A R E M B R A N D T K É P
A holland Madonna a gyermekkel szép keretben ott függött az öreg Mici vendégfogadó szobájának falán. Kalandos módon került oda. Akkor kapta, amikor még Micikének hívták, s családjában elsőként szerzett óvónői oklevelet. Ez a háborús évek elején történt. Volt egy hasonló nevű nagynénje, aki Pesten színésznő volt, s a család szégyenének tartották. Úgy hírlett, hogy valaki mindig kitartotta, abban az időben éppen egy német tiszt.
A vidéki, tisztes polgári családokban ilyen rokonsággal nem dicsekedtek. A kormos Micit, ezen a néven emlegették ritkán, s csak halkan, nem hívták meg családi összejövetelekre. Micike ünneplésére is hívatlanul állított be a család nagy megdöbbenésére. Autóját katonasofőr vezette, s csak addig maradt, míg Micikének átadta a nevezetes festményt.
Amikor elment, s elült a jötte okozta vihar, szemügyre vették az ajándékot. Néhány nagybácsi valódinak ítélte a festményt abból kiindulva, hogy ezt az országot rabolja mindenki, akit ide hoz a balsors. Ezekben a percekben a mély igazsággal keveset gondoltak. Körbeállták a festményt, s áhítattal nézték a Madonnát a gyermekkel, a kicsit gnóm macskát, amint éppen lefetyelni készül a földre tett tányérból.
Hamar híre ment, hogy Micike milyen értékes festményt kapott, s hirtelenében sok kérője akadt. Egy banktisztviselőt választott, s mivel a fiú családja a festményen kívül nem kért más hozományt, összeházasodtak hamarosan.
Ezzel a festmény megkezdte áldásos tevékenységét. A front közeledtével elrejtették, de mivel a rokonság tudott róla, megkönnyítette azokat az ínséges időket. Egy gazdag rokon abban a reményben, hogy idővel megszerezheti a festményt, Micikééket ellátta élelemmel, noha nyíltan mondogatták, hogy semmiért sem válnának meg a festménytől.
Közben megszületett a legfiatalabb Mici. A kép akkor került először veszélybe, amikor kitört a diftériajárvány. A kis Mici is megbetegedett, s háborús körülmények között nagyon nehéz volt penicillinhez jutni. Legfeljebb elegendő aranyért. Miciék összeszedték összes értéküket, még a karikagyűrűket is lehúzták, de ez sem lett volna elegendő, ha a gazdag rokon nem segít újra. Halvány ígéret fejében kipótolta az aranyat.
Később is számíthattak rá. A jegyrendszer idején nem kellett beérniük kevéssel, ahogy a keserves ötvenes években is jól jártak. A gazdag rokon igyekezett menekülni a kuláklista elől, tartott a házkutatásoktól is, s a feketén vágott hízó fele mindig Miciékhez vándorolt. Szegény gazdag rokon így sem úszta meg, egy nap mégis elvitték, s nem került elő többé.
Miciék sietve híresztelni kezdték, hogy a festmény elveszett a háború alatt. A hatvanas évek második felében mégis visszakerült a falra.
A kis Mici eladósorban volt, s a lányos mamák irigyen sóhajtották, hogy nem véletlenül került elő éppen akkor. Sok volt ebben az igazság. Öreg Mici maga tapasztalta, hogy mennyit lendíthet egy ilyen érték a lány férjhezmenetelén. Megtapasztalta aztán kis Mici is. Szerelmes volt apja főnöke, Kávási bankigazgató fiába, de a fiú sokáig vonakodott. Amint felkerült a festmény a falra, mindjárt megjött a nősülős kedve.
Mindenki találgatta, hogy vajon megkapja-e a lánnyal a nevezetes festményt. Nem kapta meg. Öreg Miciék ragaszkodtak a festményhez, főleg azután, hogy divatba jöttek a vállalkozások, s a vő sorra belebukott az üzleteibe.
Az öreg banktisztviselő ágynak esett, s nem győzte inteni a feleségét.
- Ha meghalok, eszedbe ne jusson odaadni a képet! Ez a kókler elkótyavetyélné bagóért, vagy befektetné valami baljós vállalkozásba. Kis Mici mehetne az unokákkal koldulni.
Az öreg sok szempontból jó jósnak bizonyult. Meghalt valóban, s halála után a vő jogot formált az örökségre, noha a festmény hivatalosan nem is létezett, így nem volt része a hagyatéknak sem. Csak feketén lehetett volna értékesíteni, de ez Kávásit nem tartotta vissza. Mivel az új vállalkozásához pénz kellett volna, anyósát naponta környékezte.
- Drága mama, lássa már be, a festmény így holt vagyon!- mondta ilyenkor- Mintha nem is volna. Attól, hogy ott van a falon, mi nyugodtan éhen halhatunk. Ha eladnánk, a mamának is könnyebb lenne az élete. Takarékba tenné a pénz felét, megélne a kamataiból. Ha magára, vagy ránk nem gondol, legalább az unokáira gondoljon!
- A festmény marad!- jelentette ki öreg Mici, egy percre sem feledkezve meg ura intelmeiről.
Kávási mindannyiszor káromkodott magában. Amikor látta, hogy hiába könyörög, cselhez folyamodott. Szerzett egy ügyes festőt, s jó pénzért rávette a másolat készítésére. Erre az időre anyósát a családdal elküldte nyaralni. Mire elkészült a másolat, Kávási vevőt is talált kormos Mici ajándékára. Nagy pénzt kért érte, így kénytelen volt belemenni a szakértői vizsgálatba, s kiderült az, amit addig is sejteni kellett volna.
Kávási ott állt aztán két hamisítvánnyal megfürödve, s még csak nem is panaszkodhatott. Csak a tekintete borult el, ahányszor a falon lévő festményre nézett. S, ha anyósa a mesés örökségről beszélt az unokák előtt, gondolatban cifrán emlegette táncos lábú nénikéjét. Pedig kormos Mici megérdemelte volna a kíméletet.
