A Z A R A N Y S Z É L Ű C S É S Z E
Valamikor régen a szegény ember lánya beállt szolgálni módosabb házakhoz. Nehéz sors volt, de tapasztalatokban gazdag. Noha, az ember szíves-örömest elengedné az ilyen iskolát.
A kis cseléd, mielőtt tálcára tette az aranyszélű csészét, az arca elé emelte, s áhítattal nézte a porceláncsésze oldalán mosolygó, krinolinszoknyás kisasszonyokat. A csupa csipke kék ruhást jobban szerette, mint a halvány rózsaszín, arany masnist, de megsimogatta mind a kettőt. Óvatos kézzel nyúlt a tányér után is, szélén ott volt a kisasszonyok arca ovális keretben. Úgy mosolyogtak, akár az angyalok. Nézte őket vágyakozva egy ideig, aztán munkához látott. A kisasszonyának reggelit készített. Vastagon kente a vajat a kenyérre, gazdagon csurgatta rá az aranyszínű mézet, noha tudta, kisasszonya nem szereti a vajas-mézes kenyeret, de szülői parancsra kénytelen élni vele. Nem sajnálkozott felette. Úgy gondolta, annak is kijár valami bosszúság, aki gazdag. Így kerek a világ.
Panni kisasszonnyal amúgy nem volt gondja. Majdnem egyidősek voltak, gyereklányok még, s a kisasszony mentes volt a gőgtől. Szerethette volna érte, mégsem kedvelte igazán. Talán azért, mert nehezére esett a cselédsors. Ha apja karját nem szakítja le a cséplőgép, nem kényszerül rá, így kénytelen volt beállni, sok volt otthon az éhes száj.
Magasról öntötte a tejeskávét a csészébe, hogy növelje a habját, s elégedetten szemlélte a kenyérről lecsurgó mézet is. Alig várta, hogy a szakácsnő kitegye lábát a konyhából, csettintett egyet a nyelvével, s a kávé habját élvezettel leitta. A lecsurgó mézet is felnyalta az ujjával. Az elkészített reggelit máskor is megkóstolta már. Azt gondolta, ennyi jó neki is kijár az élettől. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, a tálcát bevitte a kisasszony szobájába. A kisasszony még aludt. A spalettákat hangos csattanással nyitotta ki, ébresztőnek szánta.
- Jó reggelt, Panni kisasszony!- kiabálta, mint akinek feladata - Tessen felébredni, itt a finom reggeli! Várja a mézes-vajas.
A végét némi kárörömmel mondta, s fél szemmel odasandított az ébredezőre.
A kisasszony elhúzta a száját, és lustán nyújtózkodott. Felült, s panaszosan mondta :
- Már megint mézes-vajast hoztál? Tudod, hogy utálom!
A kis cseléd az ölébe tette a tálcát, a párnát kihúzta a háta mögül, hogy vissza ne feküdjön, s hetykén válaszolt.
- Utálja vagy nem, a mamája így parancsolta! Tessen csak megenni az utolsó morzsáig. Ha megint a cicának adja, beárulom!
- Zsuzska, ne bolondozz!- mondta a lányka kérőn, s nagy sóhajjal fogott a reggelihez.
Felhörpintette a kávét, a kenyérről lekotorta a mézet az üres csészébe, a maradékot utálkozó arccal majszolni kezdte. A kis cseléd közben összeszedte a székre dobált ruhát, tisztát készített ki a szekrényből, s színlelt haraggal mondta:
- Na, ugyi! Már megint mit csinál? Tessen megenni a mézet is! A mamája megmondta, hogy legyek szigorú. Egye csak meg szépen, mert én kapok ki miatta!
A lányka könnyedén vonta meg a vállát, mint akit nem érdekel a dolog. A kis cseléd kérőn folytatta:
- Tessen megenni, no! A mamája haragudni fog. Talán még el is küld. Azt mondja majd, a kisasszonynak nem viseltem gondját rendesen. Egye meg szépen. Egye meg, no!
A lányka megrázta göndör fürtös fejét, ugrált a sok lokni a hajában.
- Neeem ! U...tá...lom! Pfuj!
A kis cseléd könyörgőre fogta.
- Kedves, jó Panni kisasszony, ne tegye velem! Szigorú parancs, meg kell ennie. Csukja be a szemét, és úgy egye. Gondolja azt, hogy cukrászsütemény!
- A mézes-vajas?- kérdezte a lányka ingerülten.
- Az, a!
- Cukrászsütemény?
- Igenis, az! Mert nagyon finom. Majd örülne a mézes-vajasnak, ha mindennap paprikás-zsírost enne!
A lányka szeme felcsillant.
- Ma is azt reggeliztél?
- Mi mást? Nem is mézes-vajast, az a cselédnek nem jár.
- Te csak ne panaszkodjál. A múltkor titokban megkóstoltam a reggelidet, nagyon finom volt. A paprikás-zsírost én is szívesen megenném.
A kis cseléd megfeledkezett a bajáról, felkacagott vidáman. Tetszett neki a dolog, mégis dohogva mondta:
- Na, szép! Mondhatom, nagyon szép! Beleeszik más reggelijébe. Ha mamája meglátná, hogy a konyhában koslat, lenne nemulass! Még hogy paprikás-zsírost enne, még mit nem?
A lányka félretette a tálcát az öléből, s sietve kibújt a selyemhálóingéből, a kis cseléd felé nyújtotta.
- Neked adom, Zsuzska! Azt mondtad, olyan szép, hogy még bálba is elmennél benne. Legyen a tiéd. Cserébe lopjál be érte paprikás-zsíros kenyeret!
A kis cseléd szeme kerekre tágult, de nem moccant, nem nyúlt a ruha után, csak az arca lobbant bíborpirosba.
- Jaj, nekem! Ilyet még kitalálni se szabad. A mamája ellenére tegyek? Nem vagyok én csaló!- mondta önérzetesen, s hozzátette - Azt akarja, hogy bepanaszoljam?!
A lányka látta a szemén, hogy komolyan beszél. Szétnézett segélykérőn. Megakadt a szeme az aranyszélű csészén. Ismerte Zsuzska rajongását a krinolinos kisasszonyok iránt.
Elvigyorodott, s a csészét a kezébe vette.
- Te csak ne sértődjél! Ha az ing nem kell, itt a csésze. A mamának majd azt mondjuk, hogy eltörtem.
A kis cseléd beharapta a szája szélét, nagy szemekkel nézte az áhított csészét, de nem engedett a csábításnak. Némán, makacsul megrázta a fejét. A lányka szemében harag villant, s indulatosan kiáltotta:
- Parancsolom!!!
A kis cseléd szeme nagyot rebbent.
- Nem merem. Nem merem megtenni. Ha mamája rajta kap, úgy rúg ki, hogy a lábam se éri a földet.
A lányka elszántan nézett, s magasba emelte a csészét.
- Jól van, ha nem engedelmeskedsz, meghalnak a kisasszonyok!
A kis cseléd szeme teleszaladt könnyel, szája legörbült, s esdekelve nyögte:
- Ne, tessen... Nem szabad, jaj, nem !
- Akkor egyezz bele! Csak rajtad múlik, egyedül csak rajtad...Na, mi lesz ?! Vedd már el! Vedd már el, no! Isten bizony a földhöz vágom, ha nem veszed el! - mondta, s tett egy ijesztő mozdulatot.
A kis cseléd halkan felsikított, két kézzel kapott a csésze után, s magához ölelte fojtott zokogással. Így cseréltek gazdát a krinolinos kisasszonyok. Azóta sok év telt el, s nagyot fordult a világ. Jött a háború, aztán a béke első évei, és mindenki egyformán szegény lett. A két lánykát messzire vitte egymástól a sorsa. Szem elől tévesztették egymást. Egyikükből tudós lett, híres professzor asszony. Gyakran eszébe jutottak azok a régi évek, emlegette is okulásul.
Mikor a fia nősülni készült, meghívták a kislány családját. Jól sikerült az ismerkedési vacsora, hamar összebarátkozott a két család. Vacsora után a mamák különismerkedésbe fogtak. Beszélgettek, vitrint nézegettek. Egyszer csak a vendég mama felkiáltott:
- Ni, ni! A krinolinos kisasszonyok! Valaha nekem is volt egy ilyen csészém. A cselédünknek odaadtam valami szívességért.
A nagy tekintélyű professzor asszony szelíden elmosolyodott.
- Én a könnyeimmel szereztem a krinolinos kisasszonyokat. Azóta már sok szép és értékes porcelánra tettem szert, de mind között ez a legbecsesebb... Pannika, szereted még a paprikás-zsíros kenyeret ?
A vendég mama arca bíborpirosba lobbant, s rémülten csapta össze a kezét.
- Atyaúristen!... Zsuzska, te vagy az?!
A professzor asszony mosolyogva bólintott, s kezére tette nyugtatón a kezét. Közben a krinolinos kisasszonyok elégedetten néztek a megváltozott világra a vitrin csillogó üvege mögül.
OOOOOO
