A   T E L I H O L D   A L A T T
 
 

      Asztalnál ült a család. Istiék áthozták a maguk vacsoráját, ami bevett szokás volt. Külön konyhán voltak, de mikor eljött az este, mindig jólesett egybeseregleni. Körbe ülték az asztalt, ki ezt ette, ki azt. Csak a három unokára nem vonatkozott a rend. Ők a nagyszülők vacsorájából is kaptak, kívánság szerint.
Vacsora közben beszélgettek, ment a televízió, nézték is, ettek is, s megbeszélték a látottakat, meg az aznapi történteket. Az öreg István munkanélküli volt, mióta a gazdaság felbomlott. Isti, a fia tanított a falu iskolájában. Az asszonyok tették a dolgukat. Borit, István feleségét a házimunka kötötte le, és az aprójószág. Ilust a három gyerek. Most is ott viháncoltak az asztal végén, s hol apjuk, hol nagyapjuk szólt rájuk. Ők meg huncutkodó nevetéssel válaszoltak.
Mondta is az öreg István:
- Ezek előtt már nincs tekintély!- Hangja zord volt, de szeme azt mosolyogta: " Életre való kis lurkók vagytok!"
A televízióban éppen a híradót adták, benne az országgyűlési tudósításokat. A földek privatizációjáról volt szó. István hirtelen letette a kést, s nézte a képernyőt, mint aki csodát lát. „A privatizáció során mindenki visszakaphatja földjét, vagy annak megfelelő földterületet "- hallották a tudósító hangját.
István felállt az asztaltól, s az ablakhoz ment. Ott állt mozdulatlanul, mint a cövek. Ilus odasúgta Istinek:
- A papának mi baja ?
Isti az anyjára nézett válaszért. Bori nyugtalanul tekintett az ura felé, tett-vett, halkan beszélt a gyerekekhez, mintha hirtelen beteg került volna a házhoz. Fia kérdő pillantására éppen csak suttogta:
- Felkavarta a hír!
Ilus titkos pillantást váltott Istivel, amiben megvillant egy parányi mosoly is: " Az öregre már megint rájött a földmánia!" Isti amúgy szerette az apját. Jól megvoltak, sok mindenben egyetértettek, de az a földügy bosszantotta már évek óta.
Még a világon sem volt, mikor elvették. Apja mindig keserűen emlegette. Maga nem értette, mit sirat azon a birtokon ennyi év után. Birtok? Hat hold föld nem is birtok, csak apja nevezte így, meg az öregapja, amíg élt. Őt még megértette valahogy, de apját nem. Brigádvezető volt a gazdaságban, végül is ugyanazon a földön dolgozott, amíg engedték.
" Azért az mégis más volt, a miénk volt!- bizonygatta apja- Kimentünk apámmal ketten, és nekifogtunk. Mikor a munka végeztével végignéztük a táblát, tudtuk, ezt mi végeztük.  Mi vetettünk el, a mi kezünk munkájából, verejtékünkből jövőre meglesz a kenyér. A család azt eszi majd egész évben. Más azon a földön dolgozni, ami a tiéd. Amit nagyapád, és apád szerzett a maga erejéből, neked és majd a gyerekeidnek. "
Isti magában legyintett, nem kért belőle. Nem nézte le a paraszti munkát, de nem született bele. Gondolatai a tanári katedra körül jártak, nem a búzaföldön. Gyerekei pedig kicsik. Ki tudja, mit akarnak majd, ha nagyok lesznek.
Apja visszafordult az ablaktól, tüzes volt az arca.
- Fiam, vacsora után lenne egy kis dolgod. Kivinnél a határba ?
- Most?!- kérdezte Isti, s az apjára meredt.
- Most!- felelte István, s kiment az udvarra.
- A papa mit akar kint a határban, holdvilágnál?- kérdezte Ilus.
Bori nem felelt. Hozta a házi málnaszörpöt, sorra töltögette az unokái poharába. Isti bosszankodva nézett maga elé. Tényleg! Mit akar most kint a határban? Megnézi, hogy nem lopták-e el a földet? Ez már hóbort, vagy annál is rosszabb.
István belépett az ajtón, már kabát volt rajta. Csendesen kérdezte:
- Indulhatunk, fiam?
Isti indulatosan felelt.
- Apa, ne haragudj, de ez gyerekség! Mi a nehézséget akarsz most odakint?
Apja úgy fordult ki az ajtón, mint akit pofon ütöttek. Isti dühös pillantást vetett utána. A televízióban éppen a sporthírek kezdődtek, csattant a tenyere az asztalon.
- Nem viszem ki! - mondta, s a fogai közt hozzátette- Olyan, mintha ivott volna.
- Csak ennyire ismered az apádat ?- kérdezte anyja, s a szeméhez emelte kötényét- Nem látod, hogy megszorították a szívét ? Semmit sem értesz, fiam...Menni akar. Most tudta meg, hogy az övé lehet újra a földje. Látni akarja. Olyan nehéz ezt megérteni?
- Jaj, anya, ne kezd már te is! Mi az a föld? Csecsemő, aki most született és el kell menni megnézni ? Nevetséges!
- Akkor nevess rajta. Majd rajtad is nevetnek egyszer a gyerekeid, ha nem érzik át a bánatod!- mondta, kabátot terített magára, s kilépett az ura után az udvarra.
István éppen akkor tolta ki kerékpárját a kiskapun. Bori odáig szaladt. István bevárta, semmit sem kérdezett, csak szabad karjával magához ölelte, s elment. Bori nehéz szívvel tette be a kiskaput.
Kellemetlen, hideg este volt. Az égen mély fekete felhők között tejfehéren úszott a hold, nagy volt, akár egy cipó. Felette sejtelmes fények vibráltak. Hideg szél cibálta a fák ágait, hullott a száraz levél. Reggel lesz mit söprögetni, gondolta Bori, s indult befelé. A fia akkor lépett ki az ajtón.
- Elment?- kérdezte rosszkedvűen.
- El, fiam! Mennie kellett!... - sóhajtotta Bori, s magára hagyta.
Isti az udvaron álldogált egy ideig, közben nem tudott szabadulni a történtektől. Eszébe jutott az is, amit akkor mondott apja, mikor kikerült a gazdaságból. Könnyekkel keseregte, hogy ötvenévesen lapátra tették, de ha az a föld megvolna, ember lehetne újra. Mozdult a lelkiismerete. Kihozta a kocsit a garázsból, s elment az apja után. Tudta, merre kell menni, gyerekkorától tudta. Alig látszott ki a földből, mikor már elvitte az apja. Kézen fogva vezette a föld széléig, s ott azt mondta:
" Jegyezd meg magadnak, kisfiam, ez a föld a miénk! Nagyapámé volt, aztán az apámé. Megdolgoztak érte. Enyém lett volna és a tiéd, de elvették! "
Akkor még nem értette, ha az övék, akkor miért a másé. Később már mosolygott magában apja szavain, mert elvitte újra, évek múltán is. Amikor megvették a kocsit, akkor is menni akart. Azt akarta, hogy kanyarodjanak el arra. Lássa, emlékszik-e még. Tréfával ütötte el, s nem ment. Most ez is bántotta.
A dűlőútra emlékezett, már az elején leállította a kocsit. Gyalog ballagott tovább a keréknyomoktól feltört úton. Egy közeli tanyában kutyák vonítottak, talán a holdat ugatták.
Elért a nagy tábla széléhez, s döbbenten megállt. A telihold fényében a kopár táblában meglátta az apját, jóval beljebb az úttól, már a szántásban, fél térdre ereszkedett, fejét lehajtotta, mint a templomban.
Állt megrendülve, s lassan megértett valamit apja fájdalmából. Rádöbbent, hogy ez nem csak birtoklás vágya - öröme. Sokkal több annál. Ez a föld határtalan szeretete.
István nem vette észre fia közeledtét. Megrezzent, mikor vállára tette a kezét.
- Édesapám!
Felállt, s miközben leporolta térdét, rekedten mondta:
- Te ezt nem értheted, fiam!
- Most már értem, édesapám!
Elindultak együtt hallgatagon. A közeli tanyában még ugattak a kutyák, de az égről már eltűntek a sötét fellegek, s a telihold aranyfénnyel vonta be az őszi határt.
 

OOOOOO