaranta újra benépesítsék a nagyszülői házat. Ott találkozott a sok gyerek, mert amúgy távol éltek egymástól, s azokban a szegényes években más módjuk nem volt.
Évente néhányszor a nagy család is összejött. Decemberben, Ferenc-napkor senki sem maradt távol, bárhol is élt. Ez lett a család legszebb ünnepe. Ilyenkor Gizike harminc terítéket tett az asztalra.
Ha Ferenc végignézett az ebédlőasztal mellett ülő családján, megbékélt sorsával. Nem kívánt többet az élettől, talán csak annyit még, hogy egyszer összeültethesse őket Sárika családjával, mivel az élet úgy hozta, hogy csak levelekből ismerték egymást. Sárikának is népes családja volt, három gyermeke után még három született. Ebben az időben már özvegy volt, tanyán gazdálkodott egyik fiával. Ahogy Ferencben, Sárikában is élt a kívánság, s vállalta a vendéglátást.
Ferencék egy verőfényes vasárnap reggel indultak útnak. Mivel akkoriban autóbuszt nem lehetett bérelni, hatalmas, ponyvás teherautó platójára tett padokon szorongott a család. Ferenc és Gizike a fülkében kapott helyett. Mindenki ünneplőben volt, s lélekben is ünnepeltek. Várták a találkozást a sohasem látott rokonokkal.
Közben Sárikáék is készülődtek. Tágas tanyájukon kemencében sütötték a túrós lepényt, almás rétest, sürögtek-forogtak asszonylányai, menyei. A férfiak birkákat vágtak, s maguk főzték a bográcsost. Mindannyian örömmel tették a dolgukat, de közben munkált bennük az aggodalom is. Vajon, hogy lesz, mint lesz, milyenek a városi, tanult rokonok, szót értenek-e majd a magukfajta, egyszerű falusi emberrel, vagy csalódás lesz belőle.
A városi rokonok nem nyugtalankodtak. Robogott velük a teherautó, s a platón hangos volt a jókedv, még akkor is, amikor útközben beleszaladtak egy nyári zivatarba. Időben elrendezték a ponyvát, s védelme alatt tovább folyt a vidám beszélgetés. A baj akkor történt, mikor a zivatar elmúltával óvatlan kezek bevonták a ponyvát. Az összegyűlt víztömeg a platón lévők nyakába zúdult. Elázott a sok selyemruha, vasalt férfiöltöny, csipkés, masnis, gyermeköltözet. Megpróbáltatásuk ezzel nem ért véget. A tanyához vezető út felázott, s elakadt a teherautó. Mindenki leszállt, s tolta, ahogy tudta. Mire visszajutottak a platóra, mezítláb, kezükben a cipőikkel, térdig, könyékig sárosan, nem mertek egymásra nézni, mert elfogta őket az a fajta nevetés, amit nehéz abbahagyni.
Így érkeztek meg Sárikáék tanyájára. Fogadásukra felsorakozott az ottani népes rokonság a szárazon maradt, hófehérre meszelt oszlopos tornácon, faluhelyen viselt fekete ünneplőkben, fényes cipőkben, csizmákban.
Perceken át néma csodálkozással szemlélték a teherautóról lekászálódó bőrig ázott, sáros, kócos városi rokonságot. Aztán felderültek az arcok, s ölelésre tárultak a karok. A nyári zivatar elmosta az aggodalmakat. Mire alapos mosakodás után körülülték a szabadba kitett asztalokat, s hozzáfogtak a bográcsoshoz, kemencében sült finomságokhoz, már olyan közvetlenül folyt a szó, mintha mindig ismerték volna egymást.
A három testvér az asztalfőn ült. Középen Ferenc, két oldalán a húgai. Egy fekete-fehér fénykép megörökítette, ahogy egymáshoz húzódtak, s hallgatagon nézték a nagy családot, de könnyes tekintetük beszédesebb minden szónál.
