P A T A K P A R T I E M L É K
Csodálatosan szép volt a vadregényes táj. A patak játékosan futott le a völgybe, hullámok muzsikája tovalengett az erdő termetes fái közt. A madarak versenyt énekeltek, az üde zöld fűben kis bokrok guggoltak, s elszórt vadvirágok. Szemben a hegyoldal meredeken ereszkedett alá, bokros ligetek tarkították, a völgyben futó patak hátán táncolt a napsugár. A völgy felső peremén, az erdő szélén keskeny földút kanyargott párhuzamosan a patakkal.
Nyár eleje volt, ragyogó idő. Az a fajta, ami megcsiklandozza az embert, s jókedvre deríti. A levegő zamatos volt, valószínűtlenül tiszta, mégis íze, illata volt, harapni lehetett.
Egy lány állt az erdő szélén, a keskeny földúton, szemben a hegyoldallal. Szeme itta a látnivalókat, megrészegítette a táj szépsége, mint az édes bor. Lába előtt muzsikált a patak, háta mögött zengett az erdő. Közelében rigó fütyült éppen, trillázott vidáman, talán párját hívta, vagy fiókáinak szólt a bölcsődal.
Elnyílt szemmel nézte a tájat, s már nem bánta a kényszerpihenőt. A kocsijuk elromlott mire véget ért az erdőn át vezető út. A fiú gyalog visszament az erdészházhoz segítségért. A lány leszaladt a patakhoz, s megállt a partján gyönyörködőn. A patak valahonnan a hegyoldalból bukkant elő, mire a völgybe ért, már muzsikált. Kihallotta belőle a soha véget nem érő szimfóniát, mintha láthatatlan kéz játszott volna a hullámok tetején.
Ezekben a percekben közel érezte magához az Eget, s templomi áhítatra ébredt. Úgy érezte, hatalmas katedrális közepén áll, a hegyoldal maga az oltár, a hatalmas kupola a kék ég, s a hangok, orgona hangjai.
Úgy elmélyedt ebben az áhítatban, hogy nem hallotta meg a közeledő lépteket.
- Menjen a helyemről! - kiáltott rá egy durva férfihang.
Olyan váratlanul érte, hogy ijedtében majdnem a víz felé lendült. Először ugrott, csak aztán nézett hátra. Egy horgász volt mögötte bottal, vödörrel, miegymással. Miközben letelepedett a helyére, félhangosan morogta:
- Mit keres itt? Idegeneknek itt semmi keresnivalója!
A lány szíve még hevesen dobogott, de már túl volt az ijedelmen, s meglepődött újra. Nem értette, milyen jogon beszél vele így az ember. Ez a táj, hazája egy darabja. Éppen olyan joga van hozzá, mint bárki másnak.
Fiatalságában érzékeny volt, s hamar szókimondó. Méregbe jött, s igen harciasan kérdezte:
- Nem Magyarországon vagyunk?
A horgász rábámult. Látszott a szemén, hogy nem értette a kérdést, aztán még indulatosabban felelt.
- Na, ne vicceljen! Attól még lehet idegen, ha magyar. Itt idegen!
A lány ezen még jobban felháborodott. Ellenséges szemmel nézett az emberre, végigmérte tetőtől-talpig. Nagydarab volt, akár egy medve. A lány távolabb ment, s onnan mondta:
- Viselkedése különös gondolkodásra vall. Egy magyar sohasem lehet idegen ebben az országban. Ez a táj enyém is, éppen úgy, ahogy hazám többi tája. Ahogy a Duna -Tisza köze, vagy a Hortobágy.
- A délibábbal együtt, mi?!- mondta az ember a nélkül, hogy a lányra pillantott volna, s hozzátette - Húszéves sincs, és már ilyen önérzetes ?!
- Gúnyolódhat, akkor is igazam van! Nincs joga kiutasítani innen. Mit szólna, ha nálunk jár az Alföldön, s ott valaki megkérdőjelezi hozzá a jogát?
Az ember oldalra kapta a fejét, s felhorkant.
- Hogy mondta, nálunk az Alföldön? Na, látja! Ott van maga otthon, ott szónokoljon!
A lány szeme haragosan villant. Legszívesebben neki ment volna a böhöm nagy embernek, s toppantott mérgében.
- Nahát! Nem szégyelli magát? Így viselkedik egy sohasem látott lánnyal csak azért, mert megállt annak a pataknak a partján, ahol horgászni szokott ?! Nem volt kiírva erre a kis bokorra, hogy foglalt a hely, vagy maga szerint tudnom kellett volna?
Az ember nem felelt. Úgy tett, mint akit lefoglal a munkája. Hallgattak egy ideig. A lány tétován álldogált. Lába vitte volna messzebbre, de indulata nem engedte. Elvették azt az örömét, amit ennek a tájnak a szépsége ébresztett benne. Tetejében idegennek nevezték saját hazájában. Az ember már nem horgász volt a szemében, hanem tüske a lelkében. Keserűsége átment kesergésbe.
- Tudja egyáltalán, hogy mit mondott? - kérdezte szinte sírós hangon- Gondolkodott már azon valaha is, hogy mit jelent valahol otthon lenni?! Most ne a házára gondoljon, hanem a hazájára, s benne minden tájra. Ahogy Radnóti írta gyönyörű szépen " Itthon vagyok. S, ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom..." Én is tudom. Ezért kikérem magamnak, hogy idegennek nevezzenek a saját hazámban!
Elhallgatott. Könnyes szemmel nézte a fű között futkározó bogarakat. Az ember úgy mocorgott a székén, mint aki kényelmetlenül ül, s megszólalt békülékeny hangon.
- Ejnye, no! Ennyire a szívére vette? Nem szabad. Felbosszantottak, ide menekültem. Magam akartam lenni. Most másnak sem örültem volna... Hogy került ide?
A lány gondolkodott, feleljen-e, noha érezte a szándékot, de még szúrta a tüske. Aztán kis idő múlva mégis megszólalt.
- Lerobbant az autónk. Ott áll a fák alatt. A barátom visszament az erdészházhoz segítségért.
- Aha!- bólintott az ember, mint aki maga is így gondolta, aztán bocsánatkérőn mosolygott- Mindig ilyen érzékeny?
- Csak, ha szíven találnak. Gyönyörködtem a tájban, amikor rám kiáltott. Aztán idegennek nevezett.
Az ember egy részét elengedte a füle mellett, s bólintva mondta:
- Na, ebben a tájban lehet is gyönyörködni! Biztosan szebb, mint az Alföld.
- Nem biztos, de valóban szép. Az Alföld is az. Járt már arra? Látott már szőke búzatáblát, vagy végtelennek tűnő, zöldellő rétet?!
Az ember újra indulatosan felelt.
- Nem, de nem is kívánkozok! Ma aztán tényleg nem. Csak pár órája közölték, hogy megszűnik a munkám, mehetek merre a szemem lát, nagy a világ !- mondta elcsukló hangon, nyilvánvaló bánattal.
Annyi keserűség volt a hangjában, hogy a lány megszánta. Az ember melléből feltört újra a keserű indulat.
- Úgy ért, mint az arcon csapás. Fogjak vándorbotot, ha munkát akarok. Hova menjek, mikor mindenhol ez a helyzet? De nem is tudok elmenni innen. Itt van a családom, az otthonom. Úgy idenőttem már, mint ez a bokor, itt ni ! Még ehhez a kicsi helyhez is ideköt az emlék. Ide járok csikó korom óta. Régebben pihenni, most vigasztalódni. Hallgatom a madarakat, személyes ismerősöm itt minden... Figyeljen csak! Ez egy pinty volt, ez meg egy rigó, később megszólalnak a fülemülék is. Míg hallgatja őket az ember, megfeledkezik a gondjairól. Csak így lehet kibírni ezt a keserves életet, kislány!
A lány részvéttel hallgatta. Már nem tüske volt a lelkében. Esendő, szenvedő embert látott benne. Tudta, ha a térképen ide téved az ujja, nemcsak a vadregényes tájra emlékszik majd, hanem erre az emberre is. Látja, amint itt ül a völgyben megbúvó patak partján, s hallgatja a madarak vigasztaló énekét.
Rigók, pintyek, fülemülék, ott a zenélő kis patak partján, énekeljetek!
OOOOOO
